Csimbókák

Csimbókák

Kanyó Ervin

Csimbók, a meseíró, egy reggel neszezésre ébredt. A konyha felől jött a cuppogó hang. Csimbók kipattant az ágyból, és hamarjában önvédelmi fegyvert kerített. Sportkupáját kapta marokra, amit a kerületi szúdokuversenyen nyert, s fő helyen, az ősrégi tévé tetején tartotta. Ezüstszínű Gráljával a kezében majdnem úgy jelent meg a konyhaajtóban, akár egy lovag. De csak majdnem. A küszöbön állva ugyanis tátva maradt a szája.

A konyhában eközben folytatódott a cuppogás. A hűtőszekrény tetején üldögélt egy nő, törökülésben, és dunsztosüvegből kanalazott valami ragacsosat.

– A lekvárom! – méltatlankodott Csimbók, és olyan szerencsétlen képet vágott, hogy félő volt, menten elbőgi magát.

– Csak volt – jegyezte meg a nő a lekváros kanalat nyalogatva.

– Felfaltad az egész üveggel?!

– Fél fogamra se volt elég – sóhajtott a nő, és a frizsiderbe kukkantott, de csalódottan vette tudomásul, hogy aszott káposztatorzsán és darabka szőrös sajton kívül nincs más odabenn.

– Egyébként Mel vagyok – mutatkozott be, és visszatelepedett a hűtő tetejére.

– Én pedig Csimbók – hebegte Csimbók, és a háta mögé rejtette az ezüstözött Grált, nehogy azt gondolja ez a nő, hogy kupán akarja vágni vele.

– Tudom, láttam a neved a listán – fecsegett Mel, miközben a haját igazgatta.

– Miféle listán?

– Hát a várólistán! Amin a főnök előre hozta a neved, mert állítólag neked nagyon-nagyon sürgős segítség kell. Szóval megjöttem. Én vagyok a múzsád.

Csimbók vakarózni kezdett. Mindig viszketegség jött rá, amint zavarba hozták. A hallottakon agyalt, a nő szavait latolgatta.

– A múzsák nem épp ilyenek… – nyögte ki nagy sokára.

Mel szemhéja megrándult egy csöppet, de Csimbók figyelmét elkerülte ez az apróság. Áradozva folytatta: – Szebbek, csábosabbak, mint az antik festményeken. Istennőszerűek. Te meg hát, ugye…

Ezt a mondatot azonban nem sikerült befejeznie. Mel lepattant a frizsiderről, földhöz csapta a lekvárosüveget, a kiskanalat kihajította az ablakon, s míg a kanál hat emeletet zuhanva a biciklitározó fémperemén pendült, a múzsa egyfolytában visított, akár egy hisztériás szolfézstanárnő.

– Istennőszerű! Lepattan a szemölcs az orrhegyemről! Robotolok, cipelem magammal a lantot meg a többi ihletkelléket, az igyekezettől állandóan megbotlom ebben a hosszú tógában, hogy a villám pörkölné meg azt az elborult elméjű olimposzi tervezőnőt, vagy azt a lókötő történetíró Hésziódoszt, aki a Theogóniában összehordott mindenféle mitikus hablatyot, nekünk meg, pechünkre, tartani kell magunkat a leírt szóhoz, és csak gürcölünk, gürcölünk ezekben az ódivatú jelmezekben. Erre ez a hála! „Istennőszerű!” Pár ezer évet végignyűglődtem nyavalygó művészekkel, soha egy szabadnap, semmi lazítás, csak a követelőzés meg a rinya, hogy „jaj, egy kis ihletet”, meg „lécci, lécci, lécci, de azonnal!”, és csak álltok, csipásan, hónaljszagúan, várva, hogy zsenit faragjak belőletek. Hát nem! Juszt sem! Facsarodj csak bele a nagy meseírói ötlettelenségbe!

– Mégis mit vártál? Mutassak be neked áldozatot? Bepusziltad a lekváromat, más ehető meg épp nincsen itthon. Legfeljebb a koszos zoknijaimat gyújthatom fel itt, egy kupacban, ha nagyon szeretnéd.

– Hah, szépen vagyunk! Nem volt elég az a hangyás festő a rohadtalmáival, meg az a trapézművész a piros szemű egereivel, na és az elmúlt három hónap annál a tökkelütött kísérleti zenésznél…  Vashordókat püfölt és ütvefúróval adta hozzá a basszust, olyan hangzavar volt nála, hogy kiújult a migrénem! Erre most jössz te is, szemtelenkedsz itt, te Büdös Pizsamázó!

– Ugyan már, Mel, csigavér, inkább beszéljünk a csókról!

– Miféle csókról?

– Hát az ihletadóról! Rámférne. Újabban az összes energiám arra megy el, hogy a lábkörmömet növesztem. Akkora lett, hogy fel tudnék bontani vele egy konzervet. Nézd csak…

– Pfuj! Ez… ez…

– Menő, tudom! Senkit se ismerek, aki ilyen kunsztra képes lenne. De hagyjuk a konzervet. Inkább térjünk át a csókra. Szóval kérnék egy cuppanósat, ide ni!

– Cuppanósat?! Ember, néztél te mostanában tükörbe?! – zöldült el a múzsa arca, azzal nagy hirtelen hármat fordult saját sarka körül, és kilibbent az ablakon.

– Még hogy tükörbe – dohogott Csimbók, azzal sportkupáját hóna alá csapva visszacsoszogott a hálószobába. Az ágyban végignyújtózva jutott csak eszébe, hogy elfelejtette bezárni a konyhaablakot.

 

*

 

Egy reggel Csimbók, a meseíró, ébredés után bal lábbal lépett le az ágyról. Véletlenül, pontosabban figyelmetlenségből. Kellemes múzsacsókról álmodott ugyanis, és az álombéli cuppanás zajára riadt fel, majd egyazon lendülettel felült, lelógatva bal lábát a hideg és enyhén koszos padlóra.

– Na, ennek a napnak befellegzett! – füstölgött, hiszen eszébe jutott Berzsián nevű költőbarátja, aki egyszer már ráfaragott a ballábas felkelésre. Egy íróembernek, még ha ilyen vagány meseíró is, mint Csimbók, fontos, hogy jól induljon a nap, különben fuccs az ihletnek. És hát nagyon úgy tűnt, hogy az a bizonyos álombéli cuppantós tönkretette Csimbók alkotónapját. Nemhogy elsőrangú mese, hanem egy vérszegény mesekezdet se kerekedik ma ki, az holtbiztos, morfondírozott, és rövides tűnődés után úgy döntött, legjobb lesz, ha leugrik a Harcsaképűhöz, ötletbeszerzésre.

A Harcsaképű a közeli trafik mögött, egy kiégett autóroncsban tanyázott. Klassz hely, mondja neki mindig Csimbók, amikor betoppan hozzá. Azaz mindig, amikor rongyos tornacipőjével megrugdossa a kiégett autóroncs betámasztott ajtaját. Üdvözlésképpen. A Harcsaképű meg csak szerénykedik ilyenkor, hogy tényleg nem komfortos ez a kégli, de hozzáteszi, hogy nem cserélné el puccos lakásért. Ez ott áll a gesztenyefa árnyékában, csendes helyen, a toronyóra is odalátszik. Príma hely az üzleteléshez. Merthogy a Harcsaképű boltot vezet. Ötletbazárt. Nála vásárol a város összes firkásza, amint kifogynak az ötletekből. Hogy a Harcsaképű honnan szerzi be a sok eladó ötletét, senki se tudja. Senki se kérdi tőle. Félő, hogy a Harcsaképű felfújná magát mérgében, akár a gömbhalak, és kikérné magának, hogy az üzleti titkairól faggassák. Esetleg el is ragadtatná magát, például visszamenőlegesen követelné a hitelezett ötletekért járó húszasokat. Netán ennél is rosszabb történne. Bár a csóró firkászok szerint aligha lehet ennél rosszabb. Így még véletlenül se merik felbosszantani. Jönnek hozzá, vállvonogatva, hogy kellene valami ötlet. S a Harcsaképűnek mindig van ötlete. Személyre szabja.

– Reggelt! – morogta Csimbók köszönésképpen, miután nedves-rongyos tornacipőjével megrugdosta a kiégett autóroncs betámasztott ajtaját. A Harcsaképű biccentve köszöntötte a meseírót, és már pakolta is elé cilinderekben tárolt portékáját.

Hogy honnan a Harcsaképűnek ennyi vacak cilinder, Csimbókot soha nem foglalkoztatta, attól a gondolattól viszont nem tudott szabadulni, hogy mi lenne, ha valami trükkösség folytán a Harcsaképű egyszer csak nem papírfecnit, hanem mondjuk vonatkerékpumpát rántana elő a cilinderből. Vagányság, gondolja mindig Csimbók, és megbabonázva figyeli a Harcsaképű kezét, ahogy az könyékig merülve matat az egyik cilinderben, mintha lekvárt kavargatna.

– Mi kéne? – érdeklődött ezúttal is a Harcsaképű, felöltve kuncsaftfogó vigyorát.

– Kezdőbetű – mormogta Csimbók.

– Ugyan! Itt van helyette egy jó kis csattanó! Kupán vág, olyan ütős – hadarta a Harcsaképű.

Még hogy csattanó, hisz az méregdrága, hőbörgött magában Csimbók, és ismét kezdőbetűt követelt. A Harcsaképű meg, mintha nem is hallaná, fújta a magáét. Hogy vegyen inkább alig használt főhőst. Fából faragott kiskrapek, nyúlik az orra. Sok fantázia van benne, fél áron megszámítja.

Csimbóknak a bosszúságtól rángani kezdett a szemhéja. A Harcsaképű már ismerte ezt a szemhéjrángást, témát váltott azonnal. Valami vénasszonyos történetet kezdett kínálgatni, amelyben rengeteg a fordulat meg a morzsa, és van benne valami kemence is. Mézeskalácsos szakácskönyvet adna mellé grátisz, ígérte.

– Nem kell! – rázta fejét Csimbók.

– Akkor valami véreset? Kiskecskés-farkasos van raktáron, meg üvegkoporsós-törpös. Minimum tizennégy karikás.

– Marhaság!

– Háromrészes erdőjáró kislányjelmez? Eredeti címkével. Obiugor modell. Kifutóra mehetne, nemhogy mesébe…

Csimbók csak a fejét rázta.

– Valami űrsztori? Kocsonyalények? Repülő nyúl? Köbüki? Atomhangya?

– Nem, nem kérem!

– Akkor egy mafla óvodás, aki elülteti a nagyfaterját a kertben, és locsolja, akár egy virágot? Vagy valami állatos? Egér a Holdon? Egér a Marson? Egér a fügeaszalóban? Az ilyesmi elég kapós, bestsellertéma.

– Csak egy kezdőbetűt szeretnék!

– Te tudod, vont vállat a Harcsaképű megadóan, és a legkisebb cilinderből kirántott egy E betűt.

– E? – hökkent meg Csimbók, de láthatóan megtetszett neki az E. – E! E! – ismételgette, miközben tornacipője orrával a kiégett autóroncs körül elhajigált csikkeket tologálta.

– Ja. E. Menő, nem?

– De. Elég menő – vidult fel Csimbók, és bedobott a cilinderbe két ötöst, amiket eddig a markában szorongatott. – A többit legközelebb, mormogta, majd köszönés helyett kívülről berúgta a kiégett autóroncs ajtaját. Ennyit igazán megtehetett ilyen jó ötletért cserébe, na meg azért is, hogy ne kelljen már a Harcsaképűnek valamelyik ablak helyén ki-be mászkálnia a roncsból, hogy az ajtót kívülről szakszerűen betámaszthassa.

 

 

 

Havas Judit

Kányádi Sándor

Az Egyetemi Színpadon a 70-es évek végén egy sorozatban a határon túli irodalmat mutattuk be. Amikor éppen felvidéki írók estjét tartottuk – amelyen megjelent Dobos...

Havas Judit

Kányádi Sándor

Az Egyetemi Színpadon a 70-es évek végén egy sorozatban a határon túli irodalmat mutattuk be. Amikor éppen felvidéki írók estjét tartottuk – amelyen megjelent Dobos...

Bolyos Miklós

Bodor Anikóra emlékezve

  Egy eső áztatta áprilisi délutánon mintegy harminc ember gyűlt össze a zentai Felsővárosi temetőben, hogy virágkoszorúkkal és zeneszóval emlékezzen meg Bodor...

Bolyos Miklós

Bodor Anikóra emlékezve

  Egy eső áztatta áprilisi délutánon mintegy harminc ember gyűlt össze a zentai Felsővárosi temetőben, hogy virágkoszorúkkal és zeneszóval emlékezzen meg Bodor...

Lovas Ildikó

Szép Amáliák (részlet)

1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét...

Lovas Ildikó

Szép Amáliák (részlet)

1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét...

Klamár Zoltán

Utólagos feljegyzések

  Naplót írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. (Illyés Gyula)   Újra háború van, de most Kelet-Európában. A hírek...

Klamár Zoltán

Utólagos feljegyzések

  Naplót írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. (Illyés Gyula)   Újra háború van, de most Kelet-Európában. A hírek...

Pulai Árpád, 1986 Verbász

  2012-ben szerzett diplomát a belgrádi Iparművészeti Kar textiltervezői tanszékén. Nevéhez fűződik a szenttamási Čunak Hagyományőrző Egyesület...

Pulai Árpád, 1986 Verbász

  2012-ben szerzett diplomát a belgrádi Iparművészeti Kar textiltervezői tanszékén. Nevéhez fűződik a szenttamási Čunak Hagyományőrző Egyesület...

Oroszi Armand

Sivatag

  Itt vagyok, s voltam Egyedül, s majdhogy holtan Dalom száll, magányosan s szárazon csak úgy, akár a homokszem át a pusztaságon.   Itt vagyok, s voltam Holnap más leszek, mondtam...

Oroszi Armand

Sivatag

  Itt vagyok, s voltam Egyedül, s majdhogy holtan Dalom száll, magányosan s szárazon csak úgy, akár a homokszem át a pusztaságon.   Itt vagyok, s voltam Holnap más leszek, mondtam...

Fehér Miklós

December

    – Miért van ilyen sötét?   – Mert december van.   – És decemberben mindig hamar sötétedik?   – Igen.   Lindgren maga elé tekintett. Kék szemeivel...

Fehér Miklós

December

    – Miért van ilyen sötét?   – Mert december van.   – És decemberben mindig hamar sötétedik?   – Igen.   Lindgren maga elé tekintett. Kék szemeivel...

Kovács Jolánka

A hegy és a csenevész fácska

Volt egyszer egy hatalmas, kopár hegy.   Ó, ez a hegy nagyon büszke volt arra, hogy milyen magas, milyen erős! Őt aztán senki sem tudta megmozdítani. Eső, jégeső, vihar, hóvihar –...

Kovács Jolánka

A hegy és a csenevész fácska

Volt egyszer egy hatalmas, kopár hegy.   Ó, ez a hegy nagyon büszke volt arra, hogy milyen magas, milyen erős! Őt aztán senki sem tudta megmozdítani. Eső, jégeső, vihar, hóvihar –...

Boros György 1934, Szabadka

  A belgrádi Tanárképző Főiskolán diplomázott 1955-ben festészet szakon, Ante Abramović osztályában. 1955 és 1996 között megszakítás nélkül...

Boros György 1934, Szabadka

  A belgrádi Tanárképző Főiskolán diplomázott 1955-ben festészet szakon, Ante Abramović osztályában. 1955 és 1996 között megszakítás nélkül...

Ratković (Acsaji) Györgyi, 1986, Zenta

  Első művészi ismereteit, mind elméleti, mind gyakorlati téren, Skrabány Viktor festőművész óbecsei műtermében szerezte. 2005–2009 között az újvidéki...

Ratković (Acsaji) Györgyi, 1986, Zenta

  Első művészi ismereteit, mind elméleti, mind gyakorlati téren, Skrabány Viktor festőművész óbecsei műtermében szerezte. 2005–2009 között az újvidéki...