Csimbók, a meseíró, egy reggel neszezésre ébredt. A konyha felől jött a cuppogó hang. Csimbók kipattant az ágyból, és hamarjában önvédelmi fegyvert kerített. Sportkupáját kapta marokra, amit a kerületi szúdokuversenyen nyert, s fő helyen, az ősrégi tévé tetején tartotta. Ezüstszínű Gráljával a kezében majdnem úgy jelent meg a konyhaajtóban, akár egy lovag. De csak majdnem. A küszöbön állva ugyanis tátva maradt a szája.
A konyhában eközben folytatódott a cuppogás. A hűtőszekrény tetején üldögélt egy nő, törökülésben, és dunsztosüvegből kanalazott valami ragacsosat.
– A lekvárom! – méltatlankodott Csimbók, és olyan szerencsétlen képet vágott, hogy félő volt, menten elbőgi magát.
– Csak volt – jegyezte meg a nő a lekváros kanalat nyalogatva.
– Felfaltad az egész üveggel?!
– Fél fogamra se volt elég – sóhajtott a nő, és a frizsiderbe kukkantott, de csalódottan vette tudomásul, hogy aszott káposztatorzsán és darabka szőrös sajton kívül nincs más odabenn.
– Egyébként Mel vagyok – mutatkozott be, és visszatelepedett a hűtő tetejére.
– Én pedig Csimbók – hebegte Csimbók, és a háta mögé rejtette az ezüstözött Grált, nehogy azt gondolja ez a nő, hogy kupán akarja vágni vele.
– Tudom, láttam a neved a listán – fecsegett Mel, miközben a haját igazgatta.
– Miféle listán?
– Hát a várólistán! Amin a főnök előre hozta a neved, mert állítólag neked nagyon-nagyon sürgős segítség kell. Szóval megjöttem. Én vagyok a múzsád.
Csimbók vakarózni kezdett. Mindig viszketegség jött rá, amint zavarba hozták. A hallottakon agyalt, a nő szavait latolgatta.
– A múzsák nem épp ilyenek… – nyögte ki nagy sokára.
Mel szemhéja megrándult egy csöppet, de Csimbók figyelmét elkerülte ez az apróság. Áradozva folytatta: – Szebbek, csábosabbak, mint az antik festményeken. Istennőszerűek. Te meg hát, ugye…
Ezt a mondatot azonban nem sikerült befejeznie. Mel lepattant a frizsiderről, földhöz csapta a lekvárosüveget, a kiskanalat kihajította az ablakon, s míg a kanál hat emeletet zuhanva a biciklitározó fémperemén pendült, a múzsa egyfolytában visított, akár egy hisztériás szolfézstanárnő.
– Istennőszerű! Lepattan a szemölcs az orrhegyemről! Robotolok, cipelem magammal a lantot meg a többi ihletkelléket, az igyekezettől állandóan megbotlom ebben a hosszú tógában, hogy a villám pörkölné meg azt az elborult elméjű olimposzi tervezőnőt, vagy azt a lókötő történetíró Hésziódoszt, aki a Theogóniában összehordott mindenféle mitikus hablatyot, nekünk meg, pechünkre, tartani kell magunkat a leírt szóhoz, és csak gürcölünk, gürcölünk ezekben az ódivatú jelmezekben. Erre ez a hála! „Istennőszerű!” Pár ezer évet végignyűglődtem nyavalygó művészekkel, soha egy szabadnap, semmi lazítás, csak a követelőzés meg a rinya, hogy „jaj, egy kis ihletet”, meg „lécci, lécci, lécci, de azonnal!”, és csak álltok, csipásan, hónaljszagúan, várva, hogy zsenit faragjak belőletek. Hát nem! Juszt sem! Facsarodj csak bele a nagy meseírói ötlettelenségbe!
– Mégis mit vártál? Mutassak be neked áldozatot? Bepusziltad a lekváromat, más ehető meg épp nincsen itthon. Legfeljebb a koszos zoknijaimat gyújthatom fel itt, egy kupacban, ha nagyon szeretnéd.
– Hah, szépen vagyunk! Nem volt elég az a hangyás festő a rohadtalmáival, meg az a trapézművész a piros szemű egereivel, na és az elmúlt három hónap annál a tökkelütött kísérleti zenésznél… Vashordókat püfölt és ütvefúróval adta hozzá a basszust, olyan hangzavar volt nála, hogy kiújult a migrénem! Erre most jössz te is, szemtelenkedsz itt, te Büdös Pizsamázó!
– Ugyan már, Mel, csigavér, inkább beszéljünk a csókról!
– Miféle csókról?
– Hát az ihletadóról! Rámférne. Újabban az összes energiám arra megy el, hogy a lábkörmömet növesztem. Akkora lett, hogy fel tudnék bontani vele egy konzervet. Nézd csak…
– Pfuj! Ez… ez…
– Menő, tudom! Senkit se ismerek, aki ilyen kunsztra képes lenne. De hagyjuk a konzervet. Inkább térjünk át a csókra. Szóval kérnék egy cuppanósat, ide ni!
– Cuppanósat?! Ember, néztél te mostanában tükörbe?! – zöldült el a múzsa arca, azzal nagy hirtelen hármat fordult saját sarka körül, és kilibbent az ablakon.
– Még hogy tükörbe – dohogott Csimbók, azzal sportkupáját hóna alá csapva visszacsoszogott a hálószobába. Az ágyban végignyújtózva jutott csak eszébe, hogy elfelejtette bezárni a konyhaablakot.
*
Egy reggel Csimbók, a meseíró, ébredés után bal lábbal lépett le az ágyról. Véletlenül, pontosabban figyelmetlenségből. Kellemes múzsacsókról álmodott ugyanis, és az álombéli cuppanás zajára riadt fel, majd egyazon lendülettel felült, lelógatva bal lábát a hideg és enyhén koszos padlóra.
– Na, ennek a napnak befellegzett! – füstölgött, hiszen eszébe jutott Berzsián nevű költőbarátja, aki egyszer már ráfaragott a ballábas felkelésre. Egy íróembernek, még ha ilyen vagány meseíró is, mint Csimbók, fontos, hogy jól induljon a nap, különben fuccs az ihletnek. És hát nagyon úgy tűnt, hogy az a bizonyos álombéli cuppantós tönkretette Csimbók alkotónapját. Nemhogy elsőrangú mese, hanem egy vérszegény mesekezdet se kerekedik ma ki, az holtbiztos, morfondírozott, és rövides tűnődés után úgy döntött, legjobb lesz, ha leugrik a Harcsaképűhöz, ötletbeszerzésre.
A Harcsaképű a közeli trafik mögött, egy kiégett autóroncsban tanyázott. Klassz hely, mondja neki mindig Csimbók, amikor betoppan hozzá. Azaz mindig, amikor rongyos tornacipőjével megrugdossa a kiégett autóroncs betámasztott ajtaját. Üdvözlésképpen. A Harcsaképű meg csak szerénykedik ilyenkor, hogy tényleg nem komfortos ez a kégli, de hozzáteszi, hogy nem cserélné el puccos lakásért. Ez ott áll a gesztenyefa árnyékában, csendes helyen, a toronyóra is odalátszik. Príma hely az üzleteléshez. Merthogy a Harcsaképű boltot vezet. Ötletbazárt. Nála vásárol a város összes firkásza, amint kifogynak az ötletekből. Hogy a Harcsaképű honnan szerzi be a sok eladó ötletét, senki se tudja. Senki se kérdi tőle. Félő, hogy a Harcsaképű felfújná magát mérgében, akár a gömbhalak, és kikérné magának, hogy az üzleti titkairól faggassák. Esetleg el is ragadtatná magát, például visszamenőlegesen követelné a hitelezett ötletekért járó húszasokat. Netán ennél is rosszabb történne. Bár a csóró firkászok szerint aligha lehet ennél rosszabb. Így még véletlenül se merik felbosszantani. Jönnek hozzá, vállvonogatva, hogy kellene valami ötlet. S a Harcsaképűnek mindig van ötlete. Személyre szabja.
– Reggelt! – morogta Csimbók köszönésképpen, miután nedves-rongyos tornacipőjével megrugdosta a kiégett autóroncs betámasztott ajtaját. A Harcsaképű biccentve köszöntötte a meseírót, és már pakolta is elé cilinderekben tárolt portékáját.
Hogy honnan a Harcsaképűnek ennyi vacak cilinder, Csimbókot soha nem foglalkoztatta, attól a gondolattól viszont nem tudott szabadulni, hogy mi lenne, ha valami trükkösség folytán a Harcsaképű egyszer csak nem papírfecnit, hanem mondjuk vonatkerékpumpát rántana elő a cilinderből. Vagányság, gondolja mindig Csimbók, és megbabonázva figyeli a Harcsaképű kezét, ahogy az könyékig merülve matat az egyik cilinderben, mintha lekvárt kavargatna.
– Mi kéne? – érdeklődött ezúttal is a Harcsaképű, felöltve kuncsaftfogó vigyorát.
– Kezdőbetű – mormogta Csimbók.
– Ugyan! Itt van helyette egy jó kis csattanó! Kupán vág, olyan ütős – hadarta a Harcsaképű.
Még hogy csattanó, hisz az méregdrága, hőbörgött magában Csimbók, és ismét kezdőbetűt követelt. A Harcsaképű meg, mintha nem is hallaná, fújta a magáét. Hogy vegyen inkább alig használt főhőst. Fából faragott kiskrapek, nyúlik az orra. Sok fantázia van benne, fél áron megszámítja.
Csimbóknak a bosszúságtól rángani kezdett a szemhéja. A Harcsaképű már ismerte ezt a szemhéjrángást, témát váltott azonnal. Valami vénasszonyos történetet kezdett kínálgatni, amelyben rengeteg a fordulat meg a morzsa, és van benne valami kemence is. Mézeskalácsos szakácskönyvet adna mellé grátisz, ígérte.
– Nem kell! – rázta fejét Csimbók.
– Akkor valami véreset? Kiskecskés-farkasos van raktáron, meg üvegkoporsós-törpös. Minimum tizennégy karikás.
– Marhaság!
– Háromrészes erdőjáró kislányjelmez? Eredeti címkével. Obiugor modell. Kifutóra mehetne, nemhogy mesébe…
Csimbók csak a fejét rázta.
– Valami űrsztori? Kocsonyalények? Repülő nyúl? Köbüki? Atomhangya?
– Nem, nem kérem!
– Akkor egy mafla óvodás, aki elülteti a nagyfaterját a kertben, és locsolja, akár egy virágot? Vagy valami állatos? Egér a Holdon? Egér a Marson? Egér a fügeaszalóban? Az ilyesmi elég kapós, bestsellertéma.
– Csak egy kezdőbetűt szeretnék!
– Te tudod, vont vállat a Harcsaképű megadóan, és a legkisebb cilinderből kirántott egy E betűt.
– E? – hökkent meg Csimbók, de láthatóan megtetszett neki az E. – E! E! – ismételgette, miközben tornacipője orrával a kiégett autóroncs körül elhajigált csikkeket tologálta.
– Ja. E. Menő, nem?
– De. Elég menő – vidult fel Csimbók, és bedobott a cilinderbe két ötöst, amiket eddig a markában szorongatott. – A többit legközelebb, mormogta, majd köszönés helyett kívülről berúgta a kiégett autóroncs ajtaját. Ennyit igazán megtehetett ilyen jó ötletért cserébe, na meg azért is, hogy ne kelljen már a Harcsaképűnek valamelyik ablak helyén ki-be mászkálnia a roncsból, hogy az ajtót kívülről szakszerűen betámaszthassa.