A jó pap is holtig tanul, de neki a végítéletig sajnos sok teremtést kell bemagolnia. A hármas határ lassan felissza a lelkeket, amiről azért mégsem tehet, hiszen annak idején nem ő szelte át bánatában a Bánságot Temesvártól Szegedig. Így lett aztán belőle is ritka madár. Igével él, pedig arrafelé jószerivel az állítmány hibádzik. Ír, mint a túzok. Noha ezért meg a túzokjércék haragudnának meg, mert neki sem mindegy, hogy verslábat, avagy jércelábat fog-e a költő a torzs közt keltetőben. Már minden mindegy, de ő sohasem szomjas. A legszebb bánáti folyók, a Tisza meg az Aranka emelik poétai kedvét, s igencsak elégikus hangulatba kerül, amikor átszonettezik a túlsó partra, ami azért, jól tudjuk, mégsem a Parnasszus hegye. Legfeljebb párna és szusz. Hiába, szikes csak egy van, ott repülni is csak
a vörösparé tud, s a körömfű is azért terem, hogy ő körmölni tudjon. A hétlukú híd tövében látta meg álmai Pegazusát, s azóta abban a hitben él, hogy az ihlet meg az omlett ugyanaz, s nincs az a szárnyas paripa, amelyiket ne kéne meggyóntatni. Ha másért nem, hát azért, mert vesz a magyar: eszi az ostyát, de fogy, mint az osztják. A cölibátus feltétlen híve. Egy darabig azért volt érdekes, mert kevés pap jambusolt, mára elérte, hogy érte búsongnak, holott még a daktilus is ijedtében kínrímmé változik verseiben. Prédikációitól még a holtak is feltámadnak, szavait az élőknek adja vigasztalásul, olyan a hangja, mint a föld röge: kemény és kiadós. Eső és könny áztatta vidékek felett bontja szárnyait, s sohasem tudni, ha marad, akkor minek mén.