Nagyváradi séta Ady városában
(Így hatott ránk Ady városa,
miközben „ballagtunk
éppen” a Maros felé…)
A „karácsonyi forradalom” ténye
még mindnyájunkban hevesen
munkált – Sanyi (Szúnyogh) és Laci (Göncz)
elragadtatással beszéltek a
a „dicső eseményekről”,
a Püspök hősies kiállásáról,
Alberttel (Halász) inkább a kávéházi
dolgok iránt érdeklődtünk, újságírók
lévén – a nagy előd kávéházi életéről,
ahol a nagyváradi cikkeit írta,
mielőtt Léda grabancon ragadta,
s mint tudjuk, meg sem állt
vele – Párizsig. Verestótinak volt
ugyan egy-két blőd vicce az együttélés
kapcsán (rományok és hasonlók
felemlegetése), amit mi
nagy bólogatás közepette
nyugtáztunk, mondván,
nálunk is ismeretes ez
a népcsoportfajta, hol római,
hol meg romini néven…
Szóval ballagtunk a Maros partján,
s alig-alig égtek, inkább csak
szunnyadoztak lelkünkben kis
„rőzse-dalok”, kivéve Lacit, aki
bevallása szerint itt fogalmazta
meg fejben nemzedéki keserveit
rólunk, akik a folytatás lennénk,
egy „öreg tölgy” kései hatásai,
kiket soha nem várnak,
mégis „kisarjadzik”,
mutatják, főleg így tavasz
táján, a nagy igyekezet és
nedvgyűjtés (ősök véréből,
a történelem árváiból)
árán felmutatott karmait,
„véres” rügyeiket.
„Kurva Ady” – folytatta őszi témával
Sanyi – mihelyt a nyírfa
elkezdi hullatni sárguló
leveleit a sötét aszfaltra,
metafora föl vagy le –
Ady jut eszembe, a halottak
élén masírozó, Léda asszony
köldökének-emlőinek
nedűit „szűrve”.
Aztán a kávéházhoz érve,
Ady hatása igencsak csökkent,
a szegényes öltözetű, blúzos
felszolgálólányok Albert
igen magasra helyezett esztétikai
léce alatt landoltak.
S máris repültünk
a püspöki palota felé, ahol
egy másik Kárpátaljára szakadt,
örökké bársonyöltözetű
Berci (Benedek A.) várt,
újabb könyveivel és folyóiratuk
új számával, széles mosollyal,
az új találkozásunkat
„kegyelmi állapotnak”
nevezve. – Ti, itt? –
sorjázta
sortűz-kérdéseit felénk:
Meddig maradtok? Hozzánk is
átjöttök egyszer? Ígérjük:
egyszer, majd egyszer, ha…