A pokolba(n) Török Zolival (részlet)

A pokolba(n) Török Zolival (részlet)

Szerző: Antal Szilárd

[a nyomozás]

 

 

B. J. bizonyult a legalaposabb és leglelkiismeretesebb kollégámnak, ezért aznap reggel, amikor eltűntem, őt hívtam fel legelőször. Mondtam neki két mondatot, aztán meg kellett szakítanom a vonalat, a zokogástól elcsuklott a hangom, nem tudtam tovább beszélni. Érezte, nagy bajban lehetek, ezért fogta magát, autóba ült, és visszament a tett helyszínére. A faluban látszólag minden rendben volt, az emberek másnaposan vakarászták a seggüket, és közben engem szidtak. J. kínjában feljelentést tett a rendőrségen, de mivel hullát nem találtak, a hatóság nem volt hajlandó foglalkozni az üggyel, hiába toporzékolt, és mutogatott papírokat J., mivel még nem telt el huszonnégy óra az utolsó életjelem óta, eltűnt személyként sem vehettek nyilvántartásba. Dühében, hogy nem tehet semmit, fogta magát, hazament, és a kéziratot kezdte el olvasgatni. Elolvasta egyszer, kétszer, százszor, hátha talál valami nyomot, de a szövegben annyira homályos és kusza volt minden, hogy minél tovább olvasta, annál elveszettebbnek érezte magát a történetben. Ez teljesen megbolondult, gondolta, de már annyira fáradt volt, hogy nem bírta tovább, lebukott a feje a papírra. Késő éjjel riadt fel, lázálmok gyötörték, és mivel nem tudott visszaaludni, ismét a kezébe vette a szöveget. Olvasta, olvasta, olvasta, de nem értette. Azt viszont tudta, milyen fontos volt számomra, hogy az utolsó vessző, utolsó pont is a helyére kerüljön, ezért bosszúságában korrigálni kezdte az oldalakat. Maga is meglepődött, hogy nem talál hibákat. Ismerte a szövegeim, tudta, amellett, hogy kissé diszlexiás vagyok, a helyesírást sem ismerem pontosan, most viszont nem talált egyetlen elírást sem, ezért arra kezdett gyanakodni, talán nem is én írtam a sorokat. Már majdnem elbóbiskolt újra, amikor mégis talált egy bűnjelet: a tevés ember helyett egy helyen téves ember szerepelt. Izgalmában, mint valami görög filozófus, ordítozni kezdett, amivel az egész szomszédságot felébresztette: A kurva életbe, kiabálta, már megint jól kibasztál velünk, Gábor!

 

*

 

Én láttam Zolit utoljára. De ezt nem mondhattam el senkinek, mert akkor menthetetlenül rám terelődik a gyanú, nekem pedig nagyon észnél kellett lennem azokban a napokban. Egyik hülyeséget csináltam a másik után, éreztem, hogy úrrá lesz rajtam az őrület, lépésről lépésre, fokozatosan vesztettem el a fonalat, és kerültem bele abba a vég nélküli spirálba, amiből nem mindig van kimenet.

 

*

 

Rohangált ide-oda, egyik embertől a másikig, mindenkit szeretni akart, mindenkit megölelt, aki az útjába akadt, olyan eksztázisban csillogtak a szemei, hogy attól féltem, ott, előttem fog szétégni az agya, sülnek ki az idegpályák közötti biztosítékok, de semmit nem tehettem, hogy leállítsam, mert ha egy szót is szólok, csak tovább öntöm az olajat a tűzre. Sajnáltam szegényt, majd megszakadt közben az én szívem is, tudtam, milyen kínokat élhet át, de ez az ő ügye volt, neki kellett volna minél előbb egyenesbe jönnie magával. Délután még megmutatta a biciklijét, amit odaláncolt a kerítéshez, de később már azzal sem törődött, egy méterrel a föld fölött lebegett, sejtettem, ennek nem lehet jó vége, de nem avatkozhattam közbe semmiféleképp. Át kell lépnünk a határainkat, hogy megtudjuk, hol is vannak azok pontosan.

 

*

 

  Biztos vannak még nyomok, gondolta, valahol elrejtettem őket a szövegben, ha már a valóságban nem maradt utánam semmilyen árulkodó jel. Valami nem hagyta nyugodni, ezért ismét vissza kellett kocsikáznia a kis faluba. Már nyoma sem volt a napokkal azelőtti felfordulásnak, visszarázódott minden a normalitásba, a kis folyó bűzétől hirtelen hányingere támadt, ökrődött is a kocsi mellett. Pont ott állt meg, ahol a bicikli volt kikötve, egészen pontosan csak a váza, az alkatrészek továbbra is hiányoztak róla. Lopásnak tűnt, vagy inkább bosszúnak, mintha valaki dühében az én biciklimen próbált volna elégtételt venni valamiért. Nem tudhatta, az utolsó utam oda vezetett, de nem azért, hogy lopjak, hanem, hogy mentsek: már nem volt kulcsom, hogy a biciklizárat kioldjam, ezért minden mozdíthatót leszereltem a vázról, nehogy más szerelje le őket helyettem.

  A bicikli csupasznak tűnt így, J. szeme megakadt a félig lekopott matricán. A Kétfarkú Kutyapárt logója volt rajta, az orosz védelmi minisztérium címerével és egy felirattal: köszönjük az adatokat!

  Hirtelen a telefonjához kapott, és megnyugodva látta, még mindig nem kapcsolta ki a repülőgép üzemmódot. Ez volt a szokása újabban, idegesíteni kezdte a pittyegés, az sms-ek, a hívások, és paranoiás is lett az utóbbi időben: nem kell mindenkinek mindenkor tudnia, hol vagyunk. Habár nem volt egy sportos típus, és undorodott minden törvénysértéstől, mégis átmászott a kerítésen, hogy meggyőződjön róla, amit akkor már gyanított: a pince rúterjét is meghekkeltem, minden átmenő adat hozzám futott be, így mindent tudtam, amit rólam leírtak, nem sejtette, hogy a kémeim azt is jelentik, amit a hátam mögött suttognak rólam.

 

*

 

B. J. február 13-án született, és pont száz évvel ezelőtt halt meg, mint ahogy ez a mostani eset történt. Addigra már teljesen elvesztette a józan eszét, nem tudta, hol vannak a határok, a szerb csendőrök lőtték fejbe, miután szétmorzsolta a szájában a méregfiolát. Talán így volt a legjobb mindenkinek, vigyázni kell a határokkal, ha átlépted őket, nem biztos, hogy ép bőrrel visszatérhetsz.

 

*

 

B. J. 2020. október 6-án látogatott el hozzám, egy régi festményét hozta el ajándékba. Elmondhatatlanul nagy megtiszteltetés volt ez számomra, s mivel tudtam a jöveteléről, igyekeztem minél jobban felkészülni a munkásságából, megnéztem a róla szóló könyveket, átlapoztam a lexikonokat, s mivel valamit gyanúsnak találtam, a Wikipédiára is felmentem. Jé, küldtem e-mailt a feleségének, J.-nek születésnapja van, pont kilencven lesz a napokban. Lehet, írta vissza a felesége, de ezt mi nem tudhatjuk pontosan.

 

*

 

J. nem tudott aludni, ezért másnap reggel visszament Újvidékre. Annak ellenére, hogy már régen elkezdődött a munkaidő, senki nem volt az irodákban, ezért nyugodtan kotorászhatott az íróasztalom fiókjában. Akkor döbbent rá arra, amit egyébként már tudott is, csak az értelmét nem sejtette sohasem: két identitásom volt, két állampolgárságom, két személyi igazolványom, két vezetői engedélyem, két lakcímkártyám, vagyis évek óta készülhettem az eltűnésemre, nem az irodalmi karrierem miatt volt szükségem a két identitásra, ahogy addig gondolta, nem a nemzeti büszkeség miatt kellett a kettős állampolgárság, hanem lehetőség volt mindez arra, hogy egyszer majd nyom nélkül eltűnhessek az egyik életemből.

 

*

 

B. J., a papköltő egy vastag paksamétával jelent meg aznap éjjel. Ezt mind meg kell jelentetned, mondta, nincs mese, egy betűt sem változtathatsz rajta. A közös barátnőnk jutott eszembe, meg az, hogy nincsenek véletlenek. Miért pont hozzám jött, gondoltam, és miért pont úgy hívják a barátnőjét? Megint kezdett összefüggni minden mindennel, kezdett újra megzavarodni az agyam. Végre jó helyen vagy, mondta J., semmin ne idegeskedj, most már minden rendben lesz. Arra gondoltam, milyen könnyen alliterál az élet mindenre, a bejáratnál elég volt csak annyit mondanom, hogy a kóbor kutyák kirágták a külsőt, és bármilyen furcsán hangzott is, ez elfogadható magyarázat lett mindenre.

 

*

 

B. J. egyik utolsó útja hozzám vezetett. Tévedésből küldtük ki neki az előfizetési felhívást a folyóiratra, amelynek éveken, sőt évtizedeken át meghatározó személyisége volt, szinte nem jelenhetett/jelent meg semmi, amiről ő nem tudott. Remegett, alig állt a lábán, le kellett volna ültetnem, de hiába marasztaltam, menni akart. Orvost kellene hívnom, gondoltam, azonnal el kellene kezdeni valami radikális terápiát, akkor még lenne esély a túlélésre, eszembe jutottak az órák, amiket ő tartott, a könyvek, amiket ő adott a kezembe. Nem az én dolgom ez, gondoltam, van családja, vannak barátai, nem nekem kell megoldanom a helyzetet. Nekem kellett volna: miután elment, döbbentem rá, hogy már sem családja, sem barátai nem voltak akkor.

 

*

 

B. J. megnyitotta a fészbuk-oldalam, és értelmet nyert számára minden: B. J. képét 2018. november 19-én tettem fel az oldalamra, nyolc hónappal az események kezdete előtt, a B. nyomozóról szóló könyvet pedig 2015. március 5-én kapta tőlem a születésnapjára, a fejemben tehát már akkor eldőlt minden, létezett a terv, akár egy előre bejelentett gyilkosság, s ő valójában nem krónikát olvas, hanem jegyzeteket egy elvetemült gyilkos naplójából. Visszament a profilomra, ellenőrizni akart még valamit, de megdöbbenve látta, hogy egymás után tűnnek el az oldalról az adatok, a képek, a bejegyzések. Ő láthatta őket utoljára, törlődött lassan minden, a szeme előtt szűntem meg létezni a virtualitásban, s maradt végül utánam csak egy festmény, s alatta a felirat: Nem az idő halad: mi változunk.

 

 

 

 

Havas Judit

Kányádi Sándor

Az Egyetemi Színpadon a 70-es évek végén egy sorozatban a határon túli irodalmat mutattuk be. Amikor éppen felvidéki írók estjét tartottuk – amelyen megjelent Dobos...

Havas Judit

Kányádi Sándor

Az Egyetemi Színpadon a 70-es évek végén egy sorozatban a határon túli irodalmat mutattuk be. Amikor éppen felvidéki írók estjét tartottuk – amelyen megjelent Dobos...

Bolyos Miklós

Bodor Anikóra emlékezve

  Egy eső áztatta áprilisi délutánon mintegy harminc ember gyűlt össze a zentai Felsővárosi temetőben, hogy virágkoszorúkkal és zeneszóval emlékezzen meg Bodor...

Bolyos Miklós

Bodor Anikóra emlékezve

  Egy eső áztatta áprilisi délutánon mintegy harminc ember gyűlt össze a zentai Felsővárosi temetőben, hogy virágkoszorúkkal és zeneszóval emlékezzen meg Bodor...

Lovas Ildikó

Szép Amáliák (részlet)

1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét...

Lovas Ildikó

Szép Amáliák (részlet)

1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét...

Klamár Zoltán

Utólagos feljegyzések

  Naplót írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. (Illyés Gyula)   Újra háború van, de most Kelet-Európában. A hírek...

Klamár Zoltán

Utólagos feljegyzések

  Naplót írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. (Illyés Gyula)   Újra háború van, de most Kelet-Európában. A hírek...

Pulai Árpád, 1986 Verbász

  2012-ben szerzett diplomát a belgrádi Iparművészeti Kar textiltervezői tanszékén. Nevéhez fűződik a szenttamási Čunak Hagyományőrző Egyesület...

Pulai Árpád, 1986 Verbász

  2012-ben szerzett diplomát a belgrádi Iparművészeti Kar textiltervezői tanszékén. Nevéhez fűződik a szenttamási Čunak Hagyományőrző Egyesület...

Oroszi Armand

Sivatag

  Itt vagyok, s voltam Egyedül, s majdhogy holtan Dalom száll, magányosan s szárazon csak úgy, akár a homokszem át a pusztaságon.   Itt vagyok, s voltam Holnap más leszek, mondtam...

Oroszi Armand

Sivatag

  Itt vagyok, s voltam Egyedül, s majdhogy holtan Dalom száll, magányosan s szárazon csak úgy, akár a homokszem át a pusztaságon.   Itt vagyok, s voltam Holnap más leszek, mondtam...

Fehér Miklós

December

    – Miért van ilyen sötét?   – Mert december van.   – És decemberben mindig hamar sötétedik?   – Igen.   Lindgren maga elé tekintett. Kék szemeivel...

Fehér Miklós

December

    – Miért van ilyen sötét?   – Mert december van.   – És decemberben mindig hamar sötétedik?   – Igen.   Lindgren maga elé tekintett. Kék szemeivel...

Kovács Jolánka

A hegy és a csenevész fácska

Volt egyszer egy hatalmas, kopár hegy.   Ó, ez a hegy nagyon büszke volt arra, hogy milyen magas, milyen erős! Őt aztán senki sem tudta megmozdítani. Eső, jégeső, vihar, hóvihar –...

Kovács Jolánka

A hegy és a csenevész fácska

Volt egyszer egy hatalmas, kopár hegy.   Ó, ez a hegy nagyon büszke volt arra, hogy milyen magas, milyen erős! Őt aztán senki sem tudta megmozdítani. Eső, jégeső, vihar, hóvihar –...

Boros György 1934, Szabadka

  A belgrádi Tanárképző Főiskolán diplomázott 1955-ben festészet szakon, Ante Abramović osztályában. 1955 és 1996 között megszakítás nélkül...

Boros György 1934, Szabadka

  A belgrádi Tanárképző Főiskolán diplomázott 1955-ben festészet szakon, Ante Abramović osztályában. 1955 és 1996 között megszakítás nélkül...

Ratković (Acsaji) Györgyi, 1986, Zenta

  Első művészi ismereteit, mind elméleti, mind gyakorlati téren, Skrabány Viktor festőművész óbecsei műtermében szerezte. 2005–2009 között az újvidéki...

Ratković (Acsaji) Györgyi, 1986, Zenta

  Első művészi ismereteit, mind elméleti, mind gyakorlati téren, Skrabány Viktor festőművész óbecsei műtermében szerezte. 2005–2009 között az újvidéki...