Slavko Matković
Lehetséges.
Lehetséges volna, hogyha ezt a rövid történetet el nem mondanám, űr maradna, és elfelejtődne, hogy Slavko Matković mindig szívvel-lélekkel vetette bele magát a művészetbe. Minden pillanatot, minden helyzetet ily módon élt meg, környezete is így élte meg őt.
A könyvtár volt számára a szentély, amelyben ellátta könyvtárosi munkakörét, ugyanakkor az irodalmi bűvöletnek és a versfaragásnak a templomaként is szolgált. Leginkább itt tette meglepő vizuális megfigyeléseit, rakta össze aktuális, konceptuálisan teljes művészi értékké a pillanatot, a kor szellemének megfelelően, sőt gyakran azt megelőzve. Sokszor volt szomorú a pénteki munkanap végén, mert a hétvégén hiányoztak neki a könyvtári haverjai, ezért gyakran csináltunk „munkaszombatot”. Jovan Mirić improvizált fotólaboratóriumában jöttünk össze, a könyvtár főlépcsője alatt. Éjszakába nyúlóan hívtuk elő fekete-fehér fényképeink filmtekercseit ebben a varázslatos térben, hogy később csíptetőre tűzve szárítsuk a fotókat, egymásba botolva azon a három négyzetméteren.
Amikor a dohányosok cigifüstje már csaknem megfojtott bennünket, Slavko mindig belekezdett meséjébe a pipákról, a dohány illatáról és a füstkarikákról, a dohány összetevő elemeiről, a világhírű és a nagy hazai pipásokról, Milorad Pavićról, Petar Vukovról vagy akár Popeye-ről, a tengerészről… Másvalaki Hemingwayről mesélt, a halászatról, a halakról, felemlítették a busát és a Szabadka környéki vizeken való horgászást. Slavko azonnal fogott egy papírt, amelyre lerajzolta, hogyan is kell egy ilyen nagy halat kinyuvasztani, majd hogyan kell a sajátos pikkelyeit és a bőrét lenyúzni, a húsát filézni, felszeletelni, majd nagy adag vöröshagymával tepsibe rakni, a megadott hőfokon és ideig jól kisütni. És természetesen forrón tálalni, borral. A Kommunista Szövetség értekezletének napirendjét állítottuk össze 1989-ben. Ezt az alkalmat sem hagyta ki. Szinte képregényszerűen megrajzolta a gnómok gyülekezetének arcképcsarnokát. Később mindez groteszk tragikummal fűszerezve széthullott.
Őszintén tette mindezt, nem szándékosan, azzal, hogy nem tudta magát kivonni a művészet magatehetetlenül magával sodró világából, mélyen magában hordozva a sorsát.
Amikor 1990 tavaszán már javában sistergett a jugoszláv kuktafazék, amely bármelyik percben felrobbanhatott, akkor kapott Slavko egy meghívást Franciaországba, Marseille-be, az avantgárd művészek nemzetközi találkozójára egy fellépésre. Hogy mivel jelenik meg, az rá volt bízva.
Egy pillanatot sem késlekedett, hogy nekünk, a haverjainak rögtön beszámoljon a meghívásról, de aggályát is kifejtette, hogy a délszláv államok közti zavaros viszonyok időszakában, ami egyre csak tetőzött, elmenjen-e egy ilyen nagyvilági művésztalálkozóra.
Nem hagytuk magunkat, és neki sem engedtük, hogy elutasítson egy ilyen személyre szóló meghívást, amely egyben művészetének nemzetközi elismerését jelezte. Talán még lelkesebbek is voltunk tőle. Mindennap győzködtük, hogy könnyelműen ezt az alkalmat el ne szalassza, hogy művészileg egy ilyen világszínvonalú rendezvényen bemutatkozhasson. Napokig unszoltuk, hogy a hőn szeretett hazájában feszülő indulatok kapcsán érzett aggodalma, nyugtalansága ellenére művészi megnyilvánulásában a nagy remény jusson kifejezésre. Győzködtük és bátorítottuk. Végül elfogadta, hogy Marseille-be menjen, de csakis a barátaival.
Biztosították neki az útiköltséget, a szállást, valamint a fellépést a fesztivál programjában abban a földközi-tengeri metropoliszban, ezért mi megbeszéltük, hogy a már említett haver, Jovan Mirić szépkorú százegyesével Slavkóhoz csapódva, a haverok, a Nyúlnak becézett Alojz Keršič és e sorok szerzője, mindannyian a szabadkai könyvtár dolgozói, mi is vele tartunk. Slavkót feldobta az ötlet, magabiztosabbá vált, és folytatta performance-ának megalkotását, amellyel majd bemutatkozik a művészet megdicsőülésére.
Órákat tudtunk eltölteni együtt, élveztük a Marseille-ig tartó hosszú út megtervezését. Hogyan induljunk időben, és mennyi elemózsiával, nem mellékesen mennyi alkoholt vigyünk, emellett nyári ruházatot, fürdőnadrágot feltétlen, és még ezt-azt. Mégiscsak a Földközi-tengerre utazunk. Több nappal Slavko fellépése előtt már el kell indulnunk. A Dunát Gombosnál szeljük át, majd ráevickélünk a Testvériség-egység autóútra, aztán Szlovénián keresztül irány Trieszt, ahol feltétlen meg kell innunk egy kávét a Steal Polaris kávézóban a Ponte Rossón, ahová betért már Dositej, Vuk, Njegoš, Crnjanski és még ki tudja, ki mindenki. Az autóban alszunk majd, lévén az év nyári időszaka. A következő napot a Pó mentén folytatjuk Észak-Olaszországban egészen Milánóig, ahol Leonardo Utolsó vacsorájának áldozunk. Ezt követően irány Genova. A partvonal mellett folytatjuk utunkat a végállomásig, időnként pihenőkkel, természetesen megállunk Monacóban, és már meg is érkezünk Marseille-be. Megkeressük a bemutatkozás helyszínét, ahol a művészek fellépnek, majd a hotelt, ahol Slavkót elszállásolják, és valahogy szerét ejtjük, hogy mi is besurranhassunk a hotelszobájába, ha pedig nem sikerül, akkor az autóban alszunk, elvégre az már a mediterrán térség.
Az érvényes útlevelek már épphogy a zsebünkben nem voltak, no és egy kis pénz is a túléléshez, beszereztük a fényképezőgéphez a filmeket, sőt még Judit igazgatónő is jóváhagyta a szabadnapjainkat. Egy héttel az út előtt már készen álltunk, még csak néhány apróság hiányzott, és indulhattunk.
Már csak pár nap volt az indulásig, Slavko ismertette performance-a részleteit, amihez hipermangánra lesz szüksége por alakban, és egy nagy fehér abroszra. Otthon kitartóan gyakorolta produkcióját, amelynek az egyszerűségben rejlett a sikere. Az egyszerű mű, miután leválasztjuk a szükségtelent és a feleslegest, mindig értékesebb és érthetőbb, tisztábban művészi, közvetlenebb az üzenete, és tovább is marad meg az emlékezetben. Ahogyan az életben, így van ez a művészetben is.
Az autóval és a fényképezőgéppel minden rendben volt, jelentette Jovan, Alojz kellő mennyiségű dobozos sört készített be, konzerveket és egyéb tartós élelmiszereket, valamint az autótérképen bejelöltük a csomópontokat, amelyeket az út folyamán meg kell látogatnunk. Minden készen áll az útra – jelentettem a srácoknak.
Mígnem az indulás előtti napon déltájban a szerb templom előtti útkereszteződésnél…
A közlekedési rendőrök egyszerű rutinellenőrzése alkalmával megállapították, hogy Jovo alkoholos befolyásoltság alatt vezetett. Jelentéktelen alkoholezrelék, egy-két sör. Elvették a vezetői engedélyét. Azonnal konzíliumot hívtunk össze, Jovo beszámolt, hallgattunk és csalódottan káromkodtunk, leforrázva, leverten.
Az a jó – mondta Alojz, próbálva bennünket megnevettetni –, hogy most tíz napig lesz sörünk.
Slavko légüres térbe került, kétségek gyötörték. Mit tegyen? Most adja fel, amikor már teljes egészében készen áll a fellépésre, amikor igazán hisz az alkotásában, a performance-ában, a művészetében és a költészetében?
A barátok támogatása nem maradt el, nem nyavalyogtunk, épp ellenkezőleg.
Végül repülőre ült, és Párizson keresztül odarepült.
Bemutatkozott, és a művészvilág nagy kritikusaitól pozitív, értékes visszajelzéseket kapott. A hipermangán porból az asztalra kiírta a KÖLTÉSZET (POEZIJA) szót, majd óvatosan letakarta a nagy fehér asztalterítővel. Odakészített egy kancsó vizet és egy poharat. Tartotta a vizet a szájában, és úgy próbálta kimondani a költészet szót. A víz prüszkölve bugyogott ki a száján, így átnedvesítve a fehér abroszt. Az átitatódó hipermangán sötétlilára váltott, és kirajzolta a betűket. Lassan kirajzolódott a költészet szó, amely nem fojthat és nem ölhet meg, azzal az üzenettel, hogy a költészet lehet a megmentőnk.
Videóról néztük meg Slavko marseille-i fellépését.
A berendezett pincehelyiség Slavko Matković underground művészi produkciójával és művészetével teljesen összhangban volt, kellőképp hozzájárult a megfelelő légkör megteremtéséhez. Hosszú hajjal, világos pólóban, fekete farmernadrágban itta a vizet, és észrevehetően erőlködve mondta ki a költészet szót. Prüszkölte a vizet, amely lefolyt az állán, végig a mellkasán, átitatva a fehér abroszt, amely alatt lassú művészi folyamat részeként először megjelent a Z, majd lassan előtűnt az összes többi betű. Fáradtan és szemmel láthatóan elgyötörten fejezte be performance-át, keményen kiállva a vizuális költészet mellett, amelyben meggyőződéssel hitt, és amelyben élt.
Fordította: Juhász Attila