Nem nehéz elfogultsággal vádolni – teljesen jogosan –, amikor Neil Gaimanról van szó, hiszen nemegyszer írtam már a könyveiről, sőt egész szakdolgozatom épül az egyik novellájára. Mindig örömmel veszem, amikor egy műve újra előkerül, és a nagyközönség, azaz a tömeg, a popkultúra végtelen listájára felveszi annak nevét. És mégis, amikor a könyvek, ezek a mély, kultúrában, intelligenciában és szimbolikában gazdag, izgalmas történetek sorozat formájában feldolgozásra kerülnek, félúton megtörnek, egyszerűen silánnyá válnak. A probléma, hogy nagyon rövid idő alatt akarnak nagyon sokat megmutatni, ami a végén még a sorozat számára is emészthetetlen. A nézők pedig már az évad felénél feszülten ülnek a képernyő előtt, azon töprengve, hogy a következő epizód még csúszik-e lejjebb. Így volt ez 2017-ben az Amerikai istenekkel (American Gods) és a 2019-es Elveszett próféciákkal (Good Omens) is. Ezért bevallom, hogy rajongásom ellenére sem voltam az elsők között, akik megnézték a legújabb Gaiman-adaptációt, egészen addig, amíg egy napon felugrott egy rövid bejátszás, és az a két perc annyira magával ragadott, hogy pár nap alatt – és igen könnyen – elfogyasztottam a tizenegy részes sorozatot.
Neil Gaiman The Sandman képregény-adaptációja 2022. augusztus 5-én debütált a Netflixen, és három hét alatt 274.220.000 órás megtekintéssel zárta a hónapot, amivel a honlap legnépszerűbb sorozata lett, maga mögé taszítva olyan nagynevű alkotásokat, mint a Stranger Things. Az első hét után a nézők már azt kérdezték, mikorra várható a második évad, amire még maga Neil Gaiman sem tudott választ adni a bizonytalanon kívül, hangsúlyozva, hogy a Sandman egy nagyon drága sorozat. A „nagyon drága” még a felét sem fedi annak az összegnek, amit a sorozatra költöttek. A Deadline Hollywood beszámolója szerint a tizenegy részes sorozat 165 millió dollárba került a Netflix számára, és ez csak a gyártási folyamat költsége, amely nem tartalmazza a sajtótájékoztatókat vagy a nemzetközi marketinget. És hogy mi kerülhetett ennyibe egy több mint harminc évvel ezelőtt megjelent képregény adaptációjában? A színészi gárda talán még csak a legelső fok az aranyból kirakott emelkedőn.
Az a volumenű és minőségi technikai határ, ami életre keltette ezt a fantasztikus világot, nem lett volna lehetséges olyan úttörő filmek és azok innovatív technológiája nélkül, mint a Mátrix, A Gyűrűk Ura trilógia és az Avatar, vagy olyan sorozatok nélkül, amelyek megváltoztatták az addig bevett narratívát, mint a Totál szívás, a Trónok harca vagy a Fekete tükör.
A The Sandman (magyarul The Sandman: Álmok fejedelme) Neil Gaiman angol író 1988 és 1996 között megjelent képregénysorozata, amely a DC Comics és a Vertigo Comics kiadásában látott napvilágot az Egyesült Államokban. Magyarul 2009-ben jelent meg először Sandman: Az álmok fejedelme – Prelűdök és noktürnök címen a Cartaphilus Kiadó gondozásában. Sikerét az is bizonyítja, hogy ez az egyetlen képregény, amely elnyerte a legnagyobb presztízsű fantasy műveknek járó tematikus nemzetközi elismerést, a World Fantasy díjat. Gaiman ezzel bebizonyította, hogy a képregények igenis irodalmi és művészeti súllyal bírnak.
A történet főhőse Morpheusz, az álmok ura, aki százéves fogságából kiszabadulva szembesül a távollétében romokba dőlt birodalmával. Eltűnt ereklyéi után indulva megjárja a Poklot – szó szerint –, üldözőbe veszi a királyságából megszökött rémálmokat, alkut köt Shakespeare-rel, és megpróbálja helyrehozni testvéreinek, a megszemélyesített Vágy, Kétségbeesés, Delírium, Pusztítás, Végzet és Halál, azaz a Végtelenek világgal szembeni kártékony és végzetes tetteit. Az alapkoncepció, mint mindig, fantasztikus és izgalmas. Neil Gaiman korunk egyik legnagyobb folklór- és mitológiakutatója, -írója és -tudósa. Így minden, amit papírra vet, átgondolt és jól megalapozott. Minden szimbólum, hasonlat és jelkép egy képletszerű precizitással elhelyezett üzenet.
A filmiparnak nemcsak hogy feljebb kellett emelnie a lécet, de azzal a lendülettel meg is kellett ugrania a saját maga által állított maximális elvárást ahhoz, hogy a sorozatok is felnőhessenek arra a szintre, ami végül lehetővé tette a The Sandman elkészítését. Mindemellett arra is szükség volt, hogy a populáris kultúráról lekerüljön egy, még az előző évszázadban ráégetett skarlát betű, miszerint alsóbbrendű, primitív és felszínes mindenhez képest, ami a vele szemben álló „magaskultúraként” megnevezett alkotás. Bár ez utóbbiak párharca még mindig egy lassú folyamat a rögös úton, tagadhatatlan, hogy az internet megjelenése, a fogyasztói szokások és igények átalakulása, valamint az Y generáció fokozatos térnyerése a munkaerőpiacon olyan folyamatoknak adott teret, ahol a populáris többé nem a minőségtelennel egyenlő. Erre pedig korunk egyik legnépszerűbb írója önmaga által magnum opusának tekintett műve a legjobb példa. A Sandman az a történet, amire harminchárom évet kellett várni a tévénézőknek, így több millióan, köztük én is, izgatottan várják a repetát.