Naplót írok, s valójában életem eseményei érdekelnek a legkevésbé. (Illyés Gyula)
Újra háború van, de most Kelet-Európában. A hírek felkavarnak, visszaidézik a balkáni események nyomorúságát. Régi, már-már elfeledett érzés, a bizonytalanság kerít hatalmába, miközben azon töröm a fejem, hogy miért is nem írtam naplót akkor, amikor nehéz napok sorjáztak. Amikor olyan döntésekre kényszerültem, amelyeket a körülmények hatására hoztam meg ugyan, ám azok következményei a mai napig hatással vannak nemcsak rám, hanem a családomra is.
Valójában nem értem a késztetést, azt, ami elemi erővel tör rám, látva a menekülő sokaságot. Mégiscsak fontosak azok az események, amelyek a kisembert válaszút elé állítják? Vagy inkább az, mennyire kiszolgáltatott néha az egyén?
A feljegyzések sokszor kórisméhez hasonlatosak, vagy inkább csak híradások… No de kinek? Mert a napló valójában párbeszéd önmagunkkal. Mindez azt is jelenthetné, hogy csupa olyan dolgot írunk le benne, amit nem szívesen osztunk meg másokkal. Micsoda perverzió, mert közben mégis egy majdani nyilvánosságban reménykedünk! Abban a tudatban vetjük papírra véleményünket a világról, titkainkról, hogy egyszer majd valakik biztosan elolvassák. Jó esetben ily módon adunk részismereteket korunkról. Ha úgy tetszik, részleteket kiemelő, apró vonalakkal satírozzuk a társadalom elnagyolt tájképét.
Talán emiatt bátorkodtam utólag megírni fontosabb naplójegyzeteimet… Ja, hogy ez csalás?! Mert ma már minden bizonnyal másként látom a múltbeli eseményeket, mintegy kiragadom azokat az idő kontextusából, amivel elsősorban önmagamat csapom be. De hát ilyen a világunk: becsapós.
Egy öreg pap barátom mondta: Vedd tudomásul, a világ vágyik arra, hogy becsapják! Majd amikor látta, hogy hitetlenkedve ráncolom a homlokom, így folytatta: Két lehetőséged van, vagy te csapod be a világot, vagy az csap be, csal meg téged.
Noha sok igazság van a fenti megállapításban, az események szerkezete mégsem ennyire egyszerű. Mert mindig van választási lehetőségünk. Még akkori is, ha ott, abban a pillanatban másként látjuk a helyzetünket, s azt gondoljuk, hogy nincs. Ilyenkor jön az, hogy kezünket teátrálisan széttárjuk, és valami olyat mondunk: mi egyebet tehettünk volna?
Így aztán nagy önfegyelem kell egy utólagosan, mintegy pótlólag írt naplóbejegyzés hitelességének megtartásához. Nagy a kísértés, hogy az események elszenvedőjeként, utólagosan igazoljam akkori döntéseimet, magatartásomat, de nem teszem.
Határ: lekapcsol a belügyes (Kanizsa, 1998. március 16., hétfő)
Az idő már tavaszias volt. Komoly fejtörést okozott, hogyan is öltözzek, hiszen Pestre igyekeztem. Mivel üzemanyagot régóta csak nagy ritkán lehetett vásárolni, így gépkocsival még Szegedig sem mehettem. Maradt a busz.
A Tisza Volán jött, felszedte az utasokat, csupa fiatalt, középiskolást meg egyetemi hallgatót. Köztük kakukktojásként lapítottam. Fogódzkodnom sem kellett, annyian voltunk.
A horgosi határátkelőn mindőnket leparancsolták. Utastársaim előtt csomagok, bennük ruhanemű meg egy kis elemózsia, gondolom. Nálam csak egy igen sovány válltáska.
Az egyenruhás vámtiszt társaságában egy szúrós tekintetű civil is volt. Kiféle, miféle, nem tudom. Azt sem értem, miért van jelen. A sor közepén állok. Elém lépnek: – Kuda? – kérdezi az egyenruhás. Illedelmesen jó napot kívánok, és mondom, hogy Budapestre. A kérdező lépne tovább, de a civil megszólal: – Zbog čega?
Mondom, hogy órám lesz az egyetemen. Elkéri az útlevelem, int, hogy kövessem. Bemegyünk a csupa üveg épületbe, megállok a folyosón. Megfordul, és betessékel egy irodába. Közben az jut eszembe, hogy napok óta hallani a városban egy listáról, meg arról, hogy a rajta lévőket nem engedik ki az országból.
Várok. Az órámat nézegetem. Odakint a buszba visszaszállnak az utasok. Emberem előkerül, kezében az útlevelem. Leül velem szemben. Egy darabig csendben méreget, majd megszólal: – A šta radite u Pešti, na tom silnom fakultetu?
Zavaromban mosolyt erőltetek magamra. Érzem, izzad a tenyerem. Aztán elmondom, hogy előadást tartani igyekszem. Udvarias, érdeklődő. – Znači narodno graditeljstvo. Pa dobro gospodine. Visszaadja az útlevelemet, de elkéri a jegyzeteimet. Lapozgat, a fotókat nézegeti… én meg azon izgulok, hogy lekésem a buszt.
Végre elenged. Nem kísér ki. Rohanok. A magyar oldalon a katona int: – Igyekezzen, magára várnak!
Műemlékes konferencia: otthon bombáznak (Tusnádfürdő, 1999. március 24., szerda)
Kovászna üdülőváros peremén sétálunk. A régi ortodox temetőben egy valóságos ékszerdoboz a templom, amelyet röstelkedve mutat meg a pópa. Mindeközben egy hosszú derekú szekér halad el mellettünk. A bakon házaspár ül, egy kalapos férfi és egy fejkendős nő. Középkorúaknak nézem őket. A férfi még a templom fundusának sarkán feláll, lekapja a kalapját, és amíg Isten hajléka előtt elhalad a fogat, bal kézzel folyamatosan keresztet vet. Sokáig nézem a szokatlan jelenetet. Anyám szava jut eszembe: balkeresztyének!
Ezalatt a megtermett, enyhén pocakos pap még mindig röstelkedik. Mondja, hogy kicsi, szegényes templomocska, de az út másik oldalán már épül az új!
Valóban épül, akkora, hogy az ember elszörnyed! Nemcsak az emlegetett kicsi, de a fél temető is beleférne akár…
Visszaszállunk a buszba, indulni kell, mert a megye prefektusa egy határbeli dácsában vendégül látja a konferencia résztvevőit. Hotelek mellett haladunk el. A legtöbb épület üres.
Megérkezünk. A szomszédos lankákon juhnyáj legel. A pakulár botjára támaszkodva figyel bennünket. Kutyája, egy megtermett kuvasz, mellette ül. Jókora fehér folt az üde zöldben.
Kerített, kaszált domboldalon, nagy faház előtt maga a vendéglátó kínálja a gyanúsan sárga színű almapálinkát. Gyorsan felhajtom. Nagy hiba, már öntik is a következőt. Ereje alig van, egyszer főzött, mint általában a balkániak.
Ebéd közben a prefektustól tudom meg, hogy otthon bombázások vannak. Hát mégis bekövetkezett. A háború immár Vajdaságot sem kíméli.
Hirtelen a figyelem középpontjába kerülök. Azt kérdik: mi lesz most? Honnan tudhatnám. Kisurranok a teremből, hogy járjak egyet. Aztán csak fel-alá topogok: hogyan tovább? Majd némileg megnyugszom, amikor rájövök, hogy van még három teljes napom Erdélyben.
Befogadóközpont: sok hazafi tart nyugatra (Gyula, 1999. május 6., kedd)
A harmadik hónap kezdődött anyaországi számkivetésben. Klárika átjött a kantakék zasztival. Így könnyebben mozgok. Papírok után szaladgálok. Munkavállalási engedélyre lenne szükségem. Aztán kiderül, hogy mégsem arra, hanem tartózkodásira. Elküldenek a befogadóba.
Nyomasztó a sok, magával kezdeni mit sem tudó ember látványa. A nyárias melegben kisebb csoportokban ácsorognak a felnőttek. Az apróbb gyerekek labdát kergetnek a nem túl tágas udvaron.
Mindenki nyugatra tart. A folyosón egy fiatalember angolul méltatlankodik: – Everybody fuck mee! – mondja rossz angolsággal, ráadásul olyan hangosan, hogy szavai visszhangoznak a szűk és sötét folyosón. Az igazság az, hogy ő a Bécsben élő nagybácsijához akar kimenni! Szépséghibája a dolognak, hogy útlevele nincs, mert a zöldhatáron jutott át.
Az ügyintéző rám néz ugyan, de inkább magának mondja: – Nem értik meg, hogy érvényes papírok nélkül nem juthatnak át Ausztriába! – majd felém fordul: – Van szállása, vagy keressünk helyet?
A kérdéstől megijedek, de aztán kinyögöm, hogy van, és „csak” munkavállalási engedélyt szeretnék. Kiderül, hogy rossz helyen járok, vagy ki tudja. A hivatalok sem tudják eldönteni a sorrendet.
A város egy másik pontján újabb hivatal, újabb sor, újabb ügyintéző. Gépiesen végighadarja, hogy csak akkor állhatok munkába, ha nem jelentkezett magyar állampolgár a meghirdetett állásra… Aztán pontosít. Felsőfokú végzettség esetében nincs olyan kitétel. Ez számomra reménykeltő információ. Valójában semmit nem intéztem, és eltelt a délelőtt.
Visszaautózok Gyulára. Történetemet hallgatva mindenki sajnálkozik, majd saját, az enyémnél sokkal-sokkal nagyobb bajával hozakodik elő…
Délután Szilágyi Miklós hív. Átszólnak a cserkészházba, hogy a titkárságon beszélhetek. A lakásban van telefon, de a mellék valamiért nem kapcsolható. Átmegyek hát, és elnézést kérek az alkalmatlankodásért.
Miklós arra buzdít, hogy jelentkezzek doktori képzésre. – Aki időt nyer, életet nyer! – mondja. Hangjából aggódást érzek ki. Papírt, tollat kérek. Címet diktál, mondja, kihez forduljak, de még ma!
Íme a nap első értelmes, teljesíthető feladata: jelentkezni a képzésre! Rövid, pár soros életrajz, maximum tíztételes publikációs jegyzék.
Rohanás a postára. Tumultus. A sor alig halad. Előttem egy fiatal nő angolul próbál boldogulni valami biztosítási ügyben. – Beszél angolul? Segítene, kérem?! – fordul felém. Zavartan bólogatok. Aztán kiderül, hogy nem biztosításról van szó, hanem a gépkocsi papírjai Belgrádban maradtak.
Ekkor jut eszembe, hogy egy ideje feltűnően sok szerb szót hallok a város utcáin.
Cserkészház: a fülledt nyáréjszakában bekopog a járőr (Gyula, 1999. július 12., hétfő)
Hónapok óta a cserkészházban lakunk. Az egyik oldalablakból a Százéves cukrászdára látunk. A kis téren Erkel Ferenc büsztje áll. Néha a közeli padon üldögélünk, nézzük az ünnepi seregléseket. A térről vigyázzuk a barokk homlokzatú házat, amelynek udvara az általános iskoláéval közös. Tulajdonképpen a ház is odatartozik. A katolikus gimnázium igazgatója fogadott be bennünket a soros alaprajzú épületbe. Ha nincs intézni való dolgom, ahogy például ma is, akkor a házban dolgozom. Klárika áthozta a számítógépet, így napszámban a billentyűzetet püfölöm. Konferenciákra készülök, otthoni témákkal.
Ma átjött a gondnok, mert létrát keresett… Végigvezettem a házon, noha ő jobban ismeri a kis épületet nálamnál. A létra nem lett meg, viszont sokáig beszélgettünk.
Rezignáltan mondta, hogy nem jó ez a kapitalizmus. – Tudja, voltak a múlt rendszerben hibák, de az csak más volt. Egyszer a nyomdába látogatott Kádár elvtárs. Oda, ahol a feleségem akkor dolgozott. Megkérdezte az asszonyt, hogy mennyi a fizetése. Aztán hívta az igazgatót, és mondta, hogy a fiatalasszony nem kereshet annyit! Kijavították a hibát, szép pénzt kapott onnantól a feleségem. – Kicsit közelebb lépett, majd így folytatta: – Tudja, olyan volt ő, mint Mátyás király, csak nem ért oda mindenhova!
Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy fények táncolnak a mennyezeten, és kopogást hallok. Az ablakhoz botorkálok. Két rendőr zseblámpával világít a képembe. – Nyitva maradt az ablak! – mondja az egyik. – Meleg van, nincs bent levegő! – válaszolok. – Itt laknak? – Bólintok, mire kikapcsolja a lámpát. Iratokat nem kér. Elköszönnek. Megfordulok, a félhomályban látom, hogy feleségem, lányom és fiam felült az ágyon. Sikerült hát mindenkit felébreszteni.
Állandósuló ideiglenesség
Ha jól meggondolom, valamikor 1999 tavaszán kezdődött és azóta is tart az ideiglenesség az életemben. Esterházyval szólva: úgy érzem magam, mintha egy regényben volnék! Egy regényben, amelynek cselekményszövése tőlem függetlenül alakul, vesz nem várt fordulatokat, és valahogy családostul beleíródtam! Ez felettébb zavar, meg elbizonytalanít, mert nem vagyok ura a helyzetnek. No meg világpolgár sem vagyok, aki mindenhol otthon érzi magát. A legfurcsább az, hogy az ismert nyelvi és kulturális közeg kevés egy harmonikus mikrovilág megteremtéséhez.
Fix pontokat keresve rájövök, hogy évtizedek óta nincsenek olyanok. A régiek valahogy feloldódtak, elvesztek az időben, a határ másik oldalán maradtak. Újabbak viszont egész egyszerűen nem alakultak ki. Azok híján pedig elég nehéz megkapaszkodni, megmaradni. Érdekes módon mindig akkor kellett továbblépni, amikor már egy lehetséges fix pont küszöbén álltam, az ismeretségek éppen a barátság határát kezdték súrolni. Talán a naplóírásba lehetett volna menekülni. Megalkotva egy saját, mindenhová magammal vihető világot?!