Bukovinai és al-dunai őseim emlékére
Kedvesek voltak a Teremtő számára, s az angyalok is módfelett szerették a bukovinai székelyeket. De nyilvánvalóan valamiért kedvelte őket a csalafinta sánta ördög is, s talán volt is nem egy oka annak, hogy e kis népcsoporthoz különösképp ragaszkodott. De senki sem tudta pontosan, hogy mért nézte ki magának a lenézettek (bozgorok, bërcsikák) kis közösségét, a Szucsáva folyását követő telepes székelyek ötfaluját, Józseffalvától felfelé, Fogadjistent, Istensegítset, Hadikfalvát s Andrásfalvát. Talán mert sűrű kalandvágya volt, s a székelyektől tanult sok furfangot, míg más népek humorát olykor kín volt kivárni. A rezet kivágó székelyek góbésága meg már ott elkezdődött: ha kíváncsiak voltak, mi van a hegy túloldalán, nem ám fáradoznak egyből átalmenni, és megnézni! Előbb megpróbálták kitalálni…
Se kutyája, se macskája, semmi nyëpóttya nem volt, mégës ott érezte jól magát az ördög Bukovinában, ahol a szegénység oly sok megpróbáltatást, küzdelmet és szenvedést takar. De élménydús történéseket is! Jó és rossz, változatos élménytár volt a számára minden nap. Mint valami megszállott helytörténészt, érdekelte őt, hogy a mádéfalvi veszedelem óta, aminek egyik manipulátora volt ő is, mi lesz egykor majd a vége. S a semmiből, a pusztulatból, hogy lett különleges népcsoport? Hogyan lelt otthonra, de/és majdan hová vándorol, csurog el egyszer a nyughatatlan bukovinai székelyek népessége? Ha a székelyek rázendítettek, s elkezdték keseregni a himnuszukat, amely a porló sziklákhoz hasonlította őket, akkor csupán kelletlenül rárímelt. De amikor a Bukovina, édes hazám… vagy a Sír az út előttem kesergő felszakadt belőlük, valósággal elérzékenyült ő is. Hogyisne rokonította volna magát, hiszen ezeknek sincs nyugtuk soha: folyton vándorlásban vannak, igaz, ők menekülésben más népek, vallások, s ha nem, a szegénység elől. Mégis kitartanak, s mindenütt azt mondják rájuk: „Még a jég hátán ës mëgélnek!”
Gondolt az ördög, amit kigondolt, ami a léhűtő szeszélyesen működő bolondos agyában akkoriban megfogant. Hogy ha a véréből serkenő gonoszság sanyargatja is, e jóravaló népet még sokáig nem hagyja elveszni! Merthogy életibe’ annyi kedvire való embert, keservesen megélő móduvázó góbét még nem látott! Akik annyi gondok közepette kínlódva is, vidámságot, kacagást, danolásba s furfangos mesékbe menekülést mutattak volna magukból. Ha nem is sokkal különb, de életrevalóbb társaság volt ez a bukovinai székely mindnél.
Tudjuk, hogy itt e világon nagy ellentmondások voltak s lesznek mindig is. Mindenütt valamiféle békességet emlegetnek, türelmet, jóindulatot, szeretetet, örömöt, mifélét… Jókedvet és bőséget ígérnek. Aztán mi lesz belőle mégis: békétlenné, aljassá, megátalkodottá válik a gondolat, testvérgyilkossá válik a Káin jegyeit magán viselő ember. Belzebub sarkallta és támogatta az emberek rossz szokásait. Táplálta bennük a hívságot, de ő maga is példamutató volt, gyakran áthágott minden illemtartáson.
bozgorok – idegenek, hazátlanok (Erdély elcsatolása után, s mindmáig, a románok így nevezik a székelyeket)
bërcsika – nyakas
nyëpót – rokon(ság)
pusztulat – kiveszőfélben lévő