Ötven év novellaterméséből válogat A gurítónál[1] című Bognár-kötet, ami ráébreszt, hogy valóban rokontalan prózát olvasunk, miként már korábban is sejtettük. Erről győz meg a kötet Breviárium című része, amelyben 1968 és 1995 között keletkezett novellák sorjáznak, időrendbe szedve, és ezt a meglátást hitelesíti az 1998 és 2017[2] közötti írásokból, interjúkból összeállított Voucher című fejezet.
A régi novellák közül a legelső, A holttest még megidéz prózaíró rokonokat, Kafkát, és Gobby Fehér Gyula ugyanoda visszavezethető látomásos, parabolisztikus prózáját, és ezzel vége is az összevethetőségnek. A víziós történetek, amelyekben a vasút szinte állandó toposz, a hősök meg a szereplők identitása pedig rejtve marad az olvasó előtt, hamarosan érdektelenné válnak a szerző számára. Hamarosan az önéletrajziság és a már részben árnyalt figurák kiszorítják az elbeszélésből a rejtelmet, a megdöbbentő fordulatokat, de az apai szabóműhely, a külváros, a vasút továbbra is kedves színtér egy-egy történet elbeszéléséhez. Az önközpontú emlékezés kerül a fantázia helyébe, a szövegekben megjelenő „kölyök” elvileg az elbeszélt „én” megjelenítője, ám ehhez nem árt némi fönntartással viszonyulni.
Az elbeszélések visszautalnak Bognár regényeire is, amelyekben „alternatív életszituációkat” teremtve mozgathatóvá teszi azok fejezeteit, mozaikszerűséget teremt, amelyen belül a lehetséges élethelyzetek nem követik a törzsszöveg időbeli folyamatosságát, hanem építőkockákként átrendezhetők, és ezáltal nem támasztanak igényt a folyamatos olvasásra, akár ugrálhatunk is az életszituációk között.
A kötet egyik alapkérdése, hogy ha az ember az előtte adott sorslehetőségekből mindössze egyetlen egyet képes beteljesíteni, miként élheti meg saját halálát: „Ha a mozdonyvezetőt olyan állomásra osztják be tolatószolgálatra, ahol állomásismerettel nem rendelkezik, köteles maga mellé vonalismerettel rendelkező, figyelésre kötelezett pilótát kérni. Életed rendező pályaudvarán a saját irányvonatod rendezésekor ez az egy nem lehetsz. Opus ignoramus” (242) – olvasható a Rendező pályaudvar című, 2018-as szövegben. Ehhez a kérdést egy évvel korábban vetette fel a szerző a kötet bevezetőjének is tekinthető Várószoba szövegében: „Ágyamon fekve a halálra gondoltam hosszasan. Hogyan lesz, hogy fog velem megtörténni? Milyen lesz az, amit meg kell egyszer élni, amit csak élő élhet meg, még tudottan és már nem tudottan? Aminek jövő ideje, az a milyen is lesz, igazából semmikor máskor nincsen, csak most van.” (7–8)
A halott lányról szóló időtlen víziótól a szerző gyermekkorának realitásán át a régmúlt, leginkább a középkor drapériáján keresztül a meg nem élt jövő fantáziás megidézéséig bárhol témát talál Bognár, bárhol, ahol az ember, annak sorskérdései és létbizonytalansága és bizonyossága állítható középpontba.
Viszont mennyire értékelhető írói gesztus ez? Őíróságának és Prózai Énjének erre a kérdésre is van válasza: „Semmi az írás. Nem odázza el senki vesztét, nem segít életben tartani, még csak nem is int veszélyre. Nem könnyít senkin, és nem kárpótol senkit azért, mert lennie kellett. Nem váltja meg őket, csak siratja. Semmi az élet. Miért adtam tovább mégis a történetemet? Egy író tiszteletéért? Egy fantomfiguráért? Vagy hogy könnyítsek lelkemen? Csak azért, hogy működtessem a nyelvet, ezt a vastüdőt? Mellyel nem merhet versenyezni…” (183) Hát igen, a nyelv. Régtől fogva tematizálja Bognár, miként az íróság mibenlétét, de mindig csak valamilyen elbeszélt történet kapcsán, vagyis nem terheli elmélkedésekkel a szöveget. A könyvbe került írások születésének idején a vajdasági magyar irodalomban voltak, akik Bognárnál többet mozgósítottak a magyar szókészlet különböző rétegeiből, Bognár viszont nyelvi fegyelmével, választékosságával, stiláris cizelláltságával tartja a mércét pályatársai előtt.
A szerző pályakezdése után ötven évvel a kezdő érdeklődőnek könyvek sorát kellene elolvasnia Bognár írásművészete megismerésének érdekében. Valljuk be, laikus olvasó számára ez manapság luxus. A Napkút Kiadónak köszönhetően a várható élmény zanzásítható, bár a 418 könyvoldal se semmi. Ám, ha valaki türelmetlen, bátran ugrálhat a szövegek közt, más szerzőkre utaló párhuzamokat aligha talál, ám mindvégig eredeti Bognár-prózát olvashat, és egyik írás étvágyat alapoz a következőhöz és az előzőhöz egyaránt.
„Semmilyen ítélethez nincs többé mérce, minta. Halálpontosak a házi mérőszalagjaink és a vécépapírtekercs-vágó ipari hengerek, a reklámmásodpercek, a faltól falig lézer és a génszekvenciák szikéje – mégis humbug az egész! Mert nemtörődömségre szoktat a játszi biztonság, miközben a jó iránytól viszont egy szögmásodperc eltérés – amit félvállról veszünk – tévútra visz! Mindent feltártunk, és nem tudunk semmit. Lélekben csak tévelygünk. Találgatja közben doktor Kmetz Jónás, hogyan készíthetik Velencében a káposztás cvekedlit: cukrozzák-e, avagy megborsozzák? Hát Vidoniné, az oda csak honosuk jövevény? Milyet szeretett a férjeura, aki ráadásul magyar is volt; és milyet kaphat a vendég? Ki milyet kér?” (400) Lám, mennyire szép a világ globális sztrádájának és a legbanálisabb hétköznapok ösvényeinek egymásba fonása egyetlen elbeszélői lendületben? Technológiai totalitarizmus vs. gasztronómiai parlagiasság? Csúcstechnológia szemben a fakanállal? Dehogyis? E két dolog közé feszül a lét, miként a születés és a halál is egyben nagy mitológia és a leghétköznapibb esemény.
Bognár Antal: A gurítónál. (Opus Ignoramus) Napkút Kiadó, Budapest, 2018, 418. oldal
[1] Vannak dolgok, amit a kritikus nem árulhat el, és itt nem csupán a detektívregényekre gondolok. Hogy mi a Gurító, megtudható már a könyv 9. oldalán.
[2] A kötetben ugyan 2018-as írás is olvasható.