A Párizs melletti Nagy-Trianon palotában 1920. június 4-én írták alá a Magyarország és az antant közötti békeszerződést. Diktátum volt ez inkább, mintsem szerződés, hiszen nem hatott semmiféle racionális érv a döntnökökre. Erőből hajtották végre, a módosítás esélyének teljes kizárásával.
A száz évvel ezelőtt kezdődött történelmünk göröngyös útján jelentős hátrányból indultunk.
Az első világháború elvesztése után Magyarországnak sem külügyminisztériuma, sem diplomáciai hálózata nem volt, mivel korábban a külpolitika a Monarchia közös ügyei közé tartozott. Az országot csak akkor hívták meg a békekonferenciára, amikor az érdemi döntések már megszülettek. A határokról már 1919 első felében döntöttek a szakbizottsági üléseken, a magyar fél részvétele nélkül. Az Apponyi Albert, Bethlen István és Teleki Pál grófok vezette békedelegációnak így nem sok lehetősége maradt, hogy befolyásolja a békefeltételeket.
A magyar békedelegáció 1920 januárjában jelenhetett meg a békekonferencián, ahol ismertette a magyar álláspontot, és vaskos jegyzékeket nyújtott be – összesen harmincnyolcat – a magyar elképzelésekről, valamint a tervezett határok igazságtalanságáról. Apponyi szónoklata és a földrajztudós Teleki Pál vörös térképe hatásosan foglalta össze a magyar álláspontot.
A békekonferencia végül a béke szövegén csak csekély módosításokat tett, amelyek nem érintették a szerződés lényegét. Ilyen volt például a 63. cikkben eszközölt módosítás, miszerint egyik vagy másik állam optálása esetén az ingatlanokkal együtt megtartható az azokhoz tartozó gazdasági felszerelés is, tehát az ingóságok természetüknél fogva az ingatlanok tartozékainak számítanak.
A magyar kormány számára a legfontosabb dokumentum – amely bizonyos mérvű mozgásszabadságot biztosított a részére – a szövetséges és társult hatalmak válaszának kísérőlevele volt a magyar békedelegáció elnökéhez, az úgynevezett „Millerand-levél” (vagy másképpen a kísérőlevél), amelyet Alexandre Millerand francia miniszterelnök a békekonferencia elnökeként írt alá 1920. május 6-án. Ez a levél tulajdonképpen a trianoni határok bizonyos mérvű revízióját helyezte kilátásba. A levélben foglaltak szerint lehetséges, hogy a helyszíni vizsgálat bebizonyítja a békeszerződésben tervbe vett határok egyes pontokon való megváltoztatásának szükségességét. „Ebben az esetben a szövetséges és társult hatalmak hozzájárulnak ahhoz, hogy a szövetség tanácsa, ha a tekintetbe jövő felek egyike azt kívánta, felajánlhassa jó szolgálatait az eredeti határok békés úton való kiigazítására, ugyanazon feltételek mellett, azokon a helyeken, ahol egy határbizottság valamely változtatást kívánatosnak tartott. A szövetséges és társult hatalmak bíznak abban, hogy ez az eljárás megfelelő módot ad arra, hogy minden, a határok kijelölésénél elkövetett igazságtalanság, mely ellen alapos ellenvetést lehet felhozni, jóvátétessék.”
A kísérőlevél mézesmadzag volt, amelyet a magyarok előtt elhúztak.
A kísérőlevél továbbá bevallja, hogy az eddigi kisebbségi jogok megállapítása is az összes államok között igen nagy nehézséget okozott, akárcsak ezeknek a paragrafusoknak a megfogalmazása.
A békediktátum tizennégy részből áll, és három rendelkezési körben tartalmaz súlyos büntetést és korlátozást. Az első és legsúlyosabb az ország területének megcsonkítása – vagyis a határrendezés –, a második a jóvátétel kiszabása, a harmadik pedig Magyarország fegyveres erőinek korlátozása.
A szerződés 35 000 főben határozta meg a magyar hadsereg létszámát, korlátozta annak fegyverzetét, és megtiltotta a modern hadifelszerelés gyártását és vásárlását, valamint a légierő tartását is. A jóvátételt illetően a pontos összeget később határozták meg, 1923-ban, és 200 millió aranykorona megfizetését jelentette.
A békediktátum 27. cikke határozta meg Magyarország új határvonalát. Ez a határleírás, valamint az ennek kiegészítéséül szolgáló, 1 : 1 000 000 méretarányú térkép – amelyet a 28. cikk rögzít – igen nagy általánosságban jelzi a határvonal menetét Ausztriával, a Szerb–Horvát–Szlovén Állammal, Romániával és Csehszlovákiával szemben. A határszakaszok leírását azzal kezdi, vagy fejezi be, hogy a „helyszínén megállapítandó vonal” vagy a „helyszínen megállapítandó pontig”. A diktátumban leírt határvonalat tehát a terepen kellett megállapítani.
A diktátum legnagyobb jelentőséggel bíró részében mindenfajta hozzáértést, igazságos mérlegelést vagy józanságot nélkülöző egyoldalú döntéssel, példátlan részrehajlással és nemzetünk iránti rosszindulattal a 325 411 km² összterületű Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát (az ország Horvátország nélküli területe 282 870 km²-ről 92 963 km²-re csökkent), lakosságának több mint a felét, az 1910-ben még 20 886 487 fős ország lakossága 7 615 117 főre csökkent.
A harmadik dokumentum a nagykövetek tanácsa által kiadott nyílt utasításokat tartalmazta, a határbizottságok részére a kísérőlevél értelmében való eljárásra. Ebben általánosságban szabályozták a határmegállapító bizottságok jogkörét, működésének elveit, az utasítás műszaki részében pedig a határkitűző munkálatok menetét.
Később – a felmerülő problémák megoldására – szükségessé vált a Pótutasítások a magyarországi határmegállapító bizottságok részére című utasítás kiadása is, amely 1921. június 3-ai keltezésű. A legfontosabb rendelkezései a következők: „Elvileg a határt a helyszínen kell megvonni, úgy, amint a békeszerződés megállapította. Semmi szín alatt nem szabad […] a határmódosításoknak olyan természetűnek lenniük, hogy lényegében kérdésessé tegyék a szerződésben leírt vonalat.” Azaz minden marad a régiben, az előző utasítások az érvényesek.
A trianoni békediktátumot a világháborúban győztes antanthatalmak részéről Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország képviselői írták alá, míg a háborúban vesztes Magyarország részéről az 1920 tavaszán kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának két politikailag súlytalan tagja – Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston népjóléti miniszter – látta el kézjegyével 1920. június 4-én, budapesti idő szerint 16.32-kor. A végén zárójelben a következő olvasható: „A békeszerződés az 1921. július 26-ai becikkelyezést követően, 1921. július 31-én törvényerőre emelkedett. Amíg nemzeti érzelmű kormányok irányították Magyarországot, a fenti, 1921. évi XXXIII. törvénycikk gyászkerettel jelent meg a törvénytárakban.”
A szerződést az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel iktatták be a magyar jogrendszerbe.
Arról is olvashattunk, hogy talán száz év után lejár a trianoni békediktátum hatálya, ez azonban nem igaz. Nemzetközi jogi szerződések nem járnak le, ezekben nincs ilyen záradék, sem semmi hasonló. A szerződés esetleges lejárása a két világháború közti revíziós propagandában sem jelenik meg.
A trianoni békeszerződés azonban nem válik hideg emlékezetté, aminek oka éppen az, hogy annak következményeként kerültünk mi ide, ahol most vagyunk. A határon túlra. Azt is tudjuk, hogy az utódállamok közvéleményének egy része érzékenyen, indulatosan, felbőszülve reagál olykor a Magyarországról érkező, Trianonnal kapcsolatos kijelentésekre. Persze, túlzás lenne azt mondani, hogy nekünk, az utódállamokban élő magyar kisebbségnek csak és kizárólag Trianon járna az eszünkben – mert nem. De a magyar nemzettudatnak ezt a megkeményedett gombócát nem lehet azon a címen zárójelbe tenni, hogy úgysem távolítható el. A magyar ember ilyen értelemben is lehessen magyar és szabad ember, hogy erről beszéljen. Vagy írjon róla, mint amikor a topolyai gimiben érettségiztem, és történelemből Trianont választottam témámul. Megboldogult Deák tanár úr szó nélkül rábólintott. S így vívjuk mi mindannyian, kicsiben, a mindennapi harcunkat megmaradásunkért.
Ma a magyarországi és a határokon kívül rekedt magyar nemzetrészeknek az egységességéről nyíltan beszélhetünk. A nemzetpolitikának azonban ehhez hatalmas utat kellett megtennie a mögöttünk lévő száz év alatt.
A nemzeti alapokon nyugvó rendszert Magyarországon a második Orbán-kormány vezette be 2010-ben. Ekkor az alkotmány módosításával, az állampolgárságról szóló jogszabálynak a megváltoztatásával a nemzet végleges közjogi egyesítésének visszafordíthatatlan folyamatát indította el. Az országgyűlés 2010. május 26-án elsöprő többséggel szavazta meg a kedvezményes honosításról szóló törvényt.
2017 decemberében tette le állampolgársági esküjét az egymilliomodik külhoni magyar állampolgár, a gunarasi Lajkó család. Ez a képzeletbeli számláló mára meghaladta az 1 100 000 főt.