Prokopy Imre írása a jugoszláviai magyarok helyzetéről a Magyar Szemlében
I. Sándor jugoszláv király 1929. január 6-án diktatúrát vezetett be, a pártok működését pedig betiltotta. Az új rendszerben, amely jelentősen csorbította az ország nemzeti kisebbségeinek, köztük a délvidéki magyarság jogait, a szigorú cenzúra miatt nem jelenhettek meg a sajtóban a rendszert bíráló vagy a magyarok sérelmeit tárgyaló írások. Így a délvidéki magyarság valós helyzetével foglalkozó szövegek a magyarországi lapokban, folyóiratokban kaptak teret. Jelen írásunkban egy ilyen szöveget ismertetünk, amely Prokopy Imrének, Bács-Bodrog vármegye utolsó magyar főispánjának tollából származik. Prokopy Zomborban született 1873-ban. 1922-től töltötte be a jugoszláviai Magyar Párt főtitkári tisztét. A párt egyik legtevékenyebb és legharcosabb politikusa volt. 1927-ben települt át Magyarországra. 1929 és 1933 között Budapestről húsz panaszt terjesztett be a Népszövetség titkárságára a kisebbségi magyarság jogsérelmei ügyében. A jugoszláviai magyarok helyzetéről szóló írása 1932 decemberében jelent meg a Magyar Szemle című, neves magyarországi folyóiratban.
A MAGYAR MINISZTERELNÖK FOLYÓIRATA
A Magyar Szemle nevű világnézeti kulturális folyóirat első száma 1927 szeptemberében látott napvilágot, és ezt követően 1944 márciusáig, Magyarország német megszállásáig, megszakíts nélkül havonta megjelent. A folyóiratot Bethlen István, Magyarország miniszterelnöke alapította. Szerkesztője Szekfű Gyula történész, a Horthy-rendszer egyik fő ideológusa volt, a háttértestülete pedig a Magyar Szemle Társaság (MSZT). Az alapítók a Tisza István által 1912-ben indított Magyar Figyelő hagyományait szerették volna folytatni. A Magyar Szemle Magyarország korszerűsítését és megreformálását kívánta elősegíteni, síkra szállt a nemzeti és az európai gondolat egyesítéséért, valamint a politikai középúton kötelezte el magát. Emellett a folyóirat munkatársainak világszemléletét a szellemtörténeti irányzat határozta meg.
A Magyar Szemle rendszeresen közölt a határon túli magyarság és a Monarchia utódállamainak politikai és kulturális helyzetével, viszonyaival foglalkozó írásokat. Az e témájú tanulmányok a kezdettől 1929 augusztusáig a Kisebbségi Magyar Sors rovatban kaptak helyet, majd másfél évig a szomszédállamokkal foglalkozó cikkek külön, a Szomszédaink című rovatban jelentek meg. A harmincas évek elejétől e két rovatcím egyre ritkábban fordult elő, majd el is tűnt. Ettől függetlenül a Magyar Szemle ezután is minden számában közölt írásokat a két témakörben. Prokopy Imre is számos alkalommal írt tanulmányt a Magyar Szemlében, legtöbbször egy megjelent könyv vagy cikk kapcsán, amely a Jugoszláv Királyságot vagy a jugoszláviai magyarokat érintette. Legfőbb célja az volt, hogy a hivatalos propagandán túl bemutassa a királyi diktatúrában uralkodó valós körülményeket. Az 1932. decemberi számban például egy bizonyos V. Životić külügyminisztériumi osztályvezető tanulmányát vette górcső alá. Prokopynak A jugoszláviai nemzeti kisebbségek helyzete címet viselő írása szerint 1931-ben Jugoszláviában a nemzetközi jog tanulmányozására külön egyesület alakult, amely nem sokkal Prokopy tanulmányának megszületése előtt évkönyvet adott ki. Ebben jelent meg Životić tanulmánya, amely a Jugoszláviában élő kisebbségek helyzetéről szól. De miért is érdekelte Prokopyt ez az írás? Ezt a kérdést maga a szerző válaszolta meg tanulmányának bevezetőjében.
„Životić tanulmánya hat fejezetben ismerteti a német, magyar, oláh, olasz, albán és török kisebbség helyzetét és megállapításaiban szerényen oda konkludál, hogy »mindazon államok között, melyek a kisebbségvédelemre kötelezettséget vállaltak, Jugoszlávia – néhány tévedést leszámítva – a leghelyesebben járt el és jár el ma is«.
Ez az egyoldalú és a tájékozatlan külföld megtévesztésére szánt megállapítás a legélesebb tiltakozást hívja ki maga ellen azok részéről, akik ismerik a jugoszláviai viszonyokat és közvetlen tapasztalatból is tudják, hogy a szerző célzatos beállításaival éles ellentétben éppen Jugoszlávia az, mely a magyar, a macedón–bolgár és az albán kisebbség népszövetségi panaszirataiban felhalmozott sérelmeknek, valamint a »testvér« (!) horvát nemzet világszerte ismert szörnyű megpróbáltatásainak tanúsága szerint a jogmegvonás és a kisebbségek kíméletlen elnyomása terén az európai rekordot tartja” – indokolja tanulmányában Prokopy.
A délvidéki politikus ezután röviden néhány példán keresztül bemutatta, hogy Životić hogyan próbálta minél kedvezőbben bemutatni a jugoszláviai román, az albán és a német kisebbség helyzetét, majd igyekezett ezen nemzetiségek valós helyzetét felvázolni. Prokopy külön kiemelte, hogy Životić a macedónokat még önálló nemzetiségnek sem ismerte el, hanem a szerb–horvát nemzet részeként tekintett rájuk, így pedig Životić szerint esetükben nem „létezhetik sem iskolai, sem vallási kérdés”. Prokopyt azonban igazán Životić tanulmányának a magyar kisebbség helyzetét érintő része érdekelte, amelyben szerinte „Životić hivatalos feladatához képest annak a helyzetét is a lehető legkedvezőbbnek igyekszik feltüntetni”.
A MAGYAROK HELYZETE A KIRÁLYI DIKTATÚRÁBAN
Prokopy Imre kifejtette, hogy Životić érvelésében hiányoztak a tények és a konkrét tárgyi bizonyítékok, valamint kozmetikázott adatokból vont le következtetéseket. Sőt a külügyminisztériumi osztályvezető olyan vádakat is megfogalmazott a jugoszláviai magyarsággal szemben, hogy hajlamosak a Magyarországról szított irredentizmus befogadására, a magyar kisebbség kulturális és társadalmi egyesületei pedig „a titkos irredenta főfészkei”. Ebből a megállapításából Životić a magyarok politikai beállítottságáról is messzemenő következtetéseket vont le, amelyeket Prokopy igyekezett cáfolni.
„A magyar kisebbség állítólagos elszakadási törekvéseivel indokolja Životić azt a különben egészen téves állítását is, hogy »a jugoszláviai magyarság politikai tevékenykedésében mindig az ellenzék felé orientálódott, még azzal sem törődve, hogy ki vezeti az ellenzéket«. Ahány szó, annyi valótlanság, mert a magyar kisebbség Jugoszlávia összes nemzeti kisebbségei között az egyedüli, mely annak ellenére, hogy elejétől fogva a hatósági üldöztetésnek, a szélsőséges szerb nacionalisták határtalan gyűlölködésének és a felelőtlen elemek garázda kilengéseinek kereszttüzébe került, a centralisták és föderalisták közötti ádáz tusakodásban következetesen semleges maradt és félénk óvatosságból vagy túlhajtott opportunizmusból az ellenzékkel soha választási vagy más megállapodást nem kötött, hanem ehelyett már négy ízben a kormányon levő szerb pártokkal való szorosabb együttműködésben kereste az állandó zaklatásoktól való szabadulás lehetőségét, anélkül azonban, hogy az őszinte közeledésnek és megalkuvó alkalmazkodásnak ezzel az áldozatos próbatételével az illetékes körök magyarellenes politikájának gyökeres megváltozását vagy – az 1927–1928-as évek aránylag tűrhetőbb viszonyait leszámítva – legalább némi megenyhülését tudta volna elérni” – magyarázta Prokopy.
Az egykori magyar párti politikus tanulmányában ezután a királyi diktatúra rendszerének kisebbségellenes retorzióira hozott példákat, többek között a magyarság civil és kulturális szervezeteinek állami hivatali eszközökkel való ellehetetlenítését ismertette.
„Az összes magyar kulturális, társadalmi és egyéb egyesületekre, melyeknek számát Životić 190-nél többre teszi, hivatalos nyelvül rákényszerítették az államnyelvet, alapszabályaik jóváhagyását éveken át halogatják, működésüket pedig hol engedélyezik, hol meg, mint pl. 1929 januárjától 1931 őszéig, mindenféle ürügy alatt, vagy egészen nyíltan, hatalmi szóval megakadályozzák. A magyar mezőgazdasági egyesületek (gazdakörök), kereskedő- és ipartestületek, sport- és testnevelési egyesületek magyar jellege már évek óta megszűnt, amennyiben vagy közvetlenül, a vezetőségnek a szerb nacionalista érdek diktálta összeállítása folytán, vagy közvetve az illetékes központi szervezetek révén szerb irányítás alá kerültek. A magyar dal, a magyar zene, sőt még a magyar tánc is mindenféle korlátozásnak van alávetve, sok helyütt meg, különösen a magyarság városi gócpontjaiban, éveken át, főleg a diktatúra alatt, tilos volt. Amellett a filmfeliratoknak, valamint a címkéknek és cégtáblafeliratoknak is kizárólag államnyelvűeknek kell lenniök” – olvashatjuk a Magyar Szemlében.
Prokopy munkájában kiemelte, hogy a királyi diktatúrában a jugoszláviai magyar kisebbség mint politikai tényező szinte teljesen megszűnt létezni.
„A gyülekezési és egyesülési jog s általában a politikai jogok szabad gyakorlását s ami ennek természetes velejárója: önálló kisebbségi politikai pártnak faji, felekezeti vagy regionális alapon való megszervezését az 1931. évi szeptember 3-i új alkotmány (13. cikk), az új egyesületi törvény (12. cikk), valamint a nemzetgyűlési képviselők és a szenátorok választásáról szóló törvények egyaránt lehetetlenné teszik, ami a magyar nemzeti kisebbségnek mint önálló politikai tényezőnek a politikai életből és a parlamentből való teljes kisemmizését jelenti. S ha ehhez hozzávesszük még azt, hogy sem a községeknek, sem a bánságoknak nincs önkormányzatuk s hogy ezeket a közületeket kinevezett, tehát mindenben a kormánytól függő szerb tisztviselők adminisztrálják, akik mellett az ugyancsak kinevezett községi képviselőtestületi és elöljárósági tagok és báni tanácsosok legfeljebb mint fejbólintó bálintok statisztálhatnak, akkor egész sérelmességében előttünk áll a magyar nemzeti kisebbség jogfosztottsága és egyenesen katasztrofális helyzete” – állapította meg Prokopy Imre.
Az egykori délvidéki politikus tanulmányának zárásaként hitet tett a magyar–jugoszláv jó viszony kialakulása mellett, de hozzátette, hogy ennek éppen a magyar kisebbség jogainak csorbítása jelenti a legfőbb akadályát.
„Apponyi Albert egyik genfi útja előtt azt mondta, hogy a nemzetek kibékítésének munkája a visszaesés képét mutatja. Kétséget nem szenved, hogy különösen itt, a Duna völgyében a nemzetek közötti jó viszony kialakulásának egyik legnagyobb akadálya a kisebbségi kérdés megoldatlansága. S ha Ducsics Jovan, a budapesti jugoszláv követ és kiváló szerb költő belgrádi búcsúztatóján annak a reményének adott kifejezést, »hogy a két ország között rövidesen olyan légkör fog kialakulni, mely egy jobb jugoszláv–magyar jövő útját fogja egyengetni«, akkor mi erre csak azt felelhetjük: A nemes szándékot örömmel üdvözöljük, mert minden ellentét mellett is mindig elismeréssel adóztunk a szerb nép hősiességének, példás áldozatkészségének és erős nemzeti öntudatosságának. A dicséretes törekvés megvalósulásának előfeltétele azonban a jugoszláviai magyar kisebbség tarthatatlan helyzetének a méltányosság, a jog és az igazság követelményeinek megfelelő gyökeres orvoslása” – zárta tanulmányát Prokopy Imre.