A szegedi származású Kiss Sándor és Pecze Erzsébet 1885. június 2-án Péterrévén házasodtak össze. A Kiss házaspár negyedik gyermekekeként 1893. október 14-én Péterrévén látta meg a napvilágot Imre.
Az elemi iskolát szülőfalujában végezte. Az 1904/05-ös tanévtől a szegedi m. kir. állami főgimnáziumban folytatta tanulmányait. A gimnáziumot 1912-ben fejezte be jó eredménnyel, és 1912 őszétől a kolozsvári orvostudományi egyetem hallgatója lett.
A faluban élő emlékezet szerint 1913-ban ő hozta az első focilabdát Péterrévére.
A nagy háború kirobbanása azonban félbeszakította a fiatal medikus tanulmányait: 1914. augusztus 9-én bevonult a m. kir. szegedi 5. honvéd gyalogezredhez.
Rövid kiképzés után 1914 novemberében már részt vett a Zemplén vármegye területén folyó, az orosz betörést feltartóztató harcokban. 1914. december 20-án a Tuchow (ma: Tuchów, Lengyelország) és Riglicz (ma: Ryglice, Lengyelország) között folyt ütközetben jobb lábszárán áthatoló lövési sérülést szenvedett. Felépülését követően a m. kir. székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred III. zászlóaljához kapott beosztást.
A 17-esek II. és III. zászlóalja 1915 júliusában az orosz hadszíntérről vasúti szállítással érkezett az olasz hadszíntérre. A 17-esek a Doberdón, különösen San Martino del Carso környékén vívtak súlyos veszteségeket követelő harcokat.
A 17-es honvédek ezredtörténetében az 1915. október 2-ai hadieseményekről is említés esik:
„…A hadosztály-parancsnokság tűzzel rajtaütést rendel el, aminek következményeképp október 2-án kora hajnalban erős tüzérségi tűz kezdődik részünkről, amit állásainkból embereink »rajta« ordítása követ annak felderítésére, vajon még meg van-e szállva az ellenség első vonala. Az ezt követő élénk gyalogsági tűz bizonyította, hogy elegen vannak az összevert olasz állásokban, erős ellenállás fogadá ott a mieinket. Így újból tüzérségünk tüze következik, amit Damó-zászlóalj [a Damó Elemér százados parancsnoksága alatt álló 17/III. zászlóalj] két századától 40-40 önként jelentkezett emberből álló osztag előretörése követ. Gergely László hadapród és Fehér Kálmán főhadnagy századparancsnok vezeti őket. Mindkettőnek sikerült az ellenség első árkába betörni, onnan az ellenséget visszaszorítani, annak betonból kiépített főállásáig jutni. Az ellenség védelmi berendezésének felderítése és fegyverek, kézigránátok zsákmányolása után, veszteség nélkül tér vissza mindkét csoport.
Tüzérségi tüzünk és a két vállalkozás annyira megzavarja az ellenséget, hogy csak 10 óra körül kezd erősebb tüzelés után kb. egy zászlóalj-erő támadni. Sűrű rohamoszlopokban nyomul előre a gyalogság a Damó-zászlóalj ellen, egy részének sikerül is akadályainkig jutni, ahonnan kézigránátokat dobálnak árkainkba, de puskatüzünkre visszamenekülnek. Déltájban megismétlik a támadást, most egyesek árkainkba is betörnek, de kézitusában megsemmisül a támadás, a rohamozók egy része pedig megadja magát.”
Az október 2-ai akcióban Kiss Imre tartalékos egészségügyi hadapród is részt vett. Az 1915. október 3-án Crnciben (ma: Črniče, Szlovénia) keltezett kitüntetési felterjesztésben – amelyet Sipos Gyula alezredes, a 17-esek legendás ezredparancsnoka írt alá – a fiatal medikus helytállásáról a következő áll:
„A San Martinótól nyugatra 1915. okt. 2-i tűzrajtaütés és rá következő ütközet során különösen azzal tüntette ki magát, hogy önként jelentkezett arra, hogy a rajvonalig előremegy, ott a sebesülteket a legpusztítóbb ellenséges tüzérségi és gyalogsági tűzben ellátta, és csak este, mikor már minden el volt látva, akkor jött vissza az előretolt segélyhelyig.”
Hősies tettével Kiss Imre a 2. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet érdemelte ki, noha felettese az 1. osztályúra terjesztette fel. Némi elégtételt jelenthetett számára, hogy pont 1915. október 2-án léptették elő tartalékos egészségügyi zászlóssá. 1917. január 1-jei ranggal tartalékos egészségügyi hadnaggyá nevezték ki.
Kiss Imre két évet töltött a harctéren, a Károly-csapatkeresztet is kiérdemelte. 1918. november 12-én szerelt le. Közben Budapesten folytathatta orvosi tanulmányait: 1919 augusztusában szerzett abszolutóriumot, majd hamarosan diplomát is.
Dr. Kiss 1922. augusztus 27-én Pestújhelyen (egykor önálló község, ma Budapest XV. kerületének városrésze) kötött házasságot az 1902-es születésű Varjai Máriával.
A házaspár visszatért Imre szülőfalujába, amely akkor már a trianoni döntés értelmében a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz tartozott.
Alapos szakmai tudásával és emberszeretetével hamarosan elnyerte a péterréveiek bizalmát: pácienseit lelkiismeretesen gyógyította, tekintet nélkül azok nemzetiségére és felekezetére, szegény sorsú betegeivel gyakran nem fizettette meg szolgáltatásait, sőt saját készleteiből ingyen látta el őket gyógyszerekkel. Az idők szavát meghallva, a diagnosztika javítása érdekében az 1930-as évek közepén röntgengépet szerzett be.
Dr. Kiss közösségi ember volt: hívőként az egyházközség elnöki tisztségét is betöltötte, 1930-ban pedig megalakította a helyi sakk-klubot.
A két világháború közötti időszakban a magyar ügyek lelkes támogatójaként a magyarságért munkálkodott. 1941 áprilisában lelkesen üdvözölte a Péterrévére bevonuló honvédséget. Ám ez nem akadályozta meg abban, hogy dr. Takács Ferenc apátplébánossal – későbbi országgyűlési képviselővel, aki 1944 novemberében a partizánterror vértanú áldozata lett – kiálljon a falu szerb lakosságáért, és a magyar katonai hatóságnál kezességet vállaljon értük.
Péterrévén 1942-ben emlékművet emeltek az első világháborúban hősi halált halt katonák tiszteletére – a levéltári források szerint 1914–1918 között 234 péterrévei vesztette életét –, az avatóbeszédet dr. Kiss Imre mondta.
1944 őszén a humánus orvost is meghurcolták a partizánok, neve a kivégzendők listájára került. Szerencsére néhány szerb, akiket 1941-ben ő mentett meg, közbenjárt érte. Megkímélték az életét, de Boszniába száműzték, ahol szintén orvosként alkalmazták. A péterrévei polgárok kitartó követeléseinek köszönhetően, akik még Boszniába is delegációt menesztettek, egy idő után hazaengedték.
Munkáját Péterrévén ott folytatta, ahol abbahagyta: szülőotthont alapított, hivatását 1965-ben bekövetkezett haláláig látta el. A zentai kórházban hunyt el 1965. december 26-án, szülőfaluja temetőjében helyezték örök nyugalomra.
Emlékezete Péterrévén ma is elevenen él: mellszobra a falu központjában áll, egykori házában – amelyen emléktáblája is látható – működik a nevét viselő óvoda, évente sakkversenyt szerveznek az emlékére, valamint a helyi művelődési kört is róla nevezték el.