Lányi Ernő 1885 őszén került először Szabadkára mint színházi karnagy. Nem sokkal korábban nősült, és a budapesti Zeneakadémián az előző évben szerzett diplomáján is éppenhogy megszáradt a tinta. Huszonnégy éve ellenére országosan ismert zeneszerző volt, több tucat kompozíciója már nyomtatásban is megjelent.
Ez a színházi évad a kevésbé sikeresek közé volt sorolható. A nézők, na meg a színészek is, sokat szenvedtek a hideg miatt a fűtetlen színházteremben, az igazgató pedig a már magával hozott adósságot az emberein próbálta meg behajtani, ami nem kis felháborodást váltott ki. Lányinak is valószínűleg csak egyetlen szép emléke maradt a Szabadkán töltött időből: 1886. április elsején megszületett első gyermekük, ifj. Lányi Ernő.
Szabadkáról Máramarosszigetre költözött a család, ahol ugyancsak színházi karnagyként működött Lányi. De 1888-ban már Budapesten találjuk őket, amit Székesfehérvár, majd Eger követett. 1892 és 1900 között volt az egri főszékesegyház és az egri Városi Dalkör karnagya. A következő évtől kezdve pedig Miskolcon élt a család, ahol Lányi megalapította a zeneiskolát és sikeresen vezette az ottani dalkört.
1899 februárjában újra megjelent városunkban, ugyanis a Szabadkai Dalegyesület hangversenyt adott kizárólag az ő műveiből, amelyen Lányi Ernő aktívan részt vett mint karnagy és mint zongorista.
A NAGY REFORMER
Gaál Ferenc halálával megüresedett a Szabadkai Zeneiskola igazgatói széke. 1907 elején megkezdődtek a tárgyalások e poszt betöltésére Lányival, aki végül is igent mondott, és március elsején már le is tette az esküt a Városi Tanács előtt. Személyében egy tapasztalt, és jó szervezői képességgel bíró muzsikus kezébe került a város zenei életének irányítása.
Lányi még Miskolcon tartózkodott, amikor 1906 májusában részt vett Debrecenben a vidéki zeneiskolák igazgatóinak tanácskozásán, s aláírta a zeneiskolák megreformálásáról szóló memorandumot. A Szabadkai Zeneiskolát a következő évben már ennek a dokumentumnak a szellemében igyekezett újjá szervezni, aminek az a lényege, hogy az addigi, úgymond saját szórakozást szolgáló muzsikálás tanítása helyett a zeneiskolákban ezentúl magasabb szintű zeneoktatásnak, kiváló káderek nevelésének kell folynia. A városi tanács a Lányi által beterjesztett zeneiskolai szabályzatot 1908. április 30-án fogadta el. A szabályzat legfontosabb pontja talán az, amely megköveteli, hogy a Szabadkai Zeneiskola tantervét össze kell hangolni az Országos Zeneakadémia tantervével.
Az új igazgató országos hírnevének köszönhetően ugrásszerűen megnőtt a lakosság érdeklődése a zenede iránt, a száz koronára megemelt évi tandíj sem riasztotta el a jelentkezőket: míg korábban a beíratkozottak száma ritkán érte el a százat, néhány év múlva már a háromszázat is meghaladta. A legtehetségesebb növendékek az igazgató osztályába kerültek, aki mellett mindössze négy tanár állandóra alkalmazva. Ne feledjük azonban, hogy abban az időben a hangszeres órákon akár hat növendék is részt vehetett egyszerre – s ez még haladásnak számított a korábbi tízhez viszonyítva.
Lányi mindent elkövet, hogy a zeneiskolának saját kottatára legyen, és hangszerre is annyit költ, amennyit csak lehet. S azt is kiharcolta, hogy az 1868 óta fennálló intézménynek végre saját épülete legyen. 1914 tavaszán költözik a zenede állandónak bizonyuló otthonába az akkor Eötvös, ma Strossmayer utcába.
Lányi arra törekedett, hogy a lehető legjobb pedagógusok tanítsanak az irányítása alatt álló intézményben. Tanártársaival igyekezett jó kapcsolatot kiépíteni, a növendékei pedig még évtizedekkel később is rajongva emlegették a nevét. Az ő keze alatt egyetlen tehetséges gyermek sem kallódhatott el, önzetlenül segített mindenkit, akiben a tehetség szikráját vélte felismerni.
Szabadkán 1874 óta mindig ugyanaz a személy vezette a zeneiskolát, aki a Szent Teréz-templomban a karnagyi teendőket látja el. Lányi is egyszerre volt iskolaigazgató és regens chori. A keze alá beosztott, siralmasan kis létszámú templomi énekkart a zeneiskolában éneket tanuló növendékkel töltötte fel, s a zenekart is igyekezett megerősíteni.
A LELKESÜLŐ CSÁTH GÉZA
Hogy pontosan mikor költözött Lányi Szabadkára, azt nem tudjuk, csupán azt, hogy már 1907. április elején – talán 3-án – addig soha nem látott méretű zenekari hangversenyt rendezett: csak hegedűs 12 szorongott a színpadon! A 33 tagú zenekar Weber Bűvös vadászának nyitányát és Lányi Kuruc indulójához adta elő. Lányi saját szerzeményével közül a Kertem alatt kezdetűt a Szabadkai Dalegyesület énekelte, amely a Zách Klára c. melodráma előadásában is közreműködött, természetesen a komponista vezénylete alatt. Amikor a műsor utolsó száma is elhangzott – s ezt Csáth Gézától, az est egyik résztvevőjétől tudjuk – „a közönség valóságos tüntetést rendezett a szerző mellett, és újra kívánta hallani a művet (mármint a Kuruc indulót), […] A közönség érezte – írja tovább Csáth –, hogy ez az előadás egy kultúrtörténeti fordulópont Szabadka társadalmi életében.”
Lányi ezután hozzáfogott a városi zenekar szervezési szabályzatának kidolgozásához, amit a tanács el is fogadott, s ezáltal rendeződött Szabadka egyetlen zenekarának státusza. Ez a 23 tagú együttes a városban fellelhető összes valamire való zenésszel kiegészítve 1908. február 12-én előadta Schubert Befejezetlen szimfóniáját, Mozart Jupiter szimfóniájának I. tételét és Grieg Peer Gynt szvitjének két tételét – ez volt a Szabadkai Filharmónia első koncertje, amelyet a világháború kitöréséig még 19 következett. A filharmonikusok és karmesterük jó hírét nemsokára olyan művészek vitték magukkal, mint Vencell Béla, Szendy Árpád, Geyer Stefi, Bartók Béla, Hubay Jenő, Basilides Mária, Pablo Casals – hogy csak néhány nevet említsünk a zenekar szólistái közül. Bachtól a kortárs magyar szerzőkig terjedt a repertoárjuk. Lányi ezeken a koncerteken nemcsak vezényelt, hanem zongorázott is, ha a szólista történetesen zongorakíséretes művet kívánt előadni. A Filharmóniai Társaság hangversenyein több mint 150 mű hangzott el az alatt a néhány év alatt.
Lányi Ernő a kortársak előtt elsősorban zeneszerzőként volt ismert. Még 1888-ban történt, hogy Sóhajtás című férfikarra írt kompozíciójával elnyerte az Országos Daláregyesület pályázatának első díját, amit számos hasonló siker követett, s a karvezetés terén is igen nagy tapasztalatra tett szert, még mielőtt Szabadkára került volna. Itt pedig egy lelkes kórus, a Szabadkai Dalegyesület már nagyon várta, hogy megérkezzen. Lányi alig néhány hét alatt olyan jól felkészítette a dalosokat, hogy az 1907 májusában Újvidéken megtartott versenyen első helyezést értek el. Két évvel később a Kecskeméten megrendezett országos versenyen ugyancsak elsők lettek a szabadkaiak, s 1912-ben a budapesti országos megmérettetésen sem volt kétséges, hogy melyik dalárdát illeti meg az aranyérem.
Sokrétű elfoglaltsága mellett Lányinak mindig maradt ideje a komponálásra: nyomtatásban megjelent szerzeményei között szerepel 36 kórusmű, több mint 100 dal, mintegy ötven zongoradarab, ezenkívül zenekarra írt kompozíciók, kamaraművek stb.
Budapesten egyetlenegyszer – 1912. január 23-án – rendeztek neki szerzői estet a Royal Teremben. Az előadók Magyarország legjelesebb művészei voltak. A nagyszámú közönség lelkesen éltette a Szabadkáról érkezett komponistát, s a Zeneközlöny c. folyóirat is kedvező kritikát közölt róla, ebből idézünk: „Lányi művészetének legjavát dalaiban látjuk letéve. […] Zenéje nemcsak kíséri, illusztrálja a szöveget, de gyakran bevilágít rejtekeibe, öntudat alatti értelmezését adja, és olyannyira rámutat legmélyebb jelentőségére, hogy nem egy dolgánál úgy érezzük, ezt így kellett, csak így lehetett megcsinálni […]. Lányi állapodott meg egy bizonyos pontos, mint más beérkezettek, hanem együtt érez a fiatalokkal és velük halad tovább […] Művészete fontos etápja a magyar dal történetének.
Szabadkai szerzői estjére itt-tartózkodásának tizenegyedik évében, 1917. május 12-én került sor.
Már említést tettünk a tanár és iskolaigazgató Lányiról, a karnagy és zeneszerző Lányiról, a zongoraművész Lányiról – egyébként más hangszerekhez is jól értett –, de még nem szóltunk Lányiról, a népnevelőről. Merthogy ő az is volt: a felnőttek zenei nevelését is feladatai közé sorolta, s erre jó alkalom nyílt a Szabad Lyceum felolvasó estjein. az élő zenével gazdagon illusztrált előadásain lenyűgözően mesélt a háborús zenéről, a magyar műdal fejlődéséről, a görög zene történetéről stb. Az ő felolvasásai mindig telt házat vonzottak.
A csak vázlatosan bemutatott életpályáról is láthatjuk, hogy mennyire sokrétű munkásságot fejtett ki Lányi, pedig nem örvendezett a legjobb egészségnek.
MILYEN VOLT LÁNYI?
A rendszerváltás következtében 1919 őszén a zeneiskola irányítását át kellett adnia az új igazgatónak, őt pedig nyugállományba helyezték. Karnagyi állását a Szent-Teréz-templomban továbbra is megtartotta, és vezette a Munkásdalárdát, odahaza pedig magánórákat adott, és fáradhatatlanul komponált. 1923. március 10-én mondott örökre búcsút a földi életnek. Az elhatalmasodott cukorbaj okozta a 62 éves művész halálát.
A Bajai úti temetőben álló síremlékét halála után öt évvel özvegye és két fia jelenlétében avatták fel. Lányi Ernő hamvai mostani helyükre 1941. május 28-án kerültek. Az ünnepélyes beszentelés után többek között Szabadka akkori polgármestere és Bárdos Lajos, a budapesti Zeneművészeti Főiskola tanára, valamint Dunay Jenő, a Dalos Szövetség elnöke mondott beszéde. Ugyanaznap este ünnepi hangversenyt tartottak a Magyar Olvasókörben.
Milyen volt Lányi? Egyik barátja, Dettre János, ilyen leírást ad róla: „Drága, finom öreg úr volt, Precieux modora a finomkodásra hajlott, nem volt benne semmi durva, semmi közönséges. Csodálatos tájékozottsága volt, sokfelé járt, sokat olvasott, maga is írt sokat. Csak fájtak neki a dolgok nagyon, befelé fájtaz élet, el nem zsonguló fájással. Kinek, minek? – kérdezte sokszor fáradt mozdulattal.” Hát igen, ezt a kérdést már előtte is, utána is nem egy itteni művész feltette magának.
Na, de ne legyünk ünneprontók, hiszen abból az alkalomból emlékezünk rá, hogy 95 éve hunyt el. Szándékunk, hogy ne hagyjuk Lányi emlékét elveszni, hiszen Szabadkán ő – és itt most újra Dettrét idézem – „kultúrát teremtett a sívó homokon, s a közömbösségből kitenyésztette a lelkesedést.” Másként megfogalmazva: olyan nagy dolgokat vitt véghez Szabadka zenei életében, mint előtte és utána is – senki más.