Százharminc éve született Budánovits Mária
A szabadkai zeneiskola tavaly ünnepelte fennállásának 150. évfordulóját. Megítélésem szerint ez az évforduló nem kapott jelentőségének megfelelő méltatást sem a tartományi, sem a köztársasági médiában. Vajon miért?
Pedig nálánál régebbi zeneoktatási intézmény nem létezik Szerbiában. Az első szerb zeneiskolát, a belgrádit, harmincegy évvel később nyitották meg, tehát jóval a szabadkai után. Ugyanakkor az is igaz, hogy 1868-ban, a szabadkai városi zenede megnyitásának évében, Szabadka még más országhoz tartozott, a magyarországi Délvidék területén feküdt, és nem a szerbiai „északi vidéken”, mint ma. Ha tehát így nézzük a dolgot, akkor valóban nem ez a Szerbiában elsőként megnyílt zeneiskola. Ráadásul ebben az időben Magyarországon már több hasonló jellegű oktatási intézmény működött, úgyhogy ilyen szempontból sem Szabadkát illeti meg az elsőség. Bár régóta megvan, de nem első, mert az anyaországban mások már megelőzték, amikor pedig Szerbiához került ez az országrész, akkor már megvolt, tehát nem lehetett (elsőként) megnyitni. Vajon ez lett volna az oka annak, hogy nem jelentek meg a jubileumi hangversenyen tavaly októberben a tartományi meg a köztársasági illetékesek? Az oktatásügyi miniszter helyében én azért boldogan eljöttem volna, s akkor a fővárosi sajtóorgánumok is képes riportban számoltak volna be a – mégiscsak – rendkívüli eseményről.
Szinte felmérhetetlenül nagy a számuk azoknak, akik az elmúlt másfél évszázad alatt hosszabb vagy rövidebb ideig tanulói voltak ennek a patinás intézménynek.
Akiről ebben az írásban szó lesz, egyik büszkesége a szabadkai zeneiskolának, ahova három évig járt, miután befejezte a tanítóképzőt, ahol abban az időben ugyancsak alapos zenei kiképzésben részesültek a növendékek.
Szabadkán született, s országos hírű operaénekes lett belőle. A Kalangya riporterével 1943-ban folytatott beszélgetése során elmondta: „Azt, hogy idáig vittem, és bátorságom volt erre a pályára lépni, kizárólag az én drága nevelőatyámnak, gyámomnak, istápolómnak, atyai legjobb barátomnak és tanácsadómnak, a még ma is friss erőben élő Brenner József doktornak, volt királyi főügyésznek köszönhetem. Ő tanított meg énekelni. Remek muzsikus, minden hangszeren ragyogóan játszik. Értett hozzá, hogy már gyermekkoromban felébressze bennem a zene szeretetét, az ízlést, a helyes érzéket a jó s a rossz zene iránt, azt a természetes könnyedséget, hogy otthon érezzem magam a zene birodalmában.”
Ki volt Brenner József doktor? Csáth Géza édesapja. Az énekesnőt pedig Budánovits Máriának hívták, aki a Szabadkán szerzett alapképzés után a budapesti Zeneakadémián Maleczky Bianka és Anthes György osztályában folytatta zenei tanulmányait, majd a világhírű Sara Cahier-nél képezte tovább magát.
Nem tudjuk, melyik budapesti fellépése lehetett az, amelyről Csáth Géza a következőképp számolt be öccsének 1913 decemberében: „Sógornőnket tegnap hallottam az O. Sz. zenekarban (?) énekelni. Megállapítottam, hogy soha belőle igazi művész nem lehet és nem is lesz. Szöveget ma se tud mondani, intonatiója kezdetleges, és előadása minden lendület [nélküli], igazi kultúra teljesen hiányzik belőle. A pesti zsidók sohase fogják ezt az éneket művészetnek érezni és minősíteni. Mindezt azért állapítom meg, mert ez a hálátlan, kapzsi lulu-família meg fogja érdemelni a csalódást, és az erkölcsi igazság szenvedne, ha ez a kis buta lulu egy nagy sikert aratna.” (Csáth Géza: 1000 x ölel Józsi. Életjel kiadó, 2008, Szabadka)
Csáth Géza jóslata nem vált be, „a kis buta lulu” fényes karriert futott be: a fővárosi Operaháznak 1915 és 1954 között volt állandó, majd élete végéig örökös tagja. Wagner (A walkür, Lohengrin, A nürnbergi mesterdalnokok, Trisztán és Izolda), Verdi (Trubadúr, Álarcosbál, A végzet hatalma, Aida, Don Carlos, Falstaff), Csajkovszkij (Anyegin, A pikk dáma), Bizet (Carmen), Ponchielli (La Gioconda), Saint-Saëns (Sámson és Delila), Gluck (Orfeusz), Strauss (Salome), Thomas (Mignon), Massenet (Thais), Mozart (Figaro házassága), Respighi (A láng) és mások operái meg operettjei elképzelhetetlenek voltak az ő mezzoszopránja (és altja) nélkül a két háború közötti években. A kor leghíresebb hazai és külföldi énekeseivel együtt lépett színpadra. A magyar szerzők közül többek között Erkel, Hubay, Dohnányi és Kodály szerzeményeiben nyújtott felejthetetlen alakítást. Bach, Mozart, Beethoven, Liszt, Dohnányi és mások oratorikus műveinek bemutatásában is rendszeresen részt vett, és számos dalesten, valamint jótékony célú hangversenyen működött közre. Vidékre meg külföldre is több alkalommal meghívták. A Szegedi Szabadtéri Játékokon 1938-ban mutatta be művészetét, ekkor Kodály Háry Jánosában Mária Lujza szerepében láthatta/hallhatta őt a közönség.
A rádió gyakran közvetített előadást az Operaházból, ennek köszönhetően az egész ország megismerhette Budánovits Mária meleg orgánumát (hangja minősítésére a kritikusok által gyakran használt jelző). A rádió stúdiójában megtartott hangversenyeken is sűrűn szerepelt.
Az örökös tagságot 1934-ben, az Operaház fennállásának 50. évében kapta, az Erkel-érmet, a Magyar Operabarátok Egyesületének kitüntetését 1943-ban ő vehette át elsőként. Az Érdemes Művész címet 1951-ben, a Szocialista Munkáért Érdemrendet pedig 1954-ben nyerte el.
Sajnos, nagyon kevés lemezfelvétel őrzi a hangját.
A férje, Palotay Árpád ugyancsak énekes volt, és énektudásukat számos közös növendéknek sikerült továbbadniuk. Sárdy János, Osváth Júlia és Orosz Júlia ezen szerencsések közé tartoztak.
Budánovits Mária 1976-ban, nyolcvanhét éves korában hunyt el, amiből nem nehéz kiszámítani, hogy mikor született. Akkor pedig téves a legtöbb helyen olvasható dátum: sem 1884-ben, sem pedig 1894-ben nem születhetett, hanem – és ezt igazolja a Szabadkai Történelmi Levéltárban őrzött születési anyakönyv is – 1889. augusztus 12-én. Tehát kereken százharminc évvel ezelőtt, ami már magában véve is elég ok arra, hogy éppen most idézzük fel emlékét.
A születési dátum mellett még egy dolog van, ami tisztázásra vár, éspedig a művésznő vezetékneve. A latin nyelven vezetett fentebb említett születési anyakönyvben Budanovich olvasható, a lexikonokban – meg a napilapokban is – jobbára Budanovits, esetleg Budanovics áll. Én a Budánovits változatnak vagyok híve, egyrészt, mert ez közelebb áll a (nyilvánvalóan) szláv eredetű szó helyes kiejtéséhez, másrészt pedig mert a művésznő maga is így, á-val írta a nevét.
E sorok írója lassan négy évtizede kutatja Szabadka zenei múltját, s e kutatás eredménye egyebek között az a monográfia is, amelynek rövidített változata a fenti írás. A monográfia mindeddig nem talált kiadóra, és hasonló a helyzet azzal a kézirattal is, amelyben a város nagy múltú zeneiskolájának százötven éves története van feldolgozva. Sok érdekes dolog olvasható abban is.
