Kommunista és októbrista emigránsok Szabadkán (1919–1925)
A száz évvel ezelőtti Tanácsköztársaság és a vele együtt járó vörösterror Szabadkát közvetlenül nem érintette, mert a város akkor már a szerb csapatok ellenőrzése alatt állt. A proletárdiktatúra azonban így is éreztette hatását. 1919 nyarán a vörösterror elől menekülők tömegei érkeztek a szerb uralom alatt lévő területekre. A Tanácsköztársaság bukása után pedig magyar kommunisták kerestek menedéket az észak-bácskai városban, közöttük nem egy olyan személy, aki tevőlegesen is részt vett a kegyetlenkedésekben. A Horthy-rendszer kiépülése nemcsak a kommunistákat, de az őszirózsás forradalom résztvevőit, az úgynevezett októbristákat is az ország elhagyására késztette. Közülük sokan Szabadkán leltek új otthonra.
Hogyan fogadták az üldözötteket a szerb hatóságok? Mely csoportokat fogadták be, és melyeket utasították ki? Gyakoroltak valamilyen hatást Szabadkára az emigránsok? Jelen írás ezekre a kérdésekre keresi a választ.
MEGADJA MAGÁT EGY VÖRÖS EZRED
1919 júniusában a Duna–Tisza közén általános felkelés bontakozott ki a proletárdiktatúra ellen, mert a kommunista vezetőség elrendelte a 18 és 45 év közötti férfiak kötelező besorozását. Nyáron, aratás idején a földműveseknek a besorozás azt jelentette, hogy nem tudják betakarítani a gabonát, és kenyér nélkül maradnak. Ezért egy nappal a sorozás megkezdése előtt, június 18-án az elkeseredett földművesek Dunapatajon lefegyverezték a helyi Vörös Őrség tagjait, a községi kommunista vezetőket pedig őrizetbe vették. A felkelés átterjedt a környező településekre, többek között Kalocsára, Kecelre, Dusnokra, Kiskőrösre, majd a Duna jobb partjára fekvő településekre is, mint Dunaföldvár, Paks vagy éppen Dunaszentgyörgy. A felkelést a Szamuely Tibor vezette fegyveres kommunista különítmények június 24-ére leverték, majd megkezdték a megtorlást. A felkelők közül mindegy kétezer-ötszázan a Dunán keresztül a szerb megszállás alatt lévő Bajára menekültek.
„A szerbek, akik tudvalevőleg Bácskát megszállva tartják, szívélyesen fogadták őket és jól bántak velük” – írta a Délmagyarország című neves szegedi napilap.
A szerbek a menekültek közül ötszáz személyt Szabadkán keresztül a francia megszállás alatt lévő Szegedre irányítottak, június 27-én vonattal érkeztek meg a Tisza menti városba. A menekültek tehát csak átutaztak Szabadkán. Július 4-én azonban sokkal furcsább vendégek érkeztek a városba. Ezen a napon a Vörös Hadsereg 15. vadászezrede, mind a három zászlóaljával, egy ágyúüteggel és gépfegyverosztagával, valamint az ezred tisztikara a felkelés hatására Szabadkánál megadta magát a szerb katonáknak.
„A szerbek a magyar katonákat barátságosan fogadták és Szabadkára irányították őket. A katonákat ott lefegyverezték. A lefegyverzett vörös ezred vezérkarát és legénységét Szegedre szállítják” – számolt be az esetről a Délmagyarország július 6-ai száma.
Ez a két Szabadkához köthető eset is jól példázza, hogy általános volt az elégedetlenség a proletárdiktatúrával szemben, a hadsereg pedig a felbomlás jeleit mutatta. A proletárdiktatúra végül a románok ellen elszenvedett katonai vereség hatására augusztus 1-jén megbukott.
A Tanácsköztársaság bukása után a kommunisták többsége a felelősségre vonás és a fehérterror elől emigrációba vonult. Voltak, akik a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság felé vették az irányt, és közülük többen Szabadkán kerestek menedéket. A szerb hatóságok azonban a kommunista menekülteket nem fogadták olyan szívélyesen, mint azokat, akik korábban a vörösterror elől menekültek. A Magyarországról jött kommunistákat letartóztatták, majd Szegeden átadták a helyi rendőröknek. A Délmagyarország gyakran adott hírt arról, hogy a szabadkai csendőrség és katonaság elfogott kommunistákat hozott át a határon. A tudósítások arról tanúskodnak, hogy a Tanácsköztársaság nem egy magas rangú személye Szabadkán próbált menedéket találni.
1919. november 13-án Udvardy Jánost, a szegedi kommunista párt alapítóját és szervezőjét, a szegedi direktórium tagját hozták át Szabadkáról Szegedre. Udvardy a diktatúra bukása után érkezett Szabadkára, ahol a MÁV Üzletvezetőségénél kapott állást mint üvegezőmunkás. Udvardy annak érdekében, hogy ne ismerjék fel, szakállat növesztett. Mégis dr. Papp Menyhért szegedi rendőrkapitány azt az értesítést kapta, hogy Udvardy Szabadkán tartózkodik. Ezért két detektívet küldött a városba. A detektívek néhány napi nyomozás után Udvardyt a szabadkai vasútállomáson tartóztatták le.
December 2-án egy szerb katona két kommunistát hozott át Szabadkáról Szegedre. Az egyik egy Faddi Ferenc nevezetű egyén volt, aki a Tanácsköztársaság kikiáltásakor Szabadkán szervezte a kommunista mozgalmat, míg a másik fogoly a hírhedt Vörös Őrséget szervezte a városban.
A Délmagyarország 1920. február 19-ei száma arról adott hírt, hogy a szabadkai csendőrök két körözés alatt álló kommunistát hoztak a szegedi rendőrség fogházába. Az egyikük Krammer Sándor volt, akit Kun Bélával és társaival együtt tartóztattak le 1919 februárjában. A fogságból a hatalomátvétel napján szabadultak, majd Kun Béla Krammert kinevezte a budapesti Forradalmi Törvényszék vádbiztosává. A fent említett felkelés idején Krammer Szekszárdon irányította a megtorlásokat. A proletárdiktatúra bukása után Győrön és Pécsen át Szabadkára menekült. A vesztét az okozta, hogy Szabadkáról Belgrádba utazott, hogy ott segítse a kommunista szervezkedést. A szerb csendőrök az egyik kommunista gyűlés után vették őrizetbe. Krammert 1920. április 14-én Budapesten halálra ítélték és kivégezték. A Krammerrel érkezett másik fogoly Pernanger Mihály volt, a hírhedt Lenin-fiúk tagja.
SZABADKA, AZ OKTÓBRISTÁK FELLEGVÁRA
Míg az SZHSZ Királyságban a magyarországi kommunisták sorsa a letartóztatás és a kitoloncolás volt, addig az őszirózsás forradalom egykori résztvevői ugyanitt menedékre leltek. Sőt a délvidéki magyarság körében komoly közéleti befolyásra tettek szert. Közülük kiemelkedik a szegedi Dettre János.
Dettre 1914-ben belépett a Jászi Oszkár vezette Országos Polgári Radikális Pártba. Az őszirózsás forradalom idején a Károlyi-kormány kinevezte Szeged kormánybiztos főispánjává. A Délmagyarország 1925. október 24-ei cikke szerint (amely a későbbi, Szabadkáról való kiutasításáról adott hírt – lásd lejjebb) 1920 februárjában De Tournadre tábornoknak, a szegedi francia városkormányzóság vezetőjének javaslatára hagyta el Szegedet, nem sokkal azelőtt, hogy a város Horthyék irányítása alá került volna.
„A francia parancsnokság katonai autóján a szerb összekötőtiszt társaságában Szabadkára utazott. Mivel arra számított, hogy csak néhány hétig lesz távol, ugyanazt a kis kézi táskát vitte magával, amivel most visszajött” – olvashatjuk a szegedi lapban Dettre János érkezéséről.
Dettre János Szabadkán az újrainduló Bácsmegyei Napló munkatársa, majd 1920 szeptemberétől a lap főszerkesztője lett. A szabadkai székhelyű napilap Dettre vezetése alatt vált jelentős, közvéleményt formáló újsággá.
A szerkesztőség hamarosan olyan munkatársakkal bővült, akik Dettréhez hasonlóan szintén az őszirózsás forradalomban tevékenykedtek, így az ugyancsak Szegedről érkezett Bródy Mihály, a főreáliskola tanára, a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság bukása után pedig Csuka Zoltán, Fekete Lajos, Haraszti Sándor, Diószeghy Tibor és Tamás István. Az emigránsok mellett itt dolgozott a szabadkai Havas Emil és Stella Adorján is, a betiltott Bácskai Hírlap egykori főszerkesztői, a város 1918-as forradalmi eseményeinek résztvevői, akik Dettréhez hasonlóan Jászi pártjában tevékenykedtek. Így elmondható, hogy Szabadkán az akkori Sándor király utcában az Angol–Magyar Bank épületének félemeletén található szerkesztőség az októbristák valóságos fellegvára volt.
Felmerül a kérdés: a szerb hatóságok a kommunistákkal ellentétben az októbristákat miért nem toloncolták ki az országból? A szerbek által létrehozott bábállam, a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság vezetői között nem egy októbristát találunk, gondoljunk csak Linder Bélára, a Károlyi-kormány egykori hadügyminiszterére, aki Pécs polgármesteri tisztét töltötte be a megszállás idején. Sőt a bécsi emigrációban élő Jászi Oszkár Belgrádba utazott, hogy meggyőzze a délszláv állam kormányát arról, hogy mindaddig tartsák megszállva Baranyát, amíg Horthy rendszere meg nem bukik Magyarországon. Így az októbrista emigránsokra a szerbek egyfajta szövetségesként tekintettek, nem úgy, mint a kommunistákra, akik a rendszer ellenségeinek számítottak.
Jászi Oszkár egyébként a Magyarországról elmenekült forradalmároknak fontos közéleti szerepet szánt. Saját lapjában, a Bécsi Magyar Újságban 1921. június 19-én A magyar emigráció feladatairól című cikkében mintegy programként felvázolta az októbrista emigráció legfőbb teendőit. Szerinte a legfőbb cél, hogy „az emigráció erőit egy felépítő és alkotó program megvalósítása érdekében mozgósítsuk, mely egyrészt meggyorsítaná a fehér ellenforradalom hullájának eltakarítását, másrészt hozzájárulna egy olyan politikai és közéleti atmoszféra megteremtéséhez, mely alkalmas volna arra, hogy egy valóban termékeny reformátori munka kezdődjék meg az oly kegyetlenül sújtott Magyarországon”. Jászi különösen fontosnak tartotta azon emigránsok tevékenységét, akik a történelmi Magyarország utódállamiban, Csehszlovákiában, Romániában és az SZHSZ Királyságban leltek menedékre, a kisebbségbe szorult magyarság körében.
„A magyar emigrációnak természetes és egyik legtermészetesebb feladata éppen az volna, hogy hidat verjen az utódállamok és a magyarság demokratikus közvéleménye között egyrészt, másrészt pedig, hogy szerető gonddal támogassa és ápolja az elszakadt részek magyarságának minden demokratikus szervezési, kulturális és irodalmi törekvéseit” – írta Jászi Oszkár.
Dettréék Szabadkán komolyan is vették egykori pártvezérük programját. Ahogy Dévavári Zoltán Új partok felé. Kisebbségi kiútkeresés, szellemi és politikai irányzatok a Délvidéken és a Magyar Párt megalakulása (1918–1922) című munkájában részletesen felvázolta, a szerkesztőségnek kezdeményező szerepe volt a délvidéki magyar politikai szervezkedés kezdeti lépéseiben és a Magyar Párt létrejöttében, sőt a délvidéki magyarság politikai jogaiért is kiálltak. Éppen ez okozta aztán a szerkesztőség, konkrétan pedig Dettre János vesztét.
Egy 1925 augusztusában Szabadkán megtartott árumintavásáron „a rendőri asszisztencia mellett működő felelőtlen elemek szurokkal bemázolták a magyar feliratú táblákat, hogy a külföldiek előtt úgy lássék, mintha Szabadkának nem lenne magyar lakossága”. A Bácsmegyei Napló emiatt élesen támadta a szabadkai rendőrséget, valamint azt is szóvá tette, hogy a város rendőrfőkapitánya megtiltotta a rendőrség magyarul tudó tagjainak, hogy a magyar ügyfelekkel anyanyelvükön érintkezzenek. Ez a támadás súlyos következményekkel járt.
„A szabadkai rendőrség főkapitánya, Horvát Szvetkó, akit büntetésből helyeztek nemrégen Szabadkára, csütörtök este [1925. október 22-én] maga elé idézte dr. Dettre Jánost, a Bácsmegyei Napló főszerkesztőjét. Rövid kihallgatás után közölte a főkapitány, hogy negyedórán belül el kell hagynia Jugoszlávia területét, ahova soha többet nem térhet vissza, mert a jugoszláv határőrök ott lövik agyon, ahol átlépné ismét a határt. Dr. Dettre János magyarázatot kért a főkapitánytól, aki csak annyit mondott, hogy a Bácsmegyei Napló tulélesen ir, ugy hogy erösebb rendszabályok alkalmazására kért és kapott fölhatalmazást a belügyminisztertől a magyar kisebbségek jogáért harcoló újság ellen. Az első lépés – Dettre kiutasítása volt” – olvashatjuk a Délmagyarország 1925. október 24-ei számában.
Dettrét a szerb hatóságok, ahogy korábban a kommunistákkal tették, átvitték a határon, így visszatért szülővárosába, Szegedre. Ott a jogi végzettségű Dettre ellen a szegedi ügyvédi kamara fegyelmi eljárást indított a forradalomban betöltött szerepe miatt, de a Kúria végül felmentette, így ügyvédként tevékenykedhetett, sőt írásai is megjelenhettek a Délmagyarországban. A Bácsmegyei Napló pedig nagy hatású főszerkesztőjével együtt egyben elvesztette korábbi befolyását és közvélemény-formáló szerepét is.