Az Országos Magyar Párt korteshadjárata a királyi diktatúra bevezetése előtt
1928. június 20-án az SZHSZ Királyság parlamentjében Puniša Račić, egy montenegrói szerb radikális párti képviselő pisztollyal rálőtt öt képviselőtársára, akik az ellenzéki Horvát Parasztpárt tagjai voltak. Pavle Radić és Đuro Basariček belehaltak a sérülésükbe, Ivan Pernar és Ivan Granđa súlyosan megsebesültek. Stjepan Radić augusztus 8-án hunyt el, a lövések okozta szövődmények következtében. A képviselők ellen elkövetett merénylet oly mértékben kiélezte az országot mélyen megosztó szerb–horvát ellentétet, hogy az már az SZHSZ Királyság létét fenyegette. A parlamentben történt példátlan események miatt július 4-én Velimir Vukićević, a délszláv állam miniszterelnöke benyújtotta lemondását.
A válság közepette Anton Korošec, a Szlovén Néppárt vezére alakított kormányt. Az új kormányt a pártok ideiglenesnek tekintették, és választás kiírására készültek. 1928 őszén a pártok már kampányolni is elkezdtek. Így tett az Országos Magyar Párt is, amely főleg a Szabadka környéki településeken igyekezett mozgósítani a magyarságot. A párt vezetősége nem sejthette, hogy ez lesz az OMP utolsó korteshadjárata. Írásunkban ebbe az utolsó kampányba engedünk bepillantást, a Hírlap című szabadkai napilap korabeli tudósításainak segítségével.
KORMÁNYALAKÍTÁS MERÉNYLET UTÁN
Anton Korošec kormányának megalakulásáról a Hírlap 1928. július 29-én számolt be igen nagy terjedelemben. A négy párti (Radikális Párt, Demokrata Párt, Szlovén Néppárt és Muzulmán Párt) koalícióból álló kabinetre nem kisebb feladat hárult, mint hogy úrrá legyen a merénylet következtében előállt politikai válságon.
„Korosec Antun belügyminiszter kedden este [július 24.] kapott megbízást kormányalakításra, és aránylag elég gyorsan, három nap alatt befejezte kormányalakítási tárgyalásait, pedig neki is sok nehézséget kellett leküzdenie, és főleg arra kellett vigyáznia, hogy a miniszterek kiválogatása szerencsésen történjék, nehogy egyes elégedetlenkedő frakciók már a kormány megalakulása után ujra kezdjék a viszálykodásokat.
Korosecet az az elv vezette, hogy lehetőleg minden tárcát olyan politikus töltse be, aki az ellenzék és a többség közötti harcoktól teljesen távoltartotta magát. Két napig dolgozott a dezignált miniszterelnök a kormánylistán, és péntek délben összeállította kabinetjét, amelyről azt állítják, hogy meglehetősen szürke nevű politikusokból áll” – írta a szabadkai napilap.
A kormányban két horvát politikus is helyet kapott, mégpedig a demokrata párti Grga Budislav Anđelović, aki az építészetügyi tárcát kapta, és Stjepan Barić, akit Dalmáciában szlovén néppárti programmal választottak meg képviselőnek, de horvát származású volt. Ő a szociálpolitikai minisztérium élére került.
Az ellenzéki Horvát Parasztpárt képviselői a merénylet óta távol tartották magukat Belgrádtól. A válság megoldásában addig nem akartak részt venni, amíg új választást nem tartanak, és annak nyomán össze nem ül az új parlament. A kormányalakítás alatt az ellenzékiek közül csak néhány független demokrata honatya tartózkodott a fővárosban. Egyiküket sikerült is a Hírlap tudósítójának megszólaltatnia.
„– Ez a kormány még sokkal rosszabb, mint a Vukicsevics kormány volt és a parasztdemokrata koalíció ezzel mégkevésbé fog megegyezésre jutni, mint a régi kormánnyal. Az egyes pártok igyekeznek Korosec reverendája mögé bújni, mert azt hiszik, hogy így hamarabb megnyerik a horvát nép rokonszenvét. Ezt azonban azzal sem érik el, hogy a kormányba két horvát embert vettek be, mert sem Bárics István, sem dr. Angyelinovics nem képviselik a horvát népet. Az uj kormány semmiesetre sem lesz hosszu életű, mert lehetetlenség a horvátokat teljesen kihagyni a kormányzatból” – nyilatkozta név nélkül az új kormányról az ellenzéki képviselő.
Augusztus 1-jén összeült a parlament is – a július 20-ára tervezett ülést elnapolták –, amely 1918 óta először ellenzéki képviselők nélkül ülésezett. A kormánypártok és az ellenzék közti párbeszédre csak október közepén került sor, tárgyalások formájában, amelyeken a választás megtartásáról történtek egyeztetések. Bár a választás időpontjáról nem született döntés, a pártok megkezdték a kampányt, hogy időben felkészüljenek egy esetleges megmérettetése.
MÉZESMÁZOS ÍGÉRETEK
A Hírlap november 8-án már arról számolt be, hogy közeledik a választás. Ennek jelét abban látták, hogy a „szláv pártok mézesmázos ígéretekkel környékezik meg a szegény magyarokat”. Az egyik szerb párt ugyanis a nyugdíj nélküli vasutasokat igyekezett megnyerni magának. Erről egy topolyai férfi levélben tájékoztatta a Hírlap szerkesztőségét. A levelet a lap teljes terjedelmében közölte. Az ügy előzményéhez hozzátartozik, hogy a szabadkai vasút-igazgatóság még 1920-ban több ezer magyar vasutast bocsátott el, miután az év április 16-án munkabeszüntetéssel tiltakoztak a készülődő trianoni békeszerződés igazságtalansága ellen. Emellett azoktól is megváltak, akik nem voltak hajlandóak letenni az esküt az új délszláv államra. A vasutasokat úgy bocsátották el, hogy nyugdíjat nem kaphattak. Az elbocsátott magyar vasutasok azóta küzdöttek a nyugdíjért. Választások idején rendszeresen kaptak ígéretet szerb pártoktól, hogy szavazatukért cserébe rendezik az ügyüket. A választás után azonban mindig csalódniuk kellett. Erről volt szó ebben az esetben is.
„A napokban a jelenlétemben a demokrata párt egy itteni vezetője ígéretet tett, hogy a demokratapárt elintézi a magyar hadiözvegyek, rokkantak és természetesen az elbocsátottak évek óta húzódó ügyének rendezését. Ezt követően összehívtak bennünket, nyugdíjnélküli vasutasokat, és ismét megmutatták a mézesmadzagot. Esküdöztek, hogy ha leszavaztunk a demokratapártra akkor még ebben az évben kifizetnek bennünket, ha nem megy másként, akkor bennünket, topolaiakat, a pártkasszából, de állni fogják a szavukat. A józan és értelmes magyarok azonban már nem ülnek fel olyan könnyen az ígérgetéseknek, tudják, hogy tíz év óta egyebet sem tettek, mint aranyhegyeket ígértek és – semmit sem kaptunk tőlük. A demokrata uraknak a szemükre vetettem, és megmondtam nekik, hogy ne ígérjenek, hanem mondják meg, hogy hány magyarnak szereztek eddig földet, hány hadiözvegynek szereztek eddig nyugdíjat, és végül: hány magyar rokkantnak intézték el a nyugdíjügyet, bár a lakósság éppen elég rokkantadót fizet. Erre persze senki sem tudott válaszolni, mert bizony semmit sem kaptunk. Az összejövetel így nem járt azzal az eredménnyel, amit a demokrata párt remélt” – írta levelében a név nélküli topolyai férfi.
Közben október végén az OMP is megkezdte kampányát a szabadkai kerületben. Ennek első állomásai Topolya és Csantavér voltak. Topolyán a Pataki-féle vendéglőben tartottak nagygyűlést, amelyre „olyan nagy számban jelent meg a hallgatóság, hogy a gyűlésteremben nem volt elég a hely”. A gyűlést Kifut János, az OMP topolyai alelnöke nyitotta meg, majd Havas Károly, a Hírlap szerkesztője szólalt fel. Dr. Nagy Ödön, a Topolyai járás parlamenti képviselője beszédében arra mutatott rá, hogy „a Magyar Párt politikáját a jugoszláviai magyarság érdekei határozzák meg”, és „felsorolta azokat az ígéreteket, amelyeknek beváltásával, a többi pártok adósak maradtak a magyarságnak”. Dr. Nagy Ödön után dr. Deák Leó tartománygyűlési képviselő mondott beszédet, aki azt hangsúlyozta, hogy a párt azért küzd, „hogy a magyarság részére annyi politikai, gazdasági és kulturális jogot biztosítson, amennyi a jugoszláviai magyarságot a törvények értelmében megilleti”. Csantavéren szintén dr. Nagy Ödön és dr. Deák Leó szólalt fel. Deák beszédében példaként állította a magyarság elé a csantavéri magyarság összetartását.
Az OMP-kampány decemberben vált intenzívvé, amikor is a Szabadka környéki falvakat keresték fel.
„Az Országos Magyar Párt vezetősége most, hogy a tél beálltával szünetel faluhelyen a nehéz munka, fokozott erővel kezdte meg a felvilágosító agitációt a vidéki pártszervezetekben.
Most, amikor egyáltalában nincs szó választások kiírásáról, ez az agitáció ujabb bizonyítéka annak, hogy az Országos Magyar Pártnak fő törekvése: minél erősebbé tenni a kapcsolatokat az egyes vidéki magyar szervezetek között, és megizmosítani a vajdasági magyarság kisebbségi öntudatát” – írta a Hírlap.
December 1-jén az OMP Horgoson rendezett pártvacsorát, amelyen megjelent dr. Sántha György, az OMP elnöke, dr. Nagy Ödön és dr. Strelitzky Dénes parlamenti képviselők, valamint Király Károly tartománygyűlési képviselő és Horváth János adorjáni plébános. December 9-én Bajmokon tartottak nagygyűlést a községi nagyvendéglőben. Az eseményen mintegy hétszázan jelentek meg. A közönség egy része el sem fért a teremben, hanem a folyosóról hallgatták a szónokokat. A gyűlésen felszólalt többek között dr. Deák Leó, aki a magyar érdekvédelem fontosságára hívta fel a figyelmet, majd rámutatott arra, hogy azok a szerb pártok, amelyek magyar szavazatokat kaptak, nem tartották be ígéreteiket.
„A radikálispárt ígérte a községi autonómiát, hogy minden község ur legyen a saját házában. Meg is hozták a törvényt, de úgy, hogy a gyakorlatban az történik, hogy ha a képviselő-testület nem azokat választja meg, akiket a radikális párt akar, akkor a választást megsemmisítik. Ez nem autonómia, hanem annak megcsúfolása. A demokrata párt, amely pedig éppen a szuboticai kerületben oly sok magyar szavazatot kapott, a legreakciósabb iskolatörvény javaslattal kedveskedett magyar választóinak” – olvashatóak dr. Deák Leó szavai a Hírlapban.
A kampány legnagyobb eseményére december 16-án került sor, amikor az OMP-nek új helyi szervezete alakult Királyhalmán. Az alakuló gyűlésre több mint négyszáz királyhalmi magyar részvételével került sor, és jelen volt dr. Sántha György, dr. Nagy Ödön és dr. Strelitzky Dénes, valamint a pártvezetőség több jeles tagja. A gyűlést Péter Zsigmond helyi szőlőbirtokos nyitotta meg, majd a résztvevők megválasztották a helyi szervezet vezetőségét. Elnökké Szobonya Bertalant, alelnököknek Fodor Mátyást és Fazekas Jánost, titkárnak Pulai Jánost, helyettes titkárrá Szécsi Vinczét, jegyzővé Szobonya Imrét, helyettes jegyzővé Papp Menyhértet, míg pénztárnokká Fodor Antalt, helyettesévé pedig Szalma Viktort választották meg. A királyhalmi helyi szervezet alig több mint egy hónappal az OMP betiltása előtt jött létre. Ez volt a párt utolsó helyi szervezete, amely megalakult.
Anton Korošec végül december 30-án írásban benyújtotta a kormány lemondását I. Sándor királynak, amit az uralkodó január 2-án elfogadott. A radikálisok Vukićević vagy Korošec újbóli kormányalakításában reménykedtek, a többi párt viszont új választás kiírása mellett foglalt állást. Erre azonban nem került sor, ugyanis I. Sándor január 6-án diktatúrát vezetett be, és betiltotta a pártok működését. Ezzel az Országos Magyar Párt sorsa is megpecsételődött.