Idén száz éve annak, hogy Magyarországon 1919. március 21-én Kun Béla vezetésével megalakult a Tanácsköztársaság. Az új államforma nem jelentett mást, mint a kommunisták diktatúráját, amelyet az őszirózsás forradalom kormánya és Károlyi Mihály megbuktatása után tudtak megvalósítani. A rendszer vélt és valós ellenségeivel a Vörös Őrség és a Szamuely Tibor vezette „Lenin-fiúk” számoltak le. A százharminchárom napig tartó rémuralom halálos áldozatainak a számát háromszáz és hatszáz fő közé teszik.
A Tanácsköztársaság uralma a Délvidékre nem terjedt ki, mert akkora már a területet birtokba vették a szerb csapatok. A magyarországi események azonban szűkebb pátriánkra is hatással voltak. A szerb hatóságok Kun Béla hatalomra jutása után a kommunizmus elleni védekezés ürügyét használták arra, hogy üldözzék a magyar szervezkedőket. Így tisztségviselőket, vasutasokat és földbirtokosokat egyaránt azzal vádoltak, hogy kommunista agitációt folytattak. Az ürügy 1919. augusztus 1-je, a Tanácsköztársaság bukása után is fennmaradt. Ennek egyik legkirívóbb esete a szabadkai vasutassztrájk idején lezajlott fegyveres felkelés, az úgynevezett „áprilisi kommün-puccs” és az azt követő statáriális tárgyalás.
OSTROMÁLLAPOT SZABADKÁN
Szabadkát 1918. november 13-án vették birtokukba a szerb csapatok. Ezzel a város magyar lakossága kisebbségi sorba került. Az Országos Magyar Párt 1922-es megalakulásáig a délvidéki magyarság semmilyen nemzeti párttal vagy érdekvédelmi szervezettel nem rendelkezett, amely kiállt volna jogaiért. Ezt a szerepet egy ideig a szabadkai vasúti igazgatóság alkalmazottai töltötték be. A belgrádi fegyverszüneti egyezmény értelmében a vasutasok 1920 januárjáig a magyar állam alkalmazottai maradtak. A vasutasok Magyarországról kapták fizetésüket, a vasút jövedelmeit a magyar államkasszába fizették be, az előléptetésekről és kinevezésekről pedig a Magyar Államvasutak (MÁV) vezetői hoztak döntést. Így a helyi vasutasok az anyaországgal történő kapcsolattartás fontos szereplőivé váltak. Az általuk szervezett sztrájkok alkalmával pedig nem csak szociális követelésekkel álltak elő, de tiltakoztak például a magyar lapokat is sújtó cenzúra ellen, követelték a hűségeskü eltörlését vagy éppen az elbocsájtott magyar tisztviselők visszavételét.
1920. április 16-án a szabadkai vasúti igazgatóság magyar vasutasai csatlakoztak a Szerb−Horvát−Szlovén Királyságban zajló általános vasutassztrájkoz, hogy így tiltakozzanak a készülő igazságtalan békeszerződés ellen. Másnap a vasúti igazgatóság rendeletben szólította fel a vasutasokat a sztrájk befejezésére.
„A vasutakon kiütött sztrájkhoz az újvidéki és szabadkai állomások személyzete is csatlakozott és elérte azt, hogy a forgalom részben szünetel. Mivel Bácska megszállott területen van, ezért az Igazgatóság az egész személyzet figyelmét felhívja arra, hogy a vasúti sztrájkot a megszálló hatóság elleni lázadásnak minősíti, és ez esetben, az összes vasutasok a hadbíróság ítélete alá esnek. Ennek alapján felhívom az egész személyzetet, hogy e rendelet megjelenésétől számítva 10 órán belül rendes szolgálattételre jelentkezzék, mert a határidő letelte után, ha a személyzet továbbra is sztrájkol, akkor a katonai hatóság veszi át az egész személyzet feletti rendelkezést, katonai törvények szerint, amelyek igen szigorúak. A katonaság teljes mértékben igénybe fogja venni a katonai törvények szigorát úgy a sztrájkolókkal, mint azoknak családtagjaival szemben” – fenyegette a rendeletben alkalmazottait az igazgatóság.
A vasutasok azonban nem hagyták abba a sztrájkot. Sőt Április 18-án általános sztrájk vette kezdetét Szabadkán. Az üzletek, kávéházak, éttermek bezártak. A villamostelep munkásai szintén beszüntették a munkát. Ennek következtében a villamosok nem közlekedtek, az áramszolgáltatás pedig leállt. A hatóságok erőszakkal igyekeztek letörni az egyre szélesedő sztrájkmozgalmat a városban. A tulajdonosokkal kinyittatták az üzleteket és a kávéházakat, de a munkások nem álltak munkába. A sztrájk ideje alatt a helyi lapok nem jelenhettek meg.
Április 19-én, a városháza előtt, tüntetés kezdődött a hatósági erőszak ellen. A tömeget a katonaság feloszlatta. Erre válaszul április 19-éről 20-ára virradó éjjel vasutasok és a hozzájuk csatlakozó munkások egy csoportja fegyverekkel felszerelve megtámadta a VI. és VIII. köri rendőrlaktanyákat. Az ott tartózkodó rendőröket megfutamították. A laktanyákból zsákmányolt fegyverekkel felszerelkezve megostromolták a III. köri rendőrlaktanyát. A kialakult tűzharcban a támadók megölték Gaál Imrét, a laktanya rendőrbiztosát és Sárcsevics István rendőrt, többeket pedig megsebesítettek, majd elfoglalták az épületet. A rendet csak a támadók ellen kirendelt katonaság tudta helyreállítani. A fegyveres összecsapások után Szabadkán kihirdették az ostromállapotot. Dušan Manojlović, a város rendőrfőkapitánya a következő hirdetményt tette közzé a szabadkai lakosok számára:
„A katonai állomásparancsnokság 206. számú rendelete értelmében 9 órán túl az utcán való tartózkodás a legszigorúbban meg van tiltva, és mindenki, aki ez ellen vét, a katonai törvényszék, a katonai törvények teljes szigora szerint lesz büntetve.”
A felkelők által zsákmányolt lőfegyvereket és kézigránátokat a katonaság és az államrendőrség egy április 22-én tartott razzia során a bajai úti temetőben találta meg. Ugyanezen a napon törték le az országos sztrájkot is, úgyhogy a had- és tengerészetügyi miniszter rendelete alapján valamennyi vasutast katonai szolgálatra rendelték be. A szabadkai vasutasokkal azonban sokkal szigorúbban jártak el, mivel akciójukat a hatalom elleni lázadásként kezelték. Huszonhét vasutast kiutasítottak az országból, ezerötszázat pedig elbocsájtottak állásából. Április 24-én a Szabadkai Királyi Törvényszék a fegyveres lázadás hatására kiterjesztette az 1919. október 21-én bevezetett statáriumot. A gyilkosság, rablás és vízáradás okozása mellett hűtlenség, lázadás, és közegészség elleni bűntettben, valamint vasúti pályák, hajók, távírdák, távbeszélők megrongálásában is rögtönítélő bíráskodást vezettek be, és halállal büntették.
KOMMUNISTÁK VAGY IRREDENTÁK?
A fegyveres felkelés ügyében nagyszabású vizsgálat indult. Összesen száztizenöt személyt helyeztek vád alá. Közülük tizenhatot mint vádlottat, nyolcat pedig mint másodrendű résztvevő tanút rögtönítélő bíróság elé állítottak. A tárgyalás 1920. június 23-án kezdődött a szabadkai törvényszéken. Az eseményt nagy érdeklődés övezte. A bejáratot szuronyos katonák őrizték, mert az épület előtt több száz ember gyűlt össze, akik mind a tárgyalásra akartak bejutni. A tárgyalóterembe azonban csak belépővel lehetett bemenni, de még így is zsúfolásig megtelt. A kor legolvasottabb és legszínvonalasabb szabadkai napilapja, a Bácskai Hírlap részletesen tudósított az eseményről. Tudósításaiban a lap a felkelést a hatalom elvárásainak megfelelően „áprilisi kommün-puccsként” emlegette.
A statáriális bíróságon dr. Ivo Milić elnökölt. A vádat dr. Milan Magarašević főállamügyész képviselte. A vádlottak padján a következő személyek foglaltak helyet: Sindrics József, Greschl Simon, Kulics István, Márki Mihály, Janovits Pál, Virág Mátyás, Mészáros Novák Mihály, Kaics György, Fejes Vilmos, Dorozsmai Futó Kálmán, Gál Kovács Vince, Odor András, Tóth Márk, Nagy Ferenc építész, vállalkozó, Vurst József és Macinger Antal péksegéd, a helybéli kommunista munkáscsoport elnöke.
A mindössze kétnapos tárgyalás dr. Milan Magarašević két és fél órás vádbeszédével kezdődött, amelyben a vádlottakat rablással és gyilkossággal vádolta meg. Kijelentette, hogy „ha a puccs sikerül, akkor a bíróság tagjai ma már diófán vagy cseresznyefán lógnának”. A fegyveres felkelés fő szervezőjének Ruttai Istvánt nevezte meg, aki megszökött az igazságszolgáltatás elől. A vádlottak szerinte csak eszközei és szövetségesei voltak Ruttainak. A főügyész felhívta a bíróság figyelmét, hogy a „puccsisták” gépfegyverekkel, bombával és gázálarccal voltak felszerelve. De igazán az az érdekes, amit a főügyész a felkelés céljáról mondott, hiszen nem kevesebbet állított, minthogy a „kommün-puccsnak” irredenta jellege volt.
„Szép utópia a kommunista ideál, de nem úgy, ahogy ma értelmezik, s próbálják megvalósítani. Ez a puccs csak látszólag volt kommunista puccs, mert azt tulajdonképpen a Magyar Területvédő Liga rendezte, hogy látszólagos kommunista lázadást szítson, s erre a területre bevonultassa a magyar csapatokat” – magyarázta Magarašević.
A vádlottak a tárgyaláson azzal védekeztek, hogy Ruttai István megtévesztéssel és fenyegetéssel kényszerítette őket a fegyveres vállalkozásban való részvételre. Legtöbben tagadták, hogy kommunisták lettek volna, vagy hogy tudnák, mit is jelent valójában a proletárdiktatúra. Néhányuk azt is szóvá tette, hogy vallomásukat erőszakkal kényszerítették ki a hatóságok. Dorozsmai Kálmánt például azzal vádolták, hogy Ruttaival szoros barátságot ápolt, és a felkelés egyik szervezője volt. A tárgyaláson viszont kijelentette, hogy nem vett részt a szervezésben, a puccs éjszakáját pedig otthon tötötte, amelyet állítása szerint tanúkkal is igazolni tudott. Ekkor a következő párbeszéd zajlott le Dorozsmai és a bíróság elnöke között:
„Az elnök figyelmezteti, hogy a nyomozásnál tett vallomása ezzel ellenkezik.
Vádlott: Féltem a veréstől, mindent vallottam, ha nem is csináltam.
Elnök: Verték?
Vádlott: Igen” – olvashatjuk a Bácskai Hírlap tudósításában.
Dorozsmai mellett Greschl Simon, Gál Kovács Vince, Macinger Antal is arra panaszkodott, hogy megverték, Mészáros Novák Mihály pedig azt állította, hogy megkínozták, de még a vád egyik tanúja is azt panaszolta, hogy vallomását erőszakkal kényszerítették ki belőle.
A bíróság június 25-én hirdette ki az ítéletet. Sindrics Józsefet, Kaics Györgyöt, Márki Mihályt, Odor Andrást, Virág Mátyást, Vurst Józsefet, Fejes Vilmost és Tóth Márkot halálra, Macinger Antalt és Kulics Istvánt, mivel kiskorúak voltak, tíz-tíz évi fegyházbüntetésre ítélték. Dorozsmai Futó Kálmánt, Gál Kovács Vincét, Mészáros Novák Mihályt, Janovits Pált és Nagy Ferencet további letartóztatásban tartották, míg Greschl Simont azonnali hatállyal szabadlábra helyezték.
Az ítélethirdetés után a vádlottak kegyelemért folyamodtak. A bíróság kegyelmi tanácsa, mivel úgy ítélték meg, hogy a nyolc halálra ítélt „büntetlen előéletű, iskolázatlan, tudatlan és értetlen fiatalember”, akik egy „idegen agitátor frázisai és terrorja alatt állottak”, az összes halálraítéltet kegyelemre ajánlotta. A döntést a közönség hatalmas éljenzéssel fogadta. A nyolc halálraítéltnek maga Sándor régens trónörökös adott kegyelmet, és az ítéletet húsz év fegyházra változtatta. Az ügyészség a többi kilencvenegy vádlottat július 7-én szabadlábra helyezte. Az elítéltek nem sokkal a Bácska 1941-es visszacsatolása előtt szabadultak ki a börtönből.
Végezetül érdekes hozzátenni, hogy a titói Jugoszláviában nem hallgatták el a szabadkai vasutassztrájk és a fegyveres felkelés történetét. 1959-ben még emléktáblát is avattak a szabadkai pályaudvar falán, amely az országos vasutassztrájk kezdetének állított emléket. Ez az emléktábla ma is látható a pályaudvar bejárata mellett. Az akkori történetírás azonban az eseményeket úgy mutatta be, mintha azok kizárólag a kommunisták által szervezett megmozdulások lettek volna, a felkelés pedig a proletár hatalom megteremtésére tett kísérlet. Magyar jellegét és a trianoni békediktátummal való összefüggését mélyen elhallgatták.