A Bácskai Hírlap úttörő szerepe a délvidéki magyarság politikai eszmélésében
1920. június 4-én a trianoni békediktátum aláírásával a délvidéki magyarság a történelem során először került kisebbségi sorba. Ebben az új helyzetben számos kérdésre kellett megtalálni a választ: Milyen politikai jogaik vannak az új államban a nemzeti kisebbségeknek? Mit várhatnak a magyarok a délszláv ország politikai vezetőitől? Mi a feladatuk a délvidéki magyarság politikai vezetőinek? Önálló politikai szervezetet hozzanak létre, vagy csatlakozzanak valamelyik országos párthoz?
A Bácsmegyei Naplót megelőzve a Stella Adorján szerkesztette szabadkai napilap, a Bácskai Hírlap már 1920 nyarán hozzálátott ehhez a feladathoz egy nagyszabású cikksorozat formájában.
Mint ismeretes, Dévavári Zoltán Új partok felé – Kisebbségi kiútkeresés, szellemi és politikai irányzatok a Délvidéken és a Magyar Párt megalakulása (1918–1922) című munkájában arra mutatott rá, hogy 1921 végén, 1922 elején Jászi Oszkár, Dettre János és Gráber László a Bácsmegyei Napló hasábjain igyekeztek elsőként választ adni ezekre a kérdésekre.
TRIANON UTÁN, VÁLASZTÁSOK ELŐTT
A Bácskai Hírlap 1920. június 13-án indította útjára cikksorozatát, amely „a Jugoszláviában élő magyarság helyzetét van hivatva megvilágítani”. Az, hogy a lap pont ekkor kezdett közölni írásokat egy ilyen témában, nem véletlen. Alig több mint egy hét telt el a trianoni békediktátum aláírása óta, amellyel a vajdasági magyarok hivatalosan is a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság lakosaivá váltak, és kisebbségi sorba kerültek. Emellett az sem volt elhanyagolható szempont, hogy a béke megkötésével és a háború hivatalos lezárásával adottá váltak a feltételek a választások megtartására az országban. Ezért időszerűnek mutatkozott a kisebbségbe szorult magyarság helyzetének, mindenekelőtt politikai kilátásainak számbavétele. Ezzel összhangban a cikksorozat, amelyet a napilapban egyszerűen csak közleményeknek neveztek, A magyarság helyzete Jugoszláviában címet kapta (bár az ország hivatalosan csak 1929-ben vette fel a Jugoszlávia elnevezést, a kortársak már előtte is legalább olyan gyakran használták, mint a hivatalos Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megnevezést). A napilap szerkesztősége a cikksorozat útjára indításakor tisztában volt azzal, hogy fontos vállalkozásba kezdett.
„A Bácskai Hírlap célul tűzte maga elé, hogy vezető szerb egyéniségekkel és politikusokkal folytatott mindenre kiterjedő interjuk keretében világítja meg, milyen lesz az uj államalakulatban a magyarság helyzete. Ezek az interjuk tulajdonképpen ankét jelleggel bírnak: sok érdekes és fontos eszme vetődik fel benök, amik ugyan praejudikálnak az állami intézkedésekkel, az alkalmazandó eljárási, kezelési formának – de amelyek sok esetben tényleg utmutatásul szolgálnak majd a hatalmat gyakorló állami közegeknek” – olvashatjuk a június 27-én megjelent második közlemény bevezetőjében.
A Bácskai Hírlapban rendszertelen időközönként jelentek meg ezek az írások, amelyeket Adler Dezső, Szaulich Antal és Szelepcsényi Antal újságírók készítettek.
Az első közlemény Adler Dezső interjúját tartalmazta, amelyet Svetislav Mihajlović államtitkárral, a belügyminisztérium Bácska, Bánát, Baranya osztályának főnökével készített, aki ebben a minőségben „közvetlen intézője a Bácskában élő magyarság sorsának”. Az államtitkár kijelentette, hogy „a magyarság politikai helyzetét maga a magyarság, illetve a magyarság politikai vezetői tartják a kezükben”, majd az úgynevezett opciójogot magyarázta el. Az opciójogot a párizsi békekonferencia biztosította a magyarságnak és az államban élő többi nemzeti kisebbségnek. E szerint minden nem szláv lakos egy éven belül köteles nyilatkozni arról, hogy az országban akar-e maradni, és fel akarja-e venni az SZHSZ állampolgárságot. Ha igennel válaszolnak, nemzetiségtől függetlenül megkapják az állampolgárságot. Az államtitkár elmagyarázta, mindebből az következik, hogy „a magyarság politikai jogai tulajdonképpen csak egy év múlva lépnek érvénybe”. Így a magyaroknak választójoguk sem volt ebben az időszakban.
A következő közlemény június 27-én jelent meg, és dr. Jovan Petrović ügyvéddel, Vajdaság volt igazságügyi népbiztosával készült interjú volt olvasható benne, aki a magyarság jövőbeni politikai szerepvállalásáról fejtette ki igen markáns véleményét. Szerinte a 14 milliós ország politikai életében a négy-ötszázezer fős magyarság „nem sok vizet fog zavarni”. Ezért az ügyvéd a magyar érdekképviselet megvalósulását nem egy önálló pártban látta, hanem az egyéni képviselőben, aki „ahoz a párthoz csatlakozik, amelyikbe meggyőződése viszi s amelyiket legalkalmasabbnak tartja arra, hogy a párt programjával a magyarság ügyének legjobban szolgáljon”. Dr. Martin Matić parlamenti képviselő, a baranyai háromszög kormánybiztosa július 8-án közzétett nyilatkozatában szintén úgy vélte, hogy „a magyarság ahelyett, hogy önálló magyar pártot alakítson, inkább ama szláv frakcióhoz fog csatlakozni, ahol érvényesülését jobban kivívhatja”. Ezzel szemben dr. Aleksandar Moč, Bács-Bodrog megye volt főispánja, akinek az interjúja július 3-án jelent meg, lehetségesnek tartotta egy egységes magyar párt megalapítást. Blaško Rajić, a szabadkai Szent Rókus-kápolna plébánosa, parlamenti képviselő szintén lehetségesnek tartotta egy magyar párt megalapítását. Meglátása szerint azonban erre csak akkor kerülhet sor, ha Magyarország és az SZHSZ Királyság között szövetségi viszony jön létre, ami a plébános megítélése szerint rövid időn belül be fog következni. Rajić nyilatkozata július 11-én jelent meg.
MAGYAROK A RADIKÁLISOK TÁRGYALÓASZTALÁNÁL
A július 27-én megjelent közlemény, amely Szaulich Antal munkája, kiemelkedik a korábban megjelent írások közül. Ebben az interjúban az addig elhangzott szerb álláspontokra egy magyar közszereplő reflektált. Dr. Pleszkovics Lukács, a Károlyi-kormány volt kormánybiztosa, Szabadka utolsó magyar főispánja kijelentette, hogy „nemzeti kérdés tekintetében mi volt magyar politikusok a wilsoni elvek alapján állunk”, és az amerikai elnök által lefektetett 14 pont szerint kérik a „széles perspektiváju nemzetisegi szabadságjogok és egyenjogúsítás” biztosítását. Emlékeztetett arra, hogy amikor ő kormánybiztosként működött az őszirózsás forradalom idején, „liberális nemzetiségi politikát” vallott magáénak, és „a bunyevácot és a szerbet a volt Magyarországon éppoly jogu polgárnak tartottam, mint a magyart”. Hozzátette, hogy a szabadkai törvényszéken megtörtént, hogy szerb ügyvéd cirill betűs beadványt adott be, és azt el is bírálták, ezek alapján „megértést kérünk mi is az új rendszerben, ha élni akarunk a nyelvünkkel”. Végül levonta a konklúziót, hogy a magyarság akkor vesz részt a délszláv állam politikai életében és Szabadka önkormányzatának munkájában, ha a kormány a wilsoni elveket alkalmazza a magyarlakta területeken.
Pleszkovics Lukács nyilatkozata felkeltette az egyik legnagyobb országos szerb párt figyelmét, és konkrét lépéseket tett a délvidéki magyar politikai vezetők felé. Ennek köszönhetően a délvidéki magyar politikusoknak először nyílt lehetőségük szervezetten fellépni saját nemzeti közösségük érdekében. Így azt kell mondanunk, a volt főispán nyilatkozata és a Bácskai Hírlap egész kezdeményezése mérföldkő a délvidéki magyarság politikai életében. És hogy melyik párt érdeklődését keltette fel a nyilatkozat?
„Radikális párti politikusok tárgyalásokba kezdtek a magyarság szabadkai vezéreivel, hogy lépjenek be a jugoszláv radikális pártba” – tudhatjuk meg az augusztus 13-án megjelent hetedik közlemény szalagcíméből.
Az írás arról tudósított, hogy az 1881-ben alapított Szerb Népi Radikális Párt a közelgő választások és Pleszkovics nyilatkozatának hatására tárgyalásokba kezdett, „hogy a magyarságot megnyerjék maguknak s a nagyszámu jugoszláviai magyarral megerősítsék táborukat”. A tárgyalásokat Szabadkán a neves Manojlović család tagjai, Vladislav Manojlović megyei főispán és testvére, Jovan Manojlović bankigazgató, parlamenti képviselő irányították. Az ő megbízásukból kereste fel dr. Mihail Theodorović ügyvéd Pleszkovics Lukácsot, azzal az üzenettel, hogy a radikálisok tárgyalni akarnak vele. A tárgyalásokon végül nemcsak Pleszkovics jelent meg, hanem csatlakozott hozzá a szabadkai magyar közélet több szereplője, mint Lipozencsich Lázár ügyvéd-földbirtokos, Vojnics Gyula bankigazgató, dr. Kiss József ügyvéd, Piukovich József, Törley Gyula, Janiga János, dr. Antunovich József, dr. Bíró Károly, Szabadka akkori utolsó magyar polgármestere, valamint Gyelmis Gábor. A radikálisok részéről Vladislav Manojlović, Jovan Manojlović és Radivoj Miladinović ültek tárgyalóasztalhoz, akik azzal a javaslattal álltak elő, hogy a közeljövőben megalakuló Magyar Klub vagy Magyar Párt lépjen be a radikális pártba. Az ekkor még nem formális magyar politikai csoportosulás azonban önállóan szeretett volna működni, és a tagok nem akartak belépni egyik pártba sem. A tárgyalásoktól nem zárkóztak el, mert „tudni akarják a szerb politikai pártok céljait s tájékozódást óhajtanak szerezni afelől, hogy milyen eredményeket adnak a magyar nemzetiségnek”. A tájékozódás mellett a magyar politikusok követelték a wilsoni elvek végrehajtását is. A tárgyalások eredmény nélkül zárultak. Inkább első puhatolózás volt ez egy esetleges komolyabb tárgyalás előkészítésére.
A következő augusztus 16-ai közlemény a tárgyalás egyik kezdeményezőjét és résztvevőjét szólaltatta meg, mégpedig Jovan Manojlovićot, aki rávilágított az egyeztetés legfőbb problémájára. Ez pedig a fentebb tárgyalt opciójog volt, amely a magyarságot és az összes nem szláv lakost megfosztotta szavazati jogától.
„Amíg az opció nyílt kérdés, addig a nem szlávok politikai szervezkedésének nincs is igazi értelme” – állapította meg Jovan Manojlović.
A szabadkai magyar politikusok és a radikálisok néhányszor még folytattak tárgyalásokat. Sőt október 1-jén a Bácskai Hírlap arról adott hírt, hogy Szabadkán járt Milorad Drasković belügyminiszternek, politikusnak a titkára, hogy „a magyarság hangulatát tanulmányozza”. Ő a másik nagy szerb párt, a Demokrata Párt nevében puhatolózott az észak-bácskai városban. A belügyminiszter titkára tárgyalt néhány magyar ügyvéddel, majd visszatért Belgrádba. A szerb pártokkal folytatott tárgyalások azonban abbamaradtak. A pártok teljes energiájukat a választási kampányra fordították, és inkább azokra koncentráltak, akiknek volt szavazati joguk. Az SZHSZ Királyság első parlamenti választásaira végül 1920. november 28-án került sor, amelyen a radikálisok és a demokraták szereztek többséget, akik koalícióra léptek egymással.
A Bácskai Hírlap cikksorozata, a tárgyalások eredményeitől függetlenül, tovább folytatódott. Megszólaltatták Vranje Sudarevićet, Szabadka polgármesterét, Svetozar Pribićević kultuszminisztert, Ivan Evetović bácsi plébánost, parlamenti képviselőt. Az utolsó, tizenkettedik közlemény a napilap karácsonyi számában, december 25-én jelent meg, és Andrija Pletikosićot kérdezték, aki Sudarevićet váltotta Szabadka polgármesteri székében. A figyelemre méltó kezdeményezés azonban sajnos abbamaradt, a szerb hatóságok ugyanis a Bácskai Hírlapot 1921. február 11-én betiltották. A magyarság politikai szervezése csak 1921. december 4-én kezdődött meg újra, amikor megjelent Jászi Oszkár A magyar nemzeti kisebbségek helyzete az új államokban című tanulmánya, amely végül elvezetett a Magyar Párt 1922. szeptember 17-ei megalakulásához. Jászi tanulmánya már nem a Bácskai Hírlapban jelent meg, hanem a Dettre János szerkesztette Bácsmegyei Napló hasábjain.