Adalékok a zentai Mezei család történetéhez
Mukus Mihály tanítónak és nejének, az óbecsei származású Pulay Matildnak öt fia született: László 1894-ben, Gyula Mihály 1896-ban, Géza Antal Mihály 1898-ban, Győző Béla Ferenc 1900-ban, Mihály pedig 1905-ben.
Az 1896-os millenniumi ünnepségek feltehetően megindították a tanító urat, aminek következtében a család vezetéknevét 1897-ben – belügyminiszteri jóváhagyással – Mezeire változtatta.
A legidősebb Mezei fiú, László nyolc éven át koptatta a zentai gimnázium padjait, és 1912 júniusában Zentán érettségizett is volna, ha Szőke Dezső tanár úr fizikából nem elégtelenre értékeli tudását… De Mezei László nem adta fel! Szeptemberben a szegedi városi főgimnáziumban megtartott javítóvizsgán már elégséges eredményt ért el ebből a tantárgyból is, és a vizsgabizottság döntése értelmében „őt a tudományegyetemek jogi és orvosi karára, és matematika-természettudományi tanulmányaira, valamint a műegyetemre, a bányászati és erdészeti főiskolára, s a gazdasági akadémiára érettnek” nyilvánították.
Mezei Gyula az 1910/11-es iskolaévben fejezte be az iparostanonc-iskola III., végzős osztályát, ahol tulajdon édesapja volt az osztályfőnöke. A szakma fortélyait a Bruckner testvérek vaskereskedésében sajátította el. Az 1911/12-es iskolaévben a kereskedőtanonc-iskolát is elvégezte. Jó humorú, ügyes kereskedőként dolgozott.
Géza és Győző a zentai gimnázium szükséges osztályainak elvégzését követően a bajai tanítóképzőben folytatták tanulmányaikat.
Az első világháború kirobbanása Mezeiéket sem hagyta érintetlenül, hiszen a két idősebb fiú hamarosan hadba vonult. László – mint érettségizett hadköteles – tiszti tanfolyamra került, amelynek sikeres elvégzését követően zászlósként szolgált. A háború végén hadnaggyá léptették elő. Arról, hogy vitézül harcolt, kitüntetései is tanúskodnak, hiszen kiérdemelte az I. osztályú ezüst vitézségi érmet, valamint a Károly-csapatkeresztet. Megkapta a sebesültek érmét is, ami azt jelentette, hogy vérét is adta a hazáért. Csakhogy a háború befejeződését követően László a kitüntetései mellett egy hívatlan vendéget is magával hozott a harctérről: az alkoholizmust. Valamivel oldani kellett a feszültséget…
Gyula Szabadkára, a cs. és kir. 86. gyalogezredhez vonult be, őrvezetőként szolgált. Az ő sorsa a legtragikusabb, hiszen 1916. június 6-án az orosz hadszíntéren sokadmagával, közöttük számos zentaival is, a Bruszilov-offenzíva során hősi halált halt.
Győző 1918-ban, 18 évesen – az osztrák–magyar haderő utolsó háborús erőfeszítése során, a Piave folyó mentén indított támadás idején – került az olasz hadszíntérre, de szerencsésen hazajutott. Zentát azonban addigra már megszállták a szerb csapatok…
Mezei Gézát egészségügyi okokból katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítették. Keviben, a tanyai iskolában tanított. Az impériumváltást követően az új hatalommal már a kezdet kezdetén rossz viszonyba került. Történt ugyanis, hogy – már a trianoni békeszerződés aláírását követően – Zenta főterén állami ünnepséget tartottak, amelyen a délszláv állam himnuszát játszotta a katonazenekar. Géza egy fának támaszkodva figyelte az eseményt. Közvetlenül a himnusz elhangzását követően egy férfi lépett hozzá, és megkérdezte, miért nem vette le a kalapját a himnusz alatt. A fiatalember azt válaszolta, hogy ez nem az ő himnusza, mire egy akkora pofont kapott, hogy hanyatt esett. Az ismeretlen felfedte kilétét, megmutatva titkosrendőri jelvényét. Néhány héten belül Gézát – mint „államidegen elemet” – kiutasították az országból. Megtehették, hiszen az elcsatolt Délvidéken élő magyarok állampolgársága ekkor még rendezetlen volt, erre majd véglegesen csak 1926-ban került sor.
Gézát hamarosan László és Győző is követte, ők is Magyarországra költöztek. Géza és Győző tanárok lettek, családot alapítottak.
Győzőnek – aki 63 éves korában hunyt el – és feleségének öt gyermeke született: két fiú és három leány. Ifjabb Győző a Ludovika Akadémiát végezte el, 1943-ban avatták hadnaggyá. A háború végén szovjet hadifogságba esett. A többévnyi fogságból való szabadulását és a Magyarországra való visszatérést követően a hírhedt Államvédelmi Hatóság a rossz hírű kistarcsai táborba internálta, ahol újabb másfél évet raboskodott. 1956-ban szabadult, Csepelen csak fémmunkásként tudott elhelyezkedni. Mivel több nyelvet beszélt, később műszaki fordítóként dolgozott.
Mezei László nem találta fel magát, nem nősült meg. Hivatalnokként próbált megkapaszkodni több helyen is, az ital rabja volt. Végül hazatért, és Zentán hunyt el 1946-ban.
A Mezei fiúk közül csak a legifjabb, Mihály maradt Zentán. Az érettségi vizsgát követően a jogi egyetemen kezdte meg tanulmányait, de a foci jobban érdekelte, így soha nem lett belőle jogász. A neves zentai nyomdászcsalád sarját, Molnár Szipán Ilonát vette feleségül 1931-ben. Apósa, Molnár Szipán Vince nyomdájában nyomtatták az Összetartás című zentai lapot.
1932-ben született meg Éva lányuk, aki több évtizeden keresztül az újvidéki Forum zentai könyvesboltját vezette, és hajlott kora ellenére manapság is a Mezei-családtörténet élő lexikonja.
Mezei Mihály az adóhivatalban dolgozott, ahonnan a Sándor király elleni, 1934-ben elkövetett marseille-i merényletet követően kirúgták. Ezután beállt a családi vállalkozásba, és a zentaiak által „Kisnapredakként” ismert könyvkereskedésben dolgozott. Az 1941-es impériumváltást követően visszakerült az adóhivatalba.
1944 októberének első napjaiban a szovjet Vörös Hadsereg már a Bánátban járt, a zentai adóhivatal tisztviselői is csomagoltak. Mihály úgy döntött – és hogy milyen rosszul, az csak később derült ki! –, hogy október 7-én az egyik utolsó, Budapestre induló vonattal családostul a fővárosba utazik, hogy ott vészeljék át a hadak vonulását. A terv az volt, hogy majd néhány hét múlva hazatérnek. A harcok azonban elhúzódtak, 1944. december 25-én Budapest körül bezárult az ostromgyűrű. A Mezei család a következő hónapot egy XIV. kerületi bérház pincéjében vészelte át, amely szükségóvóhelyként szolgált. Habár Pesten 1945. január 18-án véget értek a harcok, a helyzet nagyon súlyossá vált: hideg téli idő volt, és a város romokban hevert, élelmiszerhiány uralkodott, az ivóvízellátás is akadozott. Ráadásul a csellengő szovjet katonák „zabráltak”, és rendszeres volt a nőkkel való erőszakoskodás is.
De nem minden szovjet katona viselkedett így, a túlélést Mezeiék egy jólelkű idősebb katonának köszönhették, aki – feltehetően a gyerekekre való tekintettel – naponta egy vödör édes teát, egy darab zsírszalonnát, valamint egy fekete kenyeret adott a családnak. 1945 márciusára már tarthatatlanná vált a helyzetük, ezért a hazatérés mellett döntöttek. Budapestről Ceglédig tehervonattal, onnan Kecskemétig kocsin utaztak. Szeged érintésével vonattal Szabadkára, majd Zentára jutottak. Hazatérésüket követően, március végén a jugoszláv hatóságok Mihályt – több zentaival együtt – őrizetbe vették, és Szabadkára internálták. Azért lettek gyanúsak, mert 1944 októberében elmenekültek. 1945 júniusában szabadultak, Farkas Nándor zentai kommunista funkcionárius kísérte őket haza.
„Az emberiség nevetve válik meg múltjától, de nem jókedvűen. Így érzi magát az is, aki számot vet a XX. század 36525 napjával…” – írja Moldova György XX. század, lelépni! című, 2000-ben megjelent kötetében. A megállapítás a Mezei családra is érvényes…