A Vörös Hadsereg megérkezése a Délvidékre/Vajdaságba
1944 közepére a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg (JNH) – partizánosztagokba, önálló brigádokba és harminckilenc hadosztályba rendeződve – 350 ezer harcossal rendelkezett, amelynek zöme Szerbiában csoportosult. A szovjet Vörös Hadsereg előrenyomulása Romániában jelezte, hogy küszöbön áll a Balkánért vívandó döntő összecsapás. Ezeket az új fejleményeket a német hadvezetés is észlelte, és megkezdte a Görögországban állomásozó, 350 ezer katonából álló „E” hadseregcsoport kivonását, ami már csak Macedónián, Koszovón, Szandzsákon, Montenegrón és Bosznián keresztül volt lehetséges.
Joszip Broz Tito, a Jugoszláv Nemzeti Bizottság elnöke és a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg főparancsnoka 1944. szeptember 8-án – annak kapcsán, hogy a szovjet csapatok 1944. szeptember 6-án elérték Jugoszlávia háború előtti határait – kiáltványt intézett a JNH tagjaihoz, amelyben felszólította őket, hogy fogadják barátsággal a Vörös Hadsereget, mert az szövetséges, és segítséget hoz. Egyben felszólította a jugoszláv partizánokat is, hogy a szovjetekkel vállvetve harcoljanak Jugoszlávia végleges felszabadításáért.
Tito 1944. szeptember 21-én – komoly konspirációs előkészületeket követően, hogy a szövetséges katonai misszió ne szerezzen tudomást utazásáról – Moszkvába érkezett, ahol Sztálinnal tárgyalt. A tárgyalások témáját a JNH és a Vörös Hadsereg jugoszláviai közös hadműveletei, valamint annak feltételei képezték. A tárgyalások eredményeként Tito beleegyezését adta, hogy a szovjet csapatok – Belgrád felszabadításában részt véve – ideiglenesen áthaladjanak Szerbia és a Vajdaság területén. Cserébe a szovjet főparancsnokság biztosította tizenkét jugoszláv gyaloghadosztály (tízezer harcos), valamint két légi hadosztály teljes felszerelését és felfegyverzését. A szovjetek elfogadták azt a feltételt, hogy a jugoszláv területeken nem rendezkednek be megszállóként, nem avatkoznak bele a helyi közigazgatás ügyeibe, hanem azok a Nemzeti Bizottság irányítása alá kerülnek, valamint tiszteletben tartják az ott élő lakosság jogait is.
Tito 1944. szeptember 28-án hagyta el Moszkvát, ahonnan Craiovába (Románia) repült, és ott tartózkodott október 15-ig. Ezt követően, október 16-án, a teljes jugoszláv legfelsőbb katonai és politikai vezetés Versecre tette át székhelyét. Itt tartották meg 1944. október 17-én azt az ülést, amelyen – a kialakult ingatag politikai, gazdasági és közbiztonsági helyzetre hivatkozva – döntöttek arról, hogy Bánát, Bácska és Baranya területén katonai közigazgatást vezetnek be.
A rendelet – amelyet Tito írt alá – a katonai közigazgatás bevezetését az általános biztonsági helyzet mielőbbi normalizálásával, a gazdasági kapacitások és a termelés háborús erőfeszítések szolgálatba állításával magyarázták, de megemlítették azoknak a gondoknak a rendezését is, amelyeket az „idegen elemek” okoztak. A hátország stabilizálására szükség volt azért is, hogy – a Tito–Sztálin megállapodás értelmében – biztosítva legyen a Vörös Hadsereg jugoszláv területen való zavartalan ellátása és átvonulása Magyarország irányába.
A szovjet csapatok 1944. szeptember 12-én Szörényvárnál (ma: Turnu Severin, Románia) érték el a jugoszláv–román határt, és vették fel a kapcsolatot a jugoszlávokkal. A felvonuló szovjet seregtestek a 2. és 3. Ukrán Front kötelékébe tartoztak. A 46. hadsereg alakulatai 1944 októberének első napjaiban értek a Bánátba, ahol a jugoszláv partizánokkal együtt – ellenállás hiányában – gyorsan nyomultak előre: október 1-jén Fehértemplomot, 2-án Nagybecskereket, 6-án pedig Pancsovát vették birtokukba. A szovjetek október 6-án elérték a Tisza vonalát, és megkísérelték a folyón történő azonnali átkelést, ekkor még sikertelenül. Ennek a fő oka az volt, hogy Titel és Óbecse környékén erős német alakulatok, az ún. Kühlwein-harccsoport állomásozott. Október 7-én a szovjet csapatoknak Adánál, október 8-án pedig Óbecsénél is sikerült átkelniük a Tiszán, és megvetni lábukat a bácskai oldalon.
Ada szovjet kézre kerülése – a korabeli szemtanúknak köszönhetően – meglehetősen jól dokumentált. Itt első alkalommal, 1944. október 8-án, mintegy nyolcezer orosz katona és a hozzájuk csapódó, megbecsülhetetlen számú jugoszláv partizán kelt át a Tiszán. Szombaton, október 7-én, kezdték ágyúzni a várost, a Tiszán át, Padéról, amit már 6-án, pénteken elfoglaltak. A Szőlősoron, a mai Cseh Károly utcában felállított hat magyar ágyúból a honvédek rövid ideig viszonozták a tüzet, de aztán a parancsnok úgy döntött, nem löveti szét a várost, és az ágyúkkal Zentára vonult.
Az oroszok, a román hadvezetőséggel való kiegyezés után gyorsan, ellenállás nélkül nyomultak a Bánátba, onnan pedig az akkori kövesúton gyorsan leszaladtak a Tiszáig. Lényegében csak itt kezdődött a magyar terület, és ennek megfelelően, Adán a Tisza mentén határvadászok állomásoztak. Őket, a várható támadás idejére az ún. lóstrandtól a strandig 18-19 éves leventék, a strandtól Moholig volt frontharcosok, majd Moholnál a mezőgazdasági iskolások egészítették ki. Ezeket puskákkal fegyverezték fel, a határvadászoknak ágyúk mellett gépfegyvereik is voltak. A határvadászok főhadiszállása Adán, Szabó Szabados Sándor házában volt a Zentai utcában, itt is laktak. Az adai kompjárásnál harmincvalahány honvéd állomásozott.
A tiszai komp nem közlekedett. Az előző napokban ugyanis Hallai bácsi kompja megállás nélkül szállította a bánáti oldalról a bácskaira a menekülő lovas-kocsis, felpakolt civil német lakosságot, a katonákat és a könnyű hadfelszerelést. A kompos a német parancsnokságtól egy őrt is kért, aki féken tartotta a menekülőket, nehogy sietségükben túlterheljék a kompot.
Amikor a komptulajdonos intett neki, hogy megtelt, az felemelt kézzel és „Halt!” kiáltással megálljt parancsolt, és a komp így viszonylag kielégítően, biztonságosan közlekedhetett a két part között. Amikor az utolsó menekülő német katona és civil is átkelt az adai oldalra, a parancsnok megkérdezte Hallai bácsitól, mennyit ér a komp. Az megmondta, mire a német magyar pénzben, pengőben kifizette az árát, majd a katonák felrobbantották a kompot. Ezzel Adánál egy időre megszűnt a kompközlekedés.
Október 7-én, szombaton délután 1-2 óra körül jelentek meg az oroszok a túlparton, ott szaladgáltak. Látszott rajtuk, hogy meglehetősen részegek. Az adai oldalon a fiatal leventék azt a feladatot kapták, hogy döntögessenek el minden szárkúpot, ne legyen búvóhelye az oroszoknak, akik 3 óra körül kezdték meg az átkelést. Néhány csónakot szereztek az Aranka zsilipjénél, de a honvédek gépfegyvertüze sorra lekaszálta őket. Az oroszok közül sokan, nagyon sokan rönkfákra vagy rőzsekévékre ültek, és evezve próbáltak átkelni a vízen, de csakhamar egyensúlyukat vesztették, és belefordultak a Tiszába. Utána kapálóztak, de az átvizesedett, nehéz egyenruha, a rajtuk lévő fegyver a víz alá húzta őket. A parttól 10-20 méternyire már csak csupasz rönkök és rőzsekévék úsztak lefelé a Tiszán. Utasaik – ki tudja hányan – vízbe fúltak.
Így az adai kompjárásnál azon a napon szinte senki sem tudott közülük partot érni. Annál inkább Moholnál. Ott járt a komp, sőt a moholi szerbek várták, szeretettel fogadták az oroszokat, és a melléjük csapódott partizánokat, akik között szép számmal rongyos románok és bolgárok is voltak. Az oroszok zöme, az első hullámban, Adára Moholról jött.
Egy jellemző eset: az adai kompjárásnál a rétben két honvéd megsebesült. Az egyiket, a szakaszvezetővel, felvitték a Tóth-tanyáig, a másik sebesültet ott hagyták, de megígérték neki, hogy visszajönnek érte. Tóth bácsi a tanyáján (a Szőlősor végén levő cigánytelep után az első tanya a parton) befogták a lovakat a szekérbe, és el is mentek a sebesült honvédért. A szekéren egy felállított magyar gépfegyver is volt, ami hol az egyik, hol a másik oldalra tüzelt. A sebesülteket Zentára, majd Szeged felé vitték, mert arra nem voltak oroszok.
A strand szakaszát a frontharcosok védték, főként kézigránáttal. Az ott előrenyomuló oroszok közül többen elestek. A szemtanúk negyvenkilenc elesett orosz katonáról tudnak, akiket a temetőben hantoltak el. Ezeket később Ada központjában temették el, nekik emelték a több évig itt álló, tömör fehér oszlopot, az orosz emlékművet, amelynek felirata „Za slobodu” („A szabadságért”) volt. Később ezt eltüntették, az elesett orosz katonák földi maradványait pedig Szabadkára vitték.
Kováts Ferenc, az adai nemzetőrség parancsnoka, a helybeli Nagymalom volt igazgatója, a Tisza felől, a templom mellett felfelé nyomuló oroszokat addig lőtte a városháza oszlopai közül, amíg őt a polgári iskola – a helyén most a szálloda áll – padlásáról az adai szerbek közül valaki le nem lőtte. Az oroszok gyalogosan tovább nyomultak a vasútállomás irányába. Kováts Ferenc, a hősi halált halt nemzetőrség-parancsnok az adai temetőben, családi sírboltban nyugszik.
Október 7-éről 8-ára virradóra négy honvéd lóháton a Bara hídján át a Szent Margit-telep felé menekült, vágtatott. De a híd utáni első sarkon, a Sterbik-féle, akkor már álló ház falai mögül orosz vagy partizán gépfegyver sortüze végzett velük. A partizánok azon nyomban le is vetkőztették őket, és felvették a ruhájukat. A zsebükben lévő azonosító érmék is így tűntek el, ezért az adai temetőben „ismeretlen honvéd” megjelöléssel nyugszanak. Gere Vince, adai plébános irányításával szedték össze és temették el őket Bernáth sírásóval. Már előre kiásott sírok várták az elesetteket, az éjszaka leple alatt összegyűjtötték őket, és köpenybe burkolva temették el.
A sikeres átkelést követően a szovjetek további előrenyomulásuk során október 8-án birtokukba vették Zentát és Óbecsét, október 10-én Horgost és Szabadkát.
1944.október 14-én megkezdődött Belgrád ostroma, amely október 20-ig tartott. A harcok során háromezer jugoszláv partizán, valamint ezer szovjet katona esett el.
Hatalomváltás
A bácskai Tisza mentén a hatalomváltást nem kísérték súlyosabb harcok, mert a csekély harcértékű magyar csapatok a közigazgatás szerveivel együtt kiürítették a területet. Ennek következtében a szovjetek egyszerűen bevonultak és birtokukba vették a településeket. Ezzel azonban korántsem dőlt el, hogy ki veszi át a hatalmat, mert a szovjetek ebbe nem avatkozhattak bele.
Zentán, némi huzavonát követően, a Jugoszláv Kommunista Párt által fémjelezett – már 1944 tavaszán illegalitásban megalakult – népfelszabadító bizottság és szimpatizánsai foglalták el a városházát. Habár ez valójában csak szimbolikus jelentőségű esemény volt, ezzel mégis átvették a város irányítását. A fő ok az volt, hogy a kommunisták nagyobb támogatottságot élveztek a lakosság körében a monarchistáknál.
A kezdeti képlékeny politikai helyzetet követően, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg alakulatainak beérkezésével a területen megszilárdult a népfelszabadító bizottságok hatalmi pozíciója. Kezdetét vehette az osztályellenségekkel, valamint a bűnösnek tartott nemzeti kisebbségekkel szembeni erélyesebb fellépés. Első lépésként a nemzetiségi nyelveket – német, magyar – tiltották ki a nyilvános használatból, valamint eltávolították a magyar nemzetiségű tisztviselőket a közigazgatásból. A hirdetmények – amin keresztül a rezsim kommunikált a néppel – is csak szerb/horvát nyelven jelentek meg.
A bácskai Tisza mentén a katonai közigazgatás 1944. október 23-án vette kezdetét, amikor erről a zentai Népfelszabadító Bizottságot Pavle Gerenčević őrnagy hivatalosan értesítette. A Zentán felállt városparancsnokság illetékes volt a Zentai járás egész területére.
A katonai közigazgatás bevezetésével a településeken megalakult helyi fegyveres alakulatokat népőrség néven reguláris katonai alakulatokká szervezték. A helyi népőrségek élén a parancsnok állt, a testület közvetlenül a helyileg illetékes katonai parancsnokság irányítása alá tartozott, és annak fegyveres végrehajtó szervét képezte. A népőrség legfontosabb feladata a közrend fenntartása és a közbiztonság szavatolása volt, de őrizték a közintézményeket, valamint a munkaszolgálatos alakulatok legénységét és az internálótáborokat is. Ezek a „partizánalakulatok” 1944/45 során Vajdaság-szerte részesei voltak a magyarok és a németek ellen elkövetett atrocitásoknak is.
Folytatás a februári számunkban
Felhasznált irodalom és hivatkozások:
Proglas Vrhovnog štaba NOV i POJ o dolasku Crvene armije na rumunsko–jugoslovensku granicu od 8. septembra 1944. godine. http://www.znaci.net/00001/138_64.pdf Letöltve 2016. szeptember 21-én.
Saopštenje TASS-a o sporazumu NKOJ-a i Vrhovnog štaba NOVJ i sovjetske komande o uslovima ulaska sovjetsih trupa na jugoslovensku teritoriju od 28. septembra 1944. godine. http://www.znaci.net/00001/138_64.pdf Letöltve 2016. szeptember 21-én.
A harccsoporthoz a Brandenburg páncélgránátos hadosztály, valamint a Waffen-SS 31. hegyi hadosztályának csapatai tartoztak. Bővebben Molnár Tibor: Zenta és Magyarkanizsa községek II. világháborús hősi halottjai. Zenta, 2003. 62–63.
Király János – Molnár Tibor: A szovjet csapatok bevonulása Adára. In: Helyismereti almanach. Zenta, 2012. 23–25.
Molnár Tibor: A Zentai Városparancsnokság válogatott iratai. Zenta–Szeged, 2011. 5. (a továbbiakban: Molnár.)
Molnár 6.
Molnár 7-10.