A szovjet csapatok „viselt dolgai” a bácskai Tisza mentén
A Vörös Hadsereg csapatai 1944 őszén átvonulóban voltak a vidéken. A Tiszán való átkelésüket Adánál ekkor már pontonhíd segítette, amelynek megépítéséből – Gere plébánosnak a szovjet parancsnoksághoz intézett ajánlata alapján – a helyi férfilakosság is tevékenyen kivette a részét. Egyesek a híd építésének tudják be, hogy később Ada magyarságát – Mohollal ellentétben, ahol a népfelszabadító bizottság emberei megtalálták a Nyilaskeresztes Párt tagságának névjegyzékét – nem érte olyan súlyos atrocitás, mert a „szovjetek kiálltak értük”. A szájhagyomány szerint az adai pontonhídon „egy millió szovjet katona kelt át”.
A szemtanúk elmondása szerint a szovjetek október 10-e körül állásokat építettek ki Felsőhegy mellett. A katonák naponta bejártak a faluba, ahol élelmiszert – főleg tojást, krumplit, valamint baromfit – szedtek össze. De a lányokra, asszonyokra is szemet vetettek, akiket emiatt bújtatni kellett. Azonban egy napon mégis megtörtént a nagy baj, amit a korabeli szemtanú így beszélt el:
„…Hát az úgy esett meg, hogy az aljból feljött egy tüzér, olyan kis hitvány, semmirevaló ember, tán nem is orosz, hanem valami ázsiai fajta. Egy olyan táras orosz géppisztoly volt a nyakába vetve, a kezében meg egy jó nagy, kilenclövetű revolver, azzal hadonászott részegen. Jobban mondva, csak félig volt részeg, de hát ez még rosszabb, mert a teljesen részeggel könnyű elbánni, azt ha meglökik, eldől, elesik magától is. Hát ez a kis orosz, vagy mi volt, bement tőlünk a harmadik házba, unokatestvéremékhez, ott meglátta a menyecskét, hát mindjárt szemtelenkedni, erőszakoskodni kezdett vele. Magam voltam bent a házban, apámék a testvéreimmel éppen kukoricát morzsoltak az udvaron. Hallom a nagy sivalkodást a szomszédból, aztán ahogy kinézek az ablakon, hát látom, hogy az asszony, félig leszakítva róla a ruha, elszalad a házunk előtt, befordul a sarkon. De már ott is volt az orosz, ordított, hadonászott a revolverrel, azt hitte, hogy hozzánk futott be a nő. Ahogy kimegyek, egyenesen nekem rontott, a kilenclövetűvel halántékon vágott, de még a ravaszt is meghúzta, szerencse, hogy a fegyver nem volt csőre töltve. Anyám elkezdett sivalkodni, mire az orosz megtorpant, de aztán megint csak ordítani kezdett, hogy hol a »barisnya«, aki ide beszaladt, anyámat is meglökte, megütötte, rázni kezdte, én meg mondom apámnak, szaladjunk, s ezzel már futottam is a kukoricás felé, az orosz meg utánam küldött egy sorozatot a géppisztolyból, de magasan szálltak a golyók, mindenesetre azért hasra vágtam magam a kukoricásban, úgy másztam át a föld végéig, a túlsó sor házig, miközben még egyszer utánam lőtt. Közben – ahogy később elmesélték – odaért az unokatestvérem is, akinek a sógornőjét kereste az orosz, mindannyiukat kihajtotta az utcára, még a két kistestvéremet is, hogy most vezessék el oda, ahova az asszony szökött. El is indultak arrafelé, gondolom azért, mert apám tudta, hogy a sarkon túl lakik egy ember, aki orosz hadifogságban volt, jól beszél oroszul, talán ahhoz akarta az oroszt elvezetni, hogy az majd beszél vele, észre térítik. Csakhogy ahogy kiértek a sarokra, az orosz meglátta, hogy a túlsó sarkon kezdik a katonáknak osztani az ebédet, mert olyan mozgó kocsi jött minden délben az ebéddel, nagy kondérral, abból mérték a csajkákba a porciókat, hát már ott sorakozott is vagy ötven orosz. Hát ez meg megijedt, hogy most mi lesz, vagy tán apámék is kiabálni kezdtek segítségért, vagy elszaladni, én azt nem tudhatom, csak elég az, hogy ahogy ott tartotta rájuk a golyószórót, hát beléjük eresztett egy sorozatot! Apámat és anyámat hátba lőtte, az unokatestvéremnek csak a nyakát súrolta a golyó. A gyerekek meg rögtön hasra vágódtak úgy, ahogy az iskolában tanították őket, ha légitámadás lesz, vagy ilyesmi, nekik így nem lett semmi bajuk. De szegény apám ott azon nyomban meghalt, anyámnak meg a lapockáján bement, mellén meg kijött a golyó, de azért még élt pár napig.
Az az orosz meg beszaladt a kukoricásba, volt ott úgy nyolc-tíz lánc egy tagban, oda bemenekült, de már akkorra az orosz tisztek is odaértek, úgy jöttek vágtában, hogy a tányérsapkájukat a kezükkel kellett fogniuk, hogy le ne repüljön, a többiek, a katonák meg elhajigálták a csajkákat, úgy szaladtak oda. A lövésekre én is visszajöttem, hogy mi van, de apámat addigra már kiterítették, felravatalozták egy kanapéra, amit valahonnan kihoztak. A kukoricát meg egy század katona körülfogta, keresték a gyilkost. Úgy egy-másfél óra múlva meg is lett, éppen egy emberről rángatta le a civil ruhát, éppen a nadrágot akarta felhúzni, de már nem volt rá ideje, mert gatyában hajtották vissza a katonák, közben meg úgy verték, hogy csurgott végig a vér a lába szárán. Vallatták, hogy mit csinált, de csak azt hajtogatta, hogy ő nem emlékszik semmire se. Közben anyámat, aki még élt, be kellett vinni a városba, a kórházba. Szerencsére nekünk még megvoltak a lovaink, mert azelőtt lehetett a faluban kilencszáz ló, de akkorra már csak úgy húsz-harminc maradt, az is mind sánta vagy kehes. Apám meg az istállóajtót berakta cirokszárral, nem látszott, hogy bent áll a kocsi is, meg a két ló. No, most előhúztuk a kocsit, kivezettük a lovakat, a kocsiderekat megraktuk szalmával, egy orosz katona felült velem, azzal megindultunk a nyári úton, azért nem a kövesúton, hogy a kocsi ne rázza annyira a sebesültet. Vittük anyámat a kórházba, a legnagyobb rangú tiszt adott hozzá papírt. Ott fogadott is minket dr. Förgeteg sebész főorvos, de csak annyit mondott, hogy másnapig nem tud semmit se mondani. Másnap kilenc óra körül megint bementem, de akkor már csak úgy gyalog. Megint kaptam az orosz tiszttől papírt. A város szélén ott állt az őrség, már jó messziről rám fogták a fegyvert: feküdjek le! Azzal odajöttek, keljek föl, odaadtam nekik a papírt, rögtön szabad volt az út, még azt is mondták, hogy ha valahol megállítanak, csak ezt a papírt mutassam, mehetek vele akárhova. Be is jutottam a kórházba, csakhogy ott rossz hír várt rám, azt mondta a doktor úr, hogy anyámnak, amikor elesett, a derekánál elszakadt a gerincvelője, attól felfelé mindenét bírja mozgatni, de járni már nem fog tudni soha. Mondtam, csak legalább köztünk legyen, még ha tolószékben is élete végéig. Hát ők mindent megtesznek, mondta a doktor úr, de sajnos, nem úgy lett, mert annyi volt ott a sebesült, meg a megerőszakolt nő, hogy anyámnak a lőtt sebét huszonnégy órán át nem tudták ellátni, kifertőtleníteni, aztán meg már késő volt minden. Ez október 14-én történt, október 21-én virradóra meghalt szegény. Közben meg apámat is el kellett temetnünk, de hát a temető fönt van a nagyparton, veszélyes hely az. Az orosz parancsnok is azt mondta: »Itt van az utca végén egy szép japánfa [japán akác], jó hely, jeles hely lesz az, temessétek csak oda!« Hanem öregapám erről hallani se akart, csak a temetőbe, majd ha szűnik ez a rajvonal, mármint a lövöldözés, merthogy egész éjszaka ittak meg lövöldöztek a katonák, nehogy tik is úgy járjatok, mint apádék! Hát reggel aztán becsavartuk apám holttestét lepedőbe meg rongypokrócba, sajnos azon a végtelen rossz úton kirázódott a feje, de hát neki, szegénynek az már mindegy volt. Csúnya, esős idő, akkora sár volt, hogy a kocsi deszkájáig ért, a lovak úgy vágták, öt méterre is repült. Nagy Némedi Károly, Tóth Misa, Fodor Pista apja jöttek velem, az Isten fizesse meg nekik az emberségüket! Két orosz lovaskatonával is találkoztunk, azok meg, amíg elhaladtunk, leszálltak a lóról, levették a sapkát… János bácsi, a sírásó azt mondta, álljunk csak be a hullaházba, vagyis egészen mellé, mert mindig erről, északnyugatról jönnek a lövések, ő már kiásta a sírt, majd éjszaka temeti be. Hát ahogy ott beszélgetünk, nem odaeresztettek egy sorozatot, csak úgy pattogott le a zsindely a hullaházról! A lovak meg ijedeztek, de azért mégis csak szerencsésen hazaértünk.
No, akkor aztán az orosz parancsnok adatott nekünk egy táblát, hogy azt szögezzem csak a bejárat fölé, hozzánk többet senki be se teheti a lábát. Úgy is lett, attól kezdve oda egy orosz katona se jöhetett be, a lányok meg a menyecskék, ha az oroszok erőszakoskodni próbáltak velük, csak mihozzánk szöktek, menekültek.”
Viakter Jánost a zentai Járásbíróság 1949-ben nyilvánította holttá, a végzés szerint „1944 októberében szerencsétlenség folytán életét vesztette”. Viszont a zentai Belügyi Osztály átiratában – amely alapján a bíróság meghozta a végzést – az állt, hogy a „szovjet-orosz katonák kivégezték 1944-ben”!
A szabadkai felsőbb parancsnoksághoz intézett, 1944. november 18-ai keltezésű jelentésében a zentai Városparancsnokság kitért az illetékességi területén tartózkodó szovjet csapatok tevékenységére. Hírt adtak arról, hogy november 16-án Horgosnál repülőgép-támadás során két szovjet katona életét vesztette, hat pedig megsebesült.
A jelentésben a szovjetekre vonatkozóan még közlik, hogy „…Horgoson nagyszámú orosz katonaság tartózkodik, amely átvonulóban van, és amely a népfelszabadító bizottságon keresztül látja el magát. Ugyancsak nagyszámú orosz katona tartózkodik Zentán, akik a Zenta–Topolya kövesút javítását végzik, egy részük pedig Adánál, a Tiszán átívelő pontonhídon dolgozik.”
1944. november 16-án Zentára nagyobb szovjet katonai egészségügyi alakulat érkezett azzal a céllal, hogy a városban katonai kórházat létesítsen. A városparancsnokság a Tisza parton álló Amerika Szálló épületét bocsátotta rendelkezésükre, valamint a szükséges felszerelés egy részét is biztosította. Ez az intézmény gyakorlatilag csupán szállásul szolgált a sebesült és beteg szovjet katonák számára, hiszen rajtuk végrehajtott műtéteket és gyógykezeléseket a városi kórházban, a helyi orvosok végezték.
Egyre nagyobb gondot okozott a szovjetek élelmiszerekkel való ellátása, hiszen csak kenyérből naponta 1600 kg-t igényeltek. A városparancsnokság november 19-ei jelentéséből kitűnt, hogy a hús még inkább hiánycikknek számított, mert „…Zentán már az összes jószágot – ami nem vontatásra vagy tenyésztésre van előirányozva – levágtuk. Ezért utasítást kérek arra vonatkozóan, hogy az illetékességi területemen lévő vágójószág rekvirálható-e a katonaság részére.”
Martonoson a szovjetek 1,5 vagon gabona kiadását követelték a községi raktárból.
Tornyoson 1944. november 18-án történt gyilkosság, ami a szovjet katonáknak volt betudható. Radulović városparancsnok jelentésében a következőket írta erről:
„Jelentem, hogy tegnap éjjel Tornyos településen áthaladt egy orosz katonai szállítmány, és reggel egy halott leányt találtak, akivel golyószóróból kilőtt lövedék végzett. Az orvos megállapította, hogy csak nemi erőszak kísérlet történt, de azt nem tudta megállapítani, hogy ki ölte meg a leányt. A temetést engedélyeztem, utólag jelentem a leány nevét és nemzetiségét.”
A szovjet katonák fokozott jelenléte által okozott helyzet 1944 novemberének közepén a bortermeléséről nevezetes Horgoson vált a legkritikusabbá. A horgosi Népfelszabadító Bizottság 1944. november 24-én panaszt tette a zentai Városparancsnokságnak a falu borkészletének eltulajdonítása miatt:
„Szóbeli parancsuk értelmében tilos bort árusítani, mind a magántermelőkét, mind pedig az állami tulajdonút, mivel az orosz hadsereg már húsz napja vonul a falun keresztül, és itt állomásozik, a bort hordó számra rabolják, az iszákosság szörnyű méreteket öltött, a lakosság menekülne a faluból, vagy kiengedné a bort a hordókból, hogy elfogyjon.
A fent említettek miatt kérem a parancsnokot, hogy engedélyezze a bor árusítását, a magán- és az állami tulajdont is, mert a bor így is az oroszok kezére kerül, még a hordók is, és a beszedett pénzből meg lehetne indítani a gazdaságot, így pedig sem pénz, sem bor, sem munka nem lesz.”
A jelentés szerint a szovjet katonák fosztogatták, kárt tettek a jószágállományban is:
„Szinte az összes kocsit és lovat elhajtották, a szarvasmarhákat, sertéseket és más jószágokat lelövik vagy elhajtják.”
A jelentésből az is kitűnt, hogy a helybeliek – sem magyarok, sem szerbek – nem érezhették biztonságban magukat, az erőszakosan fellépő szovjet katonák ellen pedig a népőrség tagjai nem mertek erélyesebben fellépni:
„…Kérem továbbá a parancsnokot, hogy a szabadkai Térségparancsnokságtól bármi áron kérjen a rendfenntartásra legalább tíz orosz katonát és egy tisztet, akik az orosz katonák ellen beavatkozhatnának, mert fizikailag is bántalmazzák a lakosságot, a Népfelszabadító Bizottság tagjának, Božin Vujicának beverték a fejét.
A szerb házakban asszonyainkon és idősebb leánygyermekeinken erőszakot tesznek.”
A városparancsnok válaszában tudatta, hogy a kérést továbbította magasabb katonai parancsnoksághoz „…sürgősen kérni kell az orosz katonaság segítségét, hogy a helyzet a faluban lecsillapodjon, és hogy a falu ne maradjon minden nélkül, mert fennáll a veszély, hogy az átvonuló csapatok mindent elhurcolnak.”
Elrendelte, hogy az erőszakoskodások kapcsán a helyi Népőrség parancsnokához kell fordulni „…akinek feladata, hogy megvédje a polgári lakosságot és vagyonukat. A Népőrség parancsnoka a legerélyesebben akadályozza meg akár a mi katonáinkat, akár a Vörös Hadsereg katonáit, hogy bűncselekményeket kövessenek el.”
A zentai Városparancsnokság 1944. december 2-ai jelentése szerint a szovjet csapatok szolgálatában Zentán ezerszáz mozgósított munkaszolgálatos dolgozott a vasúti híd, Adánál pedig százötvenen a gyaloghíd építésén/karbantartásán.
A vasúti híd építésén nyolcszáz szovjet katona is dolgozott. Az építkezést szovjet mérnökök és technikusok csoportja irányította, akiknek ellátását szintén Zentának kellett biztosítania.
A hídépítési munkálatok közben a szovjet szakemberek elrendelték az árvízvédelmi töltés átvágását azzal, hogy – hozzá nem értő módon – abból csupán egy méter magasságot akartak meghagyni. Ez ellen a Bácska-tiszai Ármentesítő Társulat szakemberei erélyesen próbáltak tiltakozni a zentai Városparancsnokságnál. Felhívták a figyelmet, hogy a Tisza tavasszal bekövetkező magas vízállása esetén katasztrófa következhet be, és a zentai határ a várossal együtt víz alá kerülhet.
A zentai híd építéséréről 1944. december 6-án – a jugoszláv katonai hatóságok tiltakozása ellenére – a szovjetek nyolcszáz mozgósított civil munkást Bajára szállítottak, ahol szintén hidat építettek a Dunán. Az előzetes ígéretek szerint a munkásokat tíz napra kívánták igénybe venni: ez volt a zentaiak malenkij robotja.
A betörések Zenta központjában is szinte mindennaposak voltak. A zentai Városparancsnokság 1944. november 25-ei jelentése szerint „…1944. november 18-án három orosz katona betört Pollák Leó fehérnemű-kereskedésébe, amely a zentai György király utcában található, és különféle árukat vittek el”. A betörésre éjszaka került sor úgy, hogy az udvar felől kibontották a falat, így az őrjárat nem vette észre a cselekményt. A bejelentést követően a jugoszláv katonai parancsok azonnal a szovjet parancsnoksághoz fordult, de az elkövetők kilétét nem sikerült megállapítani.
A „zabrálás” a tanyákon is folyt. Az internálásban lévő Deutsch Vilmos tanyájáról – amelyet a népfelszabadító bizottság igazgatás alá vont – a szovjet katonák elhajtottak öt lovat, két kocsit és egy fiákert, két ökröt és egy tehenet. De elvitték a birtokon dolgozó munkások élelmiszerkészletét is.
Az Ungár-birtokról négy lovat hajtottak el. Mivel ezeken a birtokokon az őszi munkálatokat még nem végezték el, igásállatok hiányában fennállt annak a veszélye, hogy a búzát nem tudják elvetni.
A jugoszláv hatóságok folyamatos tiltakozása ellenére a helyzet az év végéig semmit sem változott. Hogy mekkora volt a baj, azt a zentai Városparancsnokságnak a szabadkai Térségparancsnoksághoz intézett, 1944. december 30-ai keltezésű jelentése is igazolta, amelyben így fogalmaztak:
„Mivel megszaporodtak a panaszok, hogy az orosz katonák, akik átvonulóban vannak parancsnokságunk területén, sűrűn követnek el különböző kilengéseket, mint pl. eltulajdonítják a magánvagyont, sanyargatják a békés polgári lakosságot, amiben gyakran olyan messzire mennek, hogy erőszakot követnek el a női lakosság tagjain.
Különösen gyakoriak a Vörös hadsereg katonáinak kilengései Horgos községben, ahol sűrűn előfordul, hogy a Népőrség tagjai kénytelenek lőfegyvert is használni.
Kérjük, hogy lépjenek kapcsolatba a szabadkai orosz parancsnoksággal, és ha van rá lehetőség, akkor küldjenek segítséget, lehetőség szerint szovjet katonákat, akik ellenőriznék az átvonuló katonákat.”
A bácskai Tisza mente lakossága megszenvedte a „felszabadulást”, amiből csupán a dúlás volt valós!
Felhasznált irodalom és hivatkozások:
Bővebben lásd A. Sajti Enikő: Még hidegebb napok. Megtorlás a Délvidéken. In: Rubicon, 2009/5, 30−38. A. Sajti Enikő: Mit tudunk a „még hidegebb napok”-ról? A délvidéki megtorlás magyar áldozatai. In: História, 2010/1-2, 37−43. Forró Lajos – Molnár Tibor: Tragikus emberi sorsok 1944-ből a partizániratok tükrében. Szeged–Zenta, 2013. Kasaš Aleksandar: Mađari u Vojvodini 1941−1946. Novi Sad, 1996. Matuska Márton: A megtorlás napjai. Ahogy az emlékezet megőrizte. Újvidék, 1991. Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva. Délvidéki magyar fátum 1944−1945. I. Bácska. Budapest, 1995. Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva. Délvidéki magyar fátum 1944−45. II. Bánság, Szerémség, Baranya, Muravidék. H. n., é. n.
Az eddig felkutatott levéltári források alapján 1944 őszén Adán kilenc magyar nemzetiségű személyt „likvidáltak” bírósági ítélet nélkül.
Szloboda János: Zentán történt ’44-ben. Pomáz, 2005. 203−207.
Történelmi Levéltár, Zenta. F. 127 Járásbíróság, Zenta. R. 138/1949 – Viakter János holttá nyilvánítási ügye.
Molnár Tibor: A zentai kórházkápolna története. Zenta, 2014. 18.
Molnár. Levéltári dokumentumok.