Az Adria partján, a Kvarner-öbölben fekvő Fiume első írásos említése 1260-ból származik: a IV. Béla királyunk által kibocsátott oklevélben Rika (azaz Rieka) formában, az azonos nevű várost és folyót is jelölve.
A kikötőként is jelentős város birtokosai az idők során cserélődtek. Magyarország számára akkor vált fontossá, amikor 1779. április 23-án – corpus separatumként – sikerült bekebelezni: a Mária Terézia által kibocsátott oklevél első pontja kimondta, hogy Fiume és kerülete Magyarország koronájához tartozó külön területnek tekintendő, amely nem tartozik Horvátországhoz, és nem azonos a Horvátországba bekebelezett buccari kerülettel. A császárnő azonban hiába csatolta Fiumét Magyarországhoz, hiába tartotta II. József tiszteletben a város autonómiáját, a magyar országgyűlésnek nem sikerült törvénybe foglalnia. Ennek oka az volt, hogy II. Lipót megtagadta a törvényjavaslat szentesítését, arra hivatkozva, hogy Krajna tartomány rendjei igénnyel léptek fel a város birtoklása kapcsán. Ennek alapján a zágrábi tartománygyűlés is vérszemet kapott, követeléssel állt elő, aminek következtében a fiumei kérdés megoldatlan maradt.
Az 1807. évi IV. törvénycikk kimondta, hogy Fiume közvetlenül Magyarországhoz tartozik. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc bukását követően horvát igazgatás alá került. A horvát–magyar kiegyezés után, 1870-től a város kormányzata királyi jóváhagyással provizóriumként működött. Az Andrássy-kormány ettől kezdődően komoly fejlesztéseket foganatosított: 1871-ben megkezdődött a korszerű kikötő kialakítása, 1873-ban a vasút is elérte Fiumét.
1910-ben a város 49.726 lakosának 51 százaléka olasz, 25 százaléka horvát, 13 százaléka pedig magyar nemzetiségűnek vallotta magát. A kormányzó magyar volt, rajta kívül számos magyar hivatalnok, tanár, mérnök, vasutas és munkás is betelepült és dolgozott itt.
Az első világháborút követően a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került volna, amit sem a helyi lakosság zöme, sem Olaszország nem fogadott el. 1919 őszén Gabriele d’Annunzio költő olasz szabadcsapatok élén átvette a hatalmat Fiumében. Mivel nem csatlakozhattak Olaszországhoz, egy év után kikiáltották a Carnarói Olasz Kormányzóságot. A délszláv állam és Olaszország 1920 novemberében Rapallóban egyezményt kötött, amely biztosította Fiume függetlenségét és szabad városi státuszát. D’Annunzio viszont sem az egyezményt, sem a választások kiírását nem fogadta el, ezért 1920 karácsonyán az olasz flotta lőtte Fiumét. 1921 áprilisában a városban választást tartottak, amelyet a függetlenségpárti Ricardo Zanella nyert meg. Kormányával azonban egy év múlva a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba menekült, mert a Giovanni Guriati vezette fasiszták puccsot hajtottak végre.
A „szabad állam” a fennállásának maradék két évében is a nyugtalanság fészke maradt, gyakran az olasz csapatoknak kellett rendet teremteniük. Mussolini olasz miniszterelnök és I. Sándor jugoszláv király 1924 januárjában egyezett meg Fiume szabad állam végleges felszámolásáról: a várost olasz, Sušak kikötőnegyedet pedig szerb–horvát–szlovén fennhatóság alá helyezték. 1924. március 26-án végleg eltűnt Európa térképének érdekes színfoltja, amelyet elfogadtak a franciák és a britek is.
Felosztása nem oldotta meg véglegesen a terület hovatartozását, annak problémája kiújult a második világháború lezárása után. Ekkor azonban Olaszországnak nemcsak Fiuméről, hanem az Isztriai-félszigetről is le kellett mondania Jugoszlávia javára. A város Rijeka néven Jugoszlávia, majd 1991-től Horvátország része.
Pénzügyigazgatósági irodatisztként került 1883-ban Fiuméba Szabadkáról Melkay Alajos, akinek édesapja – az 1914-ben elhunyt Melkay György – Szabadkán tekintélyes föld- és szőlőbirtokkal rendelkezett. Fiuméban látta meg a napvilágot 1895. február 17-én – Alajos és neje, Lesbina Szerafina gyermekeként – Melkay Álmos. A házaspárnak rajta kívül még öt gyermeke nevelkedett fel: Irma, Árpád, Ilona, Boriska (1905) és Tomor.
Álmos az 1914/15-ös iskolaévben magántanulóként fejezte be a fiumei m. kir. állami főgimnázium VIII. osztályát, 1915 májusában érettségizett. A háború kirobbanását követően vonult be Szabadkára, a m. kir. 6. honvéd gyalogezredhez. Érettségizettként egyéves önkéntes tiszti tanfolyam elvégzésére jogosult. 1916. július 16-án hadapródként, amikor a szabadkai 6-osok a Keleti-Kárpátokban, Kirlibabánál (ma: Cârlibaba, Románia) harcoltak, orosz hadifogságba esett. A szabadkai hadkiegészítő parancsnokság 1917. március 17-ei keltezésű névjegyzékében hadnagyként hivatkoznak rá, feltehetően hadifogságba kerülése ellenére is megérkezett az előléptetése.
Hadifogolyként Oroszország ázsiai részére került, egészen a Távol-Keletre. Legfontosabb állomáshelyei nyomon követhetők: Krasznojarszk, Nikolo-Alekszandrovka, majd Krasznaja Recska.
Álmos Krasznaja Recskából tábori lapot küldött szüleinek: tájékoztatta őket, hogy egészséges. Tudásszomjas ifjúként természettudományos könyveket kért. Ebben a hadifogolytáborban élénk kulturális élet folyt: az itteni hadifogolyszínház 1919 novemberében színre vitte a Csárdáskirálynőt. Az orosz összeomlást követően a tábort előbb japán, majd amerikai csapatok vették át: a táborlakóknak ebben az időszakban elképesztően magas összeg, havi 25 amerikai dollár zsold járt.
Hősünk Krasznaja Recskából Habrovszkba, majd onnan feltehetően Vlagyivosztokba került. Ismeretlen időpontban, rejtélyes körülmények között olasz tiszt vált belőle. Feltehetően olasznak vallotta magát, amit alátámasztott, hogy fiumei születésű lévén anyanyelvi szinten beszélt olaszul, és talán édesanyja is olasz nemzetiségű lehetett.
Melkay Álmos személyéről a Magyarság napilap 1929. szeptember 12-ei számában Vlagyivosztoki emlék címmel Mezey István emlékezett meg, aki olasz tiszti egyenruhában találkozott vele. Capitano di Melkaj – ahogy ekkor Álmos nevezte magát – megkérte volt bajtársát, hogy ne árulja el valódi kilétét.
Melkay Álmos olasz katonatiszti szolgálatáról az olasz hadilevéltár által őrzött levéltári anyagban nem sikerült bizonyítékot találni.
Az viszont biztos, hogy az 1920-as évek elején visszatért Szabadkára, és Palicson lakott. Apja 1922. május 17-én 65 éves korában Szabadkán elhunyt. A Melkay örökösök a hagyatékból származó Kovács utcai lakóházat 1923 nyarán eladták Horváth Imrének és feleségének, a járásbíróság azonban megtagadta Álmos 1/6 részének telekkönyvezését, és az átírásra csak 1926 júliusában kerülhetett sor.
Melkay Álmos, Boriska húgával egyetemben, 1926 februárjában ügyvédje révén kérelemmel fordult Szabadka város elöljáróságához illetőségének megállapítása céljából. Erre azért volt szükségük, hogy útlevelet kapjanak, és Fiuméba távozhassanak. A kért okmányokat megkapták, és a rejtélyes „olasz tiszt” végleg elhagyta Szabadkát.