Jugoszláviai magyarok kitoloncolása 1934 decemberében
1934. október 9-én Vladimir Georgev Csernozemszki, egy bolgár–macedón származású terrorista Marseille-ben lelőtte I. Sándor jugoszláv királyt és Louis Barthou francia külügyminisztert. A király a merénylet során azonnal életét vesztette, míg a külügyminiszter megsebesült, és sérüléseibe néhány óra múlva halt bele. A merényletet a macedón ORIM és a horvát Ustaša mozgalom szövetkezésével alakult Tett Propagandája elnevezésű csoport kötelékébe tartozó terroristák szervezték meg. A támadást követő nyomozás során számos külföldi ország érintettsége felvetődött, amelyek közvetve vagy közvetlenül támogatták a merénylet végrehajtóit, mindenekelőtt Olaszországra és Magyarországra terelődött a figyelem. Az ügyben népszövetségi vizsgálat is indult, amelynek során Magyarország került a célkeresztbe. A vizsgálat 1934. december 7-én kezdődött meg Genfben a népszövetségi palotában, és december 10-én született határozat, amely elítélte a nemzetközi terrorizmust, és megállapította, hogy a marseille-i merénylet kapcsán felmerült egyes alsóbb magyar szervek gondatlanságának lehetősége, ezért felkérte a magyar kormányt újabb vizsgálat lefolytatására, valamint a szükséges intézkedések meghozatalára. A jugoszláv kormány ugyan beletörődött a döntésbe, de azzal nem volt megelégedve.
A jugoszláv hatóságok néhány nappal a vizsgálat kezdete előtt százával kezdték átdobni a magyar határon a határ menti délvidéki magyar lakosokat. A kitoloncoltak többségét vonaton Szegedre küldték. Jelen írásunkban a délvidéki kiutasítottak történetét elevenítjük fel a korabeli sajtó segítségével.
Száműzött délvidéki magyarok Szegeden
A jugoszláv hatóságok a délvidéki magyarok tömeges kiutasítását 1934. december 5-én kezdték meg. E napon mintegy hatszáz főt – Újvidékről, Zomborból, Horgosról és Szabadka környékéről – néhány órás ultimátumot követően vasúti kocsikon átdobtak a határon. A kiutasítottakkal teli vonatok a szeged-rókusi állomásra futottak be. Az esetről a másnapi, december 6-ai, csütörtöki Délmagyarország a következőképpen számolt be:
„A szegedi rendőrség szerdán reggel telefonértesítést kapott, hogy a szerdai röszkei vonatnak szokatlanul sok utasa lesz, magával hozza azokat a családokat, akiket azonnali hatállyal kiutasítottak Jugoszlávia területéről, helyesebben a kiutasítottak első transzportját.
Amikor a szomorú vonat megérkezett Szeged-Rókusra, a sűrű decemberi ködben a rókusi pályaudvar képe kísérteties hűséggel hasonlított ahhoz a képhez, amely 1918 decemberében vésődött bele az emlékezetekbe. Tizenhat évvel ezelőtt ugyanezek a kétségbeesett arcok és alakok népesítették be a rókusi állomás pályaudvarát, ugyanilyen összebújó csoportok kuporodtak le a füstös, léghuzatos várótermek padlójára, ugyanilyen hevenyészve összekötözött batyuk hevertek a falak mellett és a szemekből ugyanilyen ijedség és kétségbeesés meredt a reménytelen ködbe…”
A kiutasítottak első csoportjáról pedig a napilapban ezeket olvashatjuk:
„Szerdán a reggeli vonattal kilencvenhat menekült érkezett Szegedre. A legkülönfélébb emberek: tisztviselők, iparosok, munkások, kereskedők, papok. Csak abban hasonlítanak egymásra, hogy egy a sorsuk – magyarok. A kilencvenhat menekült között 22 magányos ember, hozzátartozó nélkül dobták át a határon, de a többi mind családhoz tartozik. Férfiak, asszonyok, serdülő gyerekek, pólyás és karonülő babák. A fűtött várótermet pillanatok alatt megtöltötte a kétségbeesett gyermeksírás.”
A fentiek mellett a napilapból az is megtudható, hogy az este hat órai vonattal újabb ötszáz menekült érkezett a röszkei állomásra, többségük horgosi, valamint voltak közöttük Regőcéről, Őrszállásról és Szabadkáról kiutasítottak is. A szerelvény rendes körülmények között két, egy másod- és egy harmadosztályú kocsiból állt, ám „a kis mozdony most tizennégy zsúfolásig megtelt személykocsit vonszolt be Szegedre”. A kiutasítottak érkeztéről a szegedi rendőrség délután négy óra körül kapott értesítést, és megtették a szükséges intézkedéseket. A pályaudvar várótermeit hivatalszobákká alakították át, tíz íróasztalt szereltek fel, hogy a szükséges ügyintézést minél gördülékenyebben tudják lebonyolítani. A Délmagyarország beszámolói szerint december 6-a estére már összesen ezerkétszáz kiutasított érkezett Szegedre. December 7-én pedig a vonatok újabb négyszáz főt hoztak át a határon. A Tisza menti városban megjelent menekültek nagy száma miatt szintén december 7-én dr. Pálfy József, Szeged akkori polgármestere Szeged Város Közönségéhez címmel közleményben fordult a szegedi polgárokhoz, arra kérve őket, hogy lehetőségeikhez mérten segítsék az elüldözött délvidéki magyarokat.
„Sokan vannak és nem tudhatjuk előre, mennyivel emelkedik a számuk, hány élete végén levő és megpihenni még mindig nem tudó aggastyán, nyomorult beteg veszi kezébe a vándorbotot, hány gyermek tanulja meg túlságosan idő előtt az embertelenséget. Nekünk azonban legelső kötelességünk, hogy bennünk embereket lássanak s érezzék az együvé tartozásnak azt a fenségét, amelyet most fokozatosan diktál a vér szava.
A kiutasított magyarok súlyos helyzetben vannak, s ránk szorulnak, összekuporgatott javaikat ott kellett hagyniok, csak az az övék, amit magukon viselnek. Városom hatósága mindent megtesz, ami hozzá méltó s ami teljesítőképességében kötelessége, de emellett fel kell hívnom a lakosság, az egész társadalom figyelmét is rájuk, teljesítse minden magyar emberi kötelességét velük szemben.
Bennünket is elvitt egyszer az árvíz [utalás az 1879-es szegedi nagy árvízre] s ne feledjük el, milyen jólesett akkor az egész világ támogató részvétele, segítése” – olvasható többek között a polgármester közleményében, amelyhez még azt is hozzátette, hogy a polgármesteri hivatal fogadja a kiutasítottak megsegítésére szánt pénzadományokat, míg a ruhaneműket és élelmiszer-adományokat a népjóléti ügyosztály fogadta.
A korabeli sajtó tanúsága szerint a szegedi polgárok készségesen segítettek is elüldözött délvidéki nemzettársaikon. Sőt a kiutasítottak megsegítésére szóló pénzadományok gyűjtése már mindjárt december 5-én elkezdődött. Először a helyi Szövetkezett Városi Balpárt indított gyűjtést. Ehhez elsőként a szegedi szociáldemokrata párt járult hozzá 20 pengővel, majd a Délmagyarország napilap szintén 20 pengővel. Ezután a gyűjtés megkönnyítésére a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár Szeged – Délvidékért elnevezéssel külön folyószámlát nyitott az adományok kezelésére. A Délmagyarország az adományozók névsorát lapszámaiban közölte. Emellett december 7-én délelőtt a szegedi egyetemisták a kiutasítottak melletti szimpátiatüntetést tartottak a városban. A mintegy ezerfőnyi egyetemi hallgató az Országzászló elé vonult, ahol elénekelték a Himnuszt, majd a rókusi iskolához mentek, oda, ahol a menekültek voltak ideiglenesen elszállásolva. A tüntetésen a professzorok közül jelen volt többek között dr. Kiss Albert, a szegedi egyetem rektora és dr. Szent-Györgyi Albert. Az egyetemi hallgatók egy emlékiratot terjesztettek a nemzetközi diákszövetség és a világ összes diákszervezetei elé, melyben a Jugoszláviából kiutasítottak helyzetére hívták fel a figyelmet.
„Toloncvonatok” Magyarbólytól Kelebiáig
Bár a Jugoszláviából kiutasított délvidéki magyarok többségét a jugoszláv hatóságok a Szegedre tartó vonatokra tették fel, Magyarország többi határ menti településeire is érkeztek kiutasítottakat szállító szerelvények. Az Est december 7-ei számában például a lap pécsi tudósítójának telefonjelentésében a következőket olvashatjuk:
„A tegnap éjszaka folyamán a baranyamegyei Magyarboly határállomásra 206 horvátországi magyart tettek át a szerbek a határon. A legtöbben megfelelő ruha sem volt, mert mint mondották, éjszaka álmukból verték fel őket a jugoszláv csendőrök és annyi időt sem hagytak nekik, hogy a legszükségesebb ingóságokat magukhoz vegyék, hanem vitték őket a községházára és onnan a vasútállomásra, ahol vagonokba terelték őket. Amikor a szerelvény megtelt, elindították a magyar határra, ahol lerakták a kiutasítottakat.
Mint a kiutasítottak beszélik, a jugoszlávok a tegnapi nap folyamán még három toloncvonatot állítottak össze, amelyet elindítottak a magyar határra. Ma déli tizenkét óráig ezek a vonatok még nem érkeztek meg.
A megérkezett 206 embert Magyarboly községben helyezték el.”
Szintén Az Est december 7-ei számából az is megtudható, hogy a magyarországi Kelebiára is érkeztek kiutasítottakat szállító vonatok.
„Ma éjjel a kiutasítottak újabb csoportja érkezett Jugoszláviából a kelebiai magyar határállomásra. Mintegy hatvanan voltak, köztük néhány jobbmódú kereskedő és iparos, de túlnyomórészben szegény munkásemberek, akik már évek óta jugoszláv területen dolgoztak. A hatvan kiutasított közül 16 már évek óta a határ túlsó oldalán dolgozott, 44-en pedig rövidebb idő óta voltak jugoszláv területen. Valamennyien magyar állampolgárok.
Szabadkáról, Újvidékről és Zomborból utasították ki őket. Csak tegnap közölték velük, hogy azonnal el kell hagyniuk az országot. A legtöbbnek hatórás határidőt szabtak a határ átlépésére, csak néhányan kaptak 10–12 órás haladékot, hogy elutazásuk előtt úgy-ahogy rendezhessék ügyeiket. A legtöbben csak kis kézicsomaggal vannak, holmijuk nagyrészét kénytelenek voltak hátrahagyni.
A magyar határrendőrség jegyzőkönyvet vett fel érkezésükről.”
Kiskunhalas Helyi Értesítőjének december 8-ai számából pedig kiderül, hogy a Kelebiára érkezőket a kiskunhalasi vasútállomásra vitték tovább.
„A halasi állomás is tarka képeket mutat. Az állomás előtt menekültek állnak, a várótermek is menekülőktől hangosak, várnak a vonatokra, amely őket azután a bajai vonalon és a szegedi vonalon továbbviszi. A legtöbbje ittlakó rokonainál fog az átmeneti idő alatt megpihenni.”
Az Est december 8-ai számának pécsi tudósításában a szegedihez hasonló társadalmi összefogásról kaphatunk hírt.
„A pécsi állomásra tegnap éjjel az eszéki vonattal százfőnyi menekült csapat érkezett. A megszállott Vörösmart községből és környékéről jöttek a kiutasítottak. Betegeket, bénákat, gyerekeket, másállapotos asszonyokat is kiutasítottak a szerbek. Pécs város és társadalma megmozdult, hogy a menekültek segítségére legyen. Igyekeznek nekik magányosoknál lakást adni, vagy a városi szociális üzemekben elhelyezni. Pécsen kevés kiutasított marad, a legtöbb számára Pécs csak átmeneti állomás, ahonnan továbbutaznak.”
Az Est szintén december 8-ai száma a lap bajai tudósítójának előző napi jelentését közli, amelyben a kiutasítások drámai részletei is feltárulnak.
„Jugoszláv területen egyre tart a magyarok kiutasítása. Ma reggel Bajára 60 menekült család érkezett a bácsalmási vonattal. Egy részük rokonoknál helyezkedett el, más részük az állomáson várja a hatóságok intézkedését. A kiutasított emberek megdöbbentő képet tárnak az elcsatolt területi állapotokról a hallgatók elé. Az egyik menekült elmondotta, hogy a külföldiek, akik a Szabadka–Budapest gyorsvonattal utaztak és szemtanúi voltak azoknak a jeleneteknek, amikor a szerbek csorda módjára hajtották a vonathoz a kiutasítottakat, felháborodottan tiltakoztak a barbár eljárás ellen és kijelentették, hogy ilyen szörnyűséget még soha életükben nem láttak. Egy angol hölgy a szabadkai állomáson átment az egyik menekültekkel zsúfolt III. osztályú vasúti kocsiba, hogy egy szegény asszony csecsemőjének üveg tejet adjon át, a szerb csendőrök azonban durva szavakkal szólították fel, hogy hagyja el a vagont.”
A tömeges kiutasításokkal a jugoszláv kormány igen kedvezőtlen külpolitikai helyzetbe sodorta magát. A határ menti magyar településeken történtek felkeltették a külföldi sajtó figyelmét. A magyar kormány számára a kiutasítások lehetőséget adtak arra, hogy a népszövetségi vizsgálaton viszonváddal illesse Jugoszláviát. Ezenfelül a jugoszláv politikusok heves szemrehányásokat kaptak amerikai diplomatáktól, a brit királytól és a brit miniszterelnöktől. Így a jugoszláv hatóságok december 10-én beszüntették a tömeges kiutasításokat. A kitoloncolások öt napja során mintegy 3000 délvidéki magyart utasítottak ki az országból.
Felhasznált irodalom
A Délmagyarországnak, Az Estnek és a Kiskunhalas Helyi Értesítőjének korabeli cikkei (Arcanum Digitális Tudománytár).
Dr. Pálfy József: Szeged Város Közönségéhez. Csongrád-Csanád Megyei Levéltár, Szeged Város polgármesteri hivatalának iratai 1920–1935: Trianoni határ IV. B. 1407. m
Sz. Ormos Mária: Merénylet Marseille-ben. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1968.