Negyven éve halt meg Josip Broz Tito
1980. május 5-én 18.50-kor Jugoszláviában elsötétültek a tv-képernyők 30 másodpercre, majd Miodrag Zdravković tv-bemondó közölte a hírt: Tito elvtárs meghalt!
A jugoszláv utódállamok szinte mindegyikében jellemző és megtalálható egyfajta, a mai napig erősen élő, Tito és az általa fémjelzett rendszer iránti nosztalgia, ami jól tetten érhető és még fennmaradt egyes települések utcáinak és közterületeinek a nevében, partizánemlékművek és szobrok sziluettjén, de leginkább az akkoriban élt generációk nyaralásait, utazásait, hétköznapjait vagy épp jeles dátumait övező élményekben, mint épp Tito halálának évfordulója.
Szegényparaszti közegből a hatalom csúcsáig
Tito 1892. május 7-én született Josip Broz néven az Osztrák–Magyar Monarchia részét képező, a mai Horvátország és Szlovénia határán található Kumrovecben, szegényparaszti családban, a horvát származású Franjo Broz és a szlovén származású Marija Javeršek hetedik gyermekeként. Gyerekkora egy részét anyai nagyapjánál, Podsredában töltötte, az elemi iskolát pedig Kumrovecben végezte el. 1910-ben belépett a Szociáldemokrata Pártba. A Monarchiában és Németországban dolgozott szakszervezeti munkásként. 1913 őszén besorozták az osztrák–magyar hadseregbe.
1920-ban hazatért a Monarchia romjain létrejövő Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba (1929-től Jugoszlávia), Zágráb városába, majd a Jugoszláv Kommunista Párt tagja lett. Ekkor csatolták el a trianoni békeszerződés következményeként Magyarországtól Horvátországot a magyar dalmát tengerparttal együtt, a mai Vajdaságot (Délvidék), valamint a Muraközt. Pártja betiltása után elbocsátották, így kénytelen volt falun dolgozni. 1927-ben az illegális párt zágrábi bizottságának tagja, majd titkára lett. 1928-ban letartóztatták, s mivel bombát találtak a lakásában, öt évre börtönbe került.
1934-es szabadulása után Milan Gorkić, a párt első embere Bécsbe rendelte, ahol a párt politikai bizottságába került. Munkáslapokba kezdett írni, s felvette a Tito nevet. 1935-től a moszkvai Lux szállóban élt, és a Komintern központjában (kommunista világpárt) dolgozott. A sztálini tisztogatások („csisztka”, 1936–38) során Milan Gorkićot és az akkori jugoszláv pártvezetést kivégezték, így a párt újjászervezésével Alexandar Rankovićot, Edvard Kardeljt, Milovan Đilast, Ivan Ribart és Titót bízták meg. A főtitkár Tito lett, aki 1937-től 43 éven át állt a Jugoszláv Kommunista Párt (1952-től JKSZ – Jugoszláv Kommunisták Szövetsége) élén.
A második világháború kitörése után, 1940-ben fegyveres felkelésre buzdított, a délszláv népek vitáit pedig szovjet típusú föderációval javasolta megoldani. Az 1941-es német megszállás után megalakította a párt katonai bizottságát, és a szerveződő partizánerők főparancsnoka lett. 1942 novemberében megalakította a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereget, amely később túlélte a neretvai és a sutjeskai csatát. Magyarország 1941. április 11-én kezdte meg a Délvidék visszafoglalását Németországgal együtt, megszegve az 1940. december 12-én Jugoszláviával kötött örökbarátsági egyezményt, részben revizionálva az igazságtalan trianoni békediktátumot (1920. június 4.). A délvidéki partizánok között jelentős számban voltak magyarok is. A leghíresebb magyar partizánalakulat a Petőfi Sándor zászlóalj, amely később a Petőfi brigád nevet vette fel. Ennek ellenére a Délvidék visszafoglalásakor (Délvidék 1941–1944 között került újra Magyarországhoz) Tito partizánjai, megtorlásként a magyar bevonulást követő partizánellenes harcok keretében 1942-ben megölt mintegy 3000 szerb áldozatért (újvidéki vérengzés), Bácska megszállásakor az ottani magyar és német lakosságot kollektív büntetéssel sújtották. Az 1944–45-ben meggyilkolt magyarok száma 35 000–45 000 közé tehető (délvidéki vérengzés).
1944-ben Churchill-lel, majd Sztálinnal tárgyalt Jugoszlávia jövőjéről és a katonai együttműködésről. 1944-ben a partizánok és a szovjetek együttes erővel szorították ki a németeket Szerbiából, tisztogató műveleteik viszont a kommunista befolyást növelték.
Tito a „húzd meg – ereszd meg” politikát követve Vajdaságban hivatalossá tette a magyar nyelvet, magyar nyelvű újságok indulhattak, a vajdasági általános iskolákban és középiskolákban pedig kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását. Az utcai feliratoktól kezdve a hivatalos dokumentumokig mindent magyar nyelven is kiírtak. A hadseregben nemzetiségre való tekintet nélkül bárki lehetett tiszt, ezért magyarok is voltak közöttük.
Tito 1946-ban miniszterelnök, majd 1948-ban a Jugoszláv Kommunista Párt főtitkára lett. Az országot szovjet mintára szervezték meg, figyelve Tito személyi kultuszára és uralmára is. A jugoszláv Gulag Goli otokon (Kopár-sziget) jött létre. Moszkvát azonban zavarta Tito független balkáni külpolitikája és föderációs tervezete, amelyben egyesítette volna Jugoszláviát, Bulgáriát és Albániát egyetlen állam keretében, amely élén ő lehetett volna a „Balkán Sztálinja”. A szovjet hatalom ellenszenvét kiváltva, több politikai téren tett beavatkozási kísérlet kudarca után, Sztálin 1948-ban kizárta Jugoszláviát a Kominformból (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája). A Kominform székhelyét Belgrádból Bukarestbe helyezték át, megindult a propagandaháború, a gazdasági bojkott során a szovjet politikai, gazdasági és katonai tanácsadók elhagyták az országot. A Szovjetunió és szatellitállamai részéről indított provokációk következtében az ország mindinkább közeledni kezdett a Nyugathoz, ahonnan cserébe segélyeket is kaphatott. A szovjet államvezetés a Tito által létrehozott rendszert, tehát a kommunizmus egy másik lehetséges formáját „titóizmusnak” bélyegezte. Az egész keleti blokkban a korszakban Sztálin nyomására megindultak a politikai kirakatperek, amelyek egyik fő vádpontja a „titóista elhajlás” volt (például Rajk László pere Magyarországon, Władysław Gomulka pere Lengyelországban vagy épp Trajcso Kosztov pere Bulgáriában). A válság majdnem fegyveres összetűzésekig fajult.
1950 június 26-án a nemzetgyűlés elfogadta Milovan Đilas és Josip Broz Tito önigazgatásról (samoupravljanje) szóló törvényjavaslatát, amely az állami tulajdonú termelőszövetkezetek létrehozása és a profitmegosztás mellett az ún. „független szocializmus” eszméjét is tartalmazta. 1953. január 13-án kinyilvánították, hogy az önigazgatásról szóló törvény az egész Jugoszláviában megvalósuló szocialista rend alapja. Egy nappal később Ivan Ribarral szemben választották meg Titót államfőnek. Vezetésével kiszorítottak mindenkit az államvezetésből, aki nem volt kommunista, majd az új alkotmánnyal felszámolták a monarchiát, és bíróságok ítélték el az ellenzéki egyháziakat, monarchistákat, kollaboránsokat, végül pedig a moszkovita kommunistákat is (Andrija Hebrang horvát kommunista vezetőt és Arso Jovanović katonai vezetőt). Sztálin 1953-as halála után, 1955 májusának végén Hruscsov a kapcsolatok rendezése céljából Belgrádba (középkori nevén Nándorfehérvár) utazott, így a tárgyalások nyomán rendeződött az ország és a Szovjetunió, illetve a kelet-európai népi demokráciák megromlott kapcsolata. Csakhogy Tito és egyben Jugoszlávia soha többé nem állt be a sorba teljesen. Az együttműködés azonban nem tartott sokáig: 1956 után a szovjetek a magyar felkelés pártolásával vádolták a jugoszláv vezetőket. A mindkét tömbtől egyenlő távolságot tartó Tito Nehru indiai és Nasszer egyiptomi vezetővel kidolgozta az aktív el nem kötelezettség elveit; első csúcstalálkozójuk Belgrádban 1961-ben volt.
1950. április 7-én az új alkotmány értelmében az ország neve Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságra változott. Az 1960-as években sok nyugati gondolkodó a Tito-féle „piaci szocializmust” látta a közös nevezőnek, amely felé a nyugati és a keleti országok is közeledhetnek. A jugoszláv életszínvonal valamivel magasabb volt, mint a kelet-európai, főként mert a jugoszlávok utazhattak Nyugatra, ahonnan pénzt behozva finanszírozni tudták a gazdaságot.
A szovjetekkel való szakítás új szocializmusmodellt igényelt, ami liberalizációt is hozott magával az új alkotmány révén. A központi szervek hatáskörét korlátozta a munkások önigazgatása, ezért a hatalom részben a hat tagállamba került. Mindez azonban a belgrádi központ ellenlépéseit váltotta ki, megosztva egyúttal a vezetőséget is. Tito legnagyobb erénye az volt, hogy el tudta nyomni a nacionalistákat, viszonylagos egységet teremtve az országban. Az egység néhányszor próbára is lett téve: a leghíresebb ilyen eset az ún. horvát tavasz (masovni pokret, maspok, hrvatsko proljeće) volt, amikor a kormányzatnak egyszerre kellett tömegdemonstrációk és a párton belüli eltérő vélemények ellen fellépnie. Tito először a centrista szerb Rankovićtól szabadult meg 1966-ban, majd hat évvel később a szerb és horvát liberális decentralizálás híveitől is. 1974. május 16-án új alkotmányt fogadtak el, s Titót egész életére „örökös” elnöknek nevezték ki.
Az 1974-es új alkotmány a hat tagállam és a két autonómiát kapott tartomány, Vajdaság és Koszovó egyenlőségére épült, ami gyengítette a horvátokat és a szerbeket, szította az albán nacionalizmust, s főleg a szerbek elégedetlenségét váltotta ki. Tito vezetése alatt az ország közepesen fejlett állam lett, kül- és belpolitikája miatt a régi Jugoszláviát gyakran nevezték második Svájcnak. Tito legfőbb üzenete a mai napig szlogen a jugonosztalgisták között: „Őrizzük a testvériséget és az egységet, mint a szemünk fényét!”
Tito igyekezete ellenére a szövetségi állam bukásának jelei egyre markánsabban kezdtek láthatóvá válni. Az erőltetett decentralizációban látta az egyetlen eszközt, mert tudta, hogy a délszlávokat nem lehet egységbe tömöríteni. Az önigazgatás mellett megőrizte a párt hatalmi monopóliumát, de a békés egymás mellett élés elvei dacára az általa teremtett hadsereg verte szét azt az államot, amelyet korábban összetartott.
Az idő múlásával és előrehaladott kora miatt egészsége romlani kezdett. 1980-ban az újévet még politikai körökben ünnepelte, de már ekkor a köszöntéseket csak ülve tudta fogadni. Néhány héttel később keringési problémákkal került kórházba Ljubljanában; bal lábát nem sokkal később amputálták. Május 4-én, három nappal 88. születésnapja előtt hunyt el. Temetése a részt vevő politikusok és külföldi delegációk száma miatt a világon addig a legnagyobb volt: egymillió ember, harmincöt államfő, huszonnégy kormányfő és negyvenhat külügyminiszter, továbbá több száz kommunista és munkáspárti népi felszabadító mozgalom küldöttsége vett részt a ceremónián. Titót végül Belgrádban, a Virágházban (Kuća cveća) temették el, amelyet később emlékmúzeummá alakítottak át.
Titóval együtt egy sokak által felemás módon és mértékben megítélt korszak is sírba szállt. Politikája, cselekedetei és egyben személyes karizmája egyesekben negatív, míg másokban épp pozitív emlékeket és megítélést ébreszt. Ami biztos, hogy a történeti adatok és tények megmásíthatatlanok és kitörölhetetlenek. Ugyanígy kitörölhetetlen az a biztonságérzet és miliő, amely a korszakot átélt emberekben megmaradt, és amelyet azóta is keresnek és vágynak az egykori Jugoszlávia hűlt helyén. Ez generálja leginkább az időnként fellángoló nosztalgiát az akkori éra iránt. Nyilván az idő múlik, az emlékek szépülnek, a kollektív emlékezet pedig a maga módján is, de töröl. Még jó néhány évnek, illetve évtizednek kell elmúlnia ahhoz, hogy mindezt, a 20. századi jugoszláv történelem egy darabkáját és magát Josip Broz Tito személyét a legnagyobb mérvű objektivitással, az azt megillető történeti helyén tudjuk kezelni, „sine ira et studio” (harag és elfogultság nélkül).