A Szabad Európa vagy az Amerika Hangja szólt a rádióban – váltakozva, amelyik éppen recsegés közepette fogható volt, alig kihámozható szöveggel.
– Zavarja az orosz – mondták a felnőttek vaskos szidalmak közepette.
Zavarta azt „a magyar” is, de gyerekfejjel akkoriban mindezek előtt értetlenül álltam. Volt ebben az egész estet betöltő rádiózó programban izgalom és bosszúság is, mindenesetre a hatvanas évek elején rendszeresen részese lehettem a szomszédban – nekünk volt rádiónk, nekik áramuk – a nem éppen szabad tájékoztatás két vagy több megnyilvánulásának. S az is gyorsan a tudatomba vésődött, hogy este kilenckor Washingtonban még csak délután három óra van. Nem foglalkoztatott viszont a gondolat, hogy esetleg tiltott tevékenységet folytat körülöttem a férfitársaság – meglehet, hogy nem is büntetendő –, bár abból a megjegyzésből, hogy „zavarja az orosz”, sejthettem volna, hogy nem mindenki veszi jónéven azt a rádióadást, amit mi felemás sikerrel hallgattunk. Igaz, annak a gondolata sem vetődött föl bennem, hogy akár ellenforradalom is lehetett az ötvenhatos fölkelés, hiszen mifelénk mindenki forradalomról beszélt, meg egészen távol is, ahonnan a rádióadás érkezett, csak éppen az anyaországi műsorok szóltak az ellenkezőjéről.
Így kezdtem ismerkedni a forradalommal évfordulói alkalmával kisiskolásként, a hatvanas évek elején, két tűz között táncolva, azaz két véglet között keresve az igazságot. És ilyen módon gondolkodtattak el a korabeli hírek a szocializmus építéséről, merthogy az anyaországi és a nyugati rádióállomások tartalma csak elvétve érintette egymást: amit az egyik helyeselt, azt a másik rettenetes dörgedelemmel zúzta porrá. Mégsem igazán éreztem bizonytalanságot az igazságban, bár töprengésre késztettek az egymást támadó információk. Csupán abban vagyok bizonytalan, hogy miként esett szó az iskolában ötvenhatról, amikor már tankönyv nélkül is többoldalú rálátásom volt az eseményekre, s akár azt is megfogalmazhattam volna, hogy nem is igazán az iskolában kell vagy lehet történelmet tanulni.
Hanem akár képekről is. Sokáig hittem ugyanis azt, hogy némi puskatűz után, inkább a szovjet erődemonstráció, mintsem ágyúk és tankok tüzének következtében bukott el a forradalom, amíg sorra nem szedtem a pusztításról árulkodó fotókat. A rádióval szemben némán, de meggyőzően beszélnek a történtekről a szétzúzott villamosok, a kiégett teherkocsi előtt nézelődő gyerekek, a Sztálin-szobrot döntő tömeg, az ablakok nélkül maradt házak, a tér szétszórt kockakövei, a plakáton rendezvényt hirdető női arc eleve szomorú hangulatot keltő őszi időben. Olyanok a képek, mintha nem is szűk két hét borzalmairól és hősies küzdelmeiről, hanem hosszú háborúról mesélnének. Nemcsak történelmi tényekről árulkodnak, hanem érzésekről, érzelmekről, mert hiszen ezek robbantották ki a forradalmat. Az az elnyomás, sanyargatás, a sztálinizmusnak korábban aligha hitt módszerei, amelyek dühvé töményedve arra kényszerítették a népet, hogy – bár békésen indulva – megálljt parancsoljon az embertelenségnek. Alighanem, azt az életet kellett élni, de legalább a nemzethez tartozni, hogy valaki érezze is az eseményeket, ne csak tapasztalja, lássa, hallja, ne csak kívülállóként legyen rálátása.
Mert olvasom Dobrica Ćosić Hét nap Budapesten című naplóját – amely már 1956 novemberétől a Magyar Szóban is megjelent –, s azt látom, hogy ő résztvevőként bár, mégis idegenként akarja érteni, és helyenként érti, sőt néha érzi is, hogy mi történt Budapesten abban az egy hétben, amíg a helyszínen követte az eseményeket. Ugyanakkor megrögzött kommunistaként mégis papírra veti kételyeit, hogy vajon joguk van-e a forradalmároknak elvenni az orosz katonák életét, az ellen a nép ellen fordulva, amely óriási áldozatokat hozott a háborúk folyamán. Mintha azt mondaná – tette is más szavakkal –, hogy jogotok van a sztálinizmus megtestesítői ellen fölkelni, de nem áll jogotokban bántani a hős katonákat!
A megszállókat sem?
Ćosić – bár jókora szimpátiával szemléli helyenként a forradalmat – nem érzi azt a felgyülemlett keserűséget, amelynek valamiképp ki kellett törnie. Érzelmi azonosulása nem is lehet, amikor így morfondírozik: „Én a Kossuth-címert nézegetem, és arra gondolok, hogy ez a négy vörös szalag rajta, ezek a Dunát, a Tiszát, a Szávát és a Drávát jelképezik; aztán a hármas dombot nézem, az egyik a Tátra jelképe. Elfog belülről valami kényelmetlen érzés, mert a Száva, a Dráva és a Tisza az én hazámnak a folyói, a Tátra szlovák hegység, és arra gondolok, milyen lesz az a film, amelynek az lesz a címe: Budapesti ősz?
Mellettem magyar kommunisták állnak, őket is lelkesíti a Kossuth-címer. Ezek a kommunisták alighanem internacionalisták, és nem álmodoznak Nagy-Magyarországról, hát így nyugtatom meg magamat: 1848 forradalma a magyar történelemben az ő büszkeségük, tehát még ha nacionalista elemek is vannak e forradalom jelképében, azok talán mégis csupán formálisak.”
Ez is egy lecke: megérteni vagy csak tudomásul venni érzelemmentesen a nemzetközi internacionalizmus hatalmát a nemzeti eszme fölött. Az itteni magyarság azonban aligha a proletár internacializmus jegyében fogadta a menekülteket – már csak azért sem tehette, mert ennek az ideológiának az üldözöttjei voltak –, hanem nemzettársként. Még akkor is, ha a többi itt élő nép is igyekezett oltalmat nyújtani számukra.
Idézet egy visszaemlékezésből: „Aztán, hogy a határon lőttek is rájuk, eldöntötték, bekopognak az első tanyára. Fogalmuk sem volt, hogy magyar földön vannak-e még, vagy már átértek Jugoszláviába. Nem tudták tovább elviselni a hideget. Ez tűnt a legjobb megoldásnak… Ugattak a kutyák a koromfekete éjszakában, de ők csak mentek. Bekopogtak az ajtón, és magyarul válaszoltak nekik. Mindenki ledermedt, de néhány pillanat múlva a házigazda megnyugtatta őket, hogy már Jugoszláviában vannak.”
