Dr. Szántó Gábor parlamenti munkásságának sajtószemléje (1931–1933)
1929. január 6-án I. Sándor király diktatúrát vezetett be az SZHSZ Királyságban, és minden nemzetiségi és vallási alapon működő pártot betiltott. Így alig hétéves fennállás után az Országos Magyar Párt irodáira is lakat került. A diktatúra ezzel semmissé tette a párt nehezen elért sikereit, amelyeket 1927-ben a tartományi, a parlamenti és a községi választáson jegyzett, a délvidéki magyarság pedig politikai érdekképviselet nélkül maradt. Az OMP vezetői a diktatúra első éveiben kényszerű politikai visszavonultságban éltek, ugyanis az új rezsim meg sem kísérelt a kisebbségekkel párbeszédet folytatni.
I. Sándor király nyugati szövetségeseinek nyomására, valamint hogy a diktatúra helyzetét megszilárdítsa, 1931. szeptember 3-án új alkotmányt bocsátott ki, amelyben az ország nevét Jugoszláv Királyságra változtatta. Ez volt az úgynevezett oktrojált alkotmány, amely megteremtette a feltételeket a parlamenti választás megtartására. A november 8-án megtartott választáson egyetlen párt, a Jugoszláv Nemzeti Párt (később Jugoszláv Radikális Paraszt-Demokrata Párt) indult. A diktatúra a magyarság körében a maga emberét dr. Szántó Gábor szabadkai orvosban találta meg, akinek az volt a feladta, hogy demonstrálja a magyarok állam iránti hűségét, valamint hogy a magyarokat beterelje az új párt zászlaja alá. Szántót ezért az egykori OMP köreiben és Magyarországon is árulónak tekintették. Jelen írásunkban a „renegát képviselőnek” a diktatúra szolgálatában eltöltött első néhány évét tekintjük át korabeli magyarországi és erdélyi lapok segítségével.
Genftől a választásig
Dr. Szántó Gábor (1882–1957) a szabadkai Munkásbiztosító Pénztár főorvosa volt. A város politikai életébe 1924-ben kapcsolódott be. Ekkor lépett ki az Országos Magyar Pártból Gálffy György szabadkai gyógyszerész, majd Gálffy és Szántó közösen szervezni kezdte a kormányzó szerb párt, a Radikális Párt magyar szervezetét, az úgynevezett Magyar Radikális Klubot. A szervezet alakuló ülésére 1925. január 18-án Szabadkán egy vendéglőben került sor, ahol a klub elnökének Gálffy Györgyöt választották meg. Szántó Gábort 1927-ben elindult a szabadkai Népkör elnöki tisztségéért. Jelöltsége azonban, politikai elkötelezettsége miatt, komoly feszültségeket teremtett a kulturális intézmény berkein belül, és mélyen megosztotta a tagságot. A Népkör mindazon tagjai, akik ellenezték a radikális párti politikus megválasztását, Kiss János mögé sorakoztak fel. Az 1927. február 27-én megtartott választáson végül Szántó Gábort jelölték ki a Népkör elnökének. Az elnökválasztáson összesen 582 szavazatot adtak le. Szántó mindösszesen 19 szavazattal kapott többet, mint Kiss János. Elnöksége nem tartott sokáig, ugyanis a délvidéki magyarság jelentős része nem fogadta el Szántót a Népkör élén, és távol maradt az intézménytől. Ez annyira ellehetetlenítette az intézmény működését, hogy végül Szántó 1927 szeptemberében benyújtotta lemondását. De még az évben, a november 6-án megrendezett első vajdasági községi választáson mandátumhoz jutott, és bekerült a szabadkai községi képviselő-testületbe, természetesen a Radikális Párt listáján. Szerb- és kormánypárti politikája a diktatúra bevetése után hozta meg a gyümölcsét.
I. Sándor még ki sem hirdette az oktrojált alkotmányt, amikor dr. Szántó Gábor a Genfben megrendezett VII. Európai Kisebbségi Kongresszuson már a jugoszláviai magyarság képviselőjeként léphetett fel. Az 1931. augusztus 29–31-ei nemzetközi tanácskozás Európa kisebbségi sorban élő nemzeteinek találkozója volt. A kongresszuson 32 nemzeti kisebbségnek a képviselője jelent meg 14 országból. Szántó Gábor azonban itt csak a jugoszláv hatóságok közbenjárására válhatott a délvidéki magyarság küldöttjévé. A Keleti Újság című romániai magyar napilap 1931. augusztus 28-ai számából ugyanis kiderül, hogy a jugoszláv kormány megtagadta dr. Strelitzky Dénestől, a betiltott Országos Magyar Párt korábbi parlamenti képviselőjétől és dr. Deák Dénestől az útlevél kiadását a genfi kiutazáshoz. Így utazhatott ki helyettük dr. Szántó Gábor két társával együtt a kongresszusra. Szántó ottani tevékenységét a Keleti Újság 1931. szeptember 7-ei számában így jellemezték:
„Ez a Szántó Gábor arról nevezetes, hogy odahaza Bácskában a szerbekhez való közeledés evangéliumát hirdeti, második magyar párt alakításán mesterkedik, mely ha nem is varázsolná mennyországgá majd a kisebbségi tömlöcöt, vezetőinek biztosan befolyást, mandátumot s egyebet szeretne szerezni, különösen most, amikor Jugoszláviában fel készülnek találni a megrendelésre működő kisebbségi pártokat az alkotmány újjászületésének tiszteletére. Ez a Szántó Gábor pedig szájtátó társaival és annál öntudatosabban csillogó monoklijával nem jött egyébért Genfbe, mint azért, hogy itt a nemzetiségi kongresszuson bizonyítványt szerezzen magának és kisded törekvéseinek: ő is hiteles magyar kisebbség, hiszen panaszkodni is jár a nagyvilág elé, ugyanolyan joga lesz tehát, mint a többieknek, a régieknek ahhoz, hogy odahaza is a nép nevében beszélhessen és esetleg cselekedjék is.”
Szántó Gábor valamivel több, mint két hónappal a kongresszus után a jugoszláviai magyarok közül egyedüliként parlamenti mandátumért szállhatott versenybe a november 8-ai választásokon. A Pesti Hírlap című mérsékelten konzervatív napilap 1931. november 4-ei száma részletes beszámolót közölt a jugoszláviai választási előkészületekről. Leírták, hogy a kormány „minden rendelkezésére álló eszközzel azon fáradozik, hogy minél több választót rábírjon vagy rákényszerítsen a szavazásokon való részvételre”. Hozzátették, hogy az egész országban csak egy listára, a kormány listájára lehetett szavazni. Az ellenzék nem tudott jelölteket állítani, ezért a kormány igyekezett minél több szavazót mozgósítani, hogy így legitimálja hatalmát. A napilap arról is beszámolt, hogy Jugoszlávia hivatalos lapjának október 29-ei száma közölte a választásokon részt vevő személyek névsorát. E névsorban csupán egyetlen magyar neve szerepelt: Szántó Gáboré. A Pesti Hírlap Szántót „renegátnak” nevezte, akinek „egyetlen törekvése, hogy a jugoszláviai magyar kisebbség érdekeinek teljes félredobásával magának a szerb kormányzat előtt érdemeket szerezzen”.
A szabadkai csodadoktor a parlamentben
Az Est című független napilap november 10-én adott hírt a két nappal korábbi jugoszláviai választások eredményeiről. Beszámoltak róla, hogy „a választásra jogosultak sokkal nagyobb számban járultak az urnák elé, mint 1927-ben az utolsó parlamenti választásokon”, a Živković-kormány jelöltjei pedig „mindenütt túlnyomó többséggel jutottak be a parlamentbe”. Megállapították, hogy az ellenzék felhívása, amelyben a választókat az urnáktól való távolmaradásra szólították fel, kudarcot vallott. A beszámolóból azt is megtudhatták a magyar olvasók, hogy Szántó Gábor is bejutott a parlamentbe. Az Estnél, a Pesti Hírlappal ellentétben, nem illették válogatott jelzőkkel Szántót, csupán megjegyezték: „kormánypárti programmal lépett fel”.
A magyarországi lapok a választások után is figyelemmel kísérték Szántó Gábor tevékenységét. Parlamenti munkásságáról, fontosabb felszólalásairól rendszeresen hírt adtak olvasóiknak. A Pesti Hírlap 1932. január 27-ei számában Szánó Gábor előző napi, a képviselőház és a szenátus együttes ülésén elmondott beszédéről írtak, amelyben „nem átallott kijelenteni, hogy Jugoszláviában semmiféle kormány nem viseltetett akkora jóindulattal a magyar kisebbség iránt, mint a mostani”. A cikk szerint a képviselő, akit ismét a „renegát” jelzővel illettek, kijelentette, hogy a jugoszláviai magyar kisebbségnek nincsenek irredentisztikus törekvései, hanem csupán a megértés hídjául akar szolgálni Jugoszlávia és Magyarország között. Emellett a magyar kisebbség nevében állami nyilvános magyar tanítóképző megnyitását kérte. Néhány nappal a beszéd elhangzása után, január 31-én a napilap A szabadkai csodadoktor címmel név nélkül közölt egy terjedelmes jugoszláviai levelet, amely Szántó Gábor személyével foglalkozott. Az ismeretlen szerző a képviselőt „a diktatúra kirakat-magyarjának” nevezte, aki „pontosan szállítja a hűséget és alattvalói hódolatot” a hatalomnak. Az írás szerint Szántó sorra rendezte a „hűséget fogadó” gyűléseket a magyarlakta településeken. Egy ilyen gyűlésről részletesebben is olvashatunk a levélben.
„[…] Szántó meglepetésszerűen megjelent a horgosi hetivásáron, ott fölmászott egy rögtönzött dobogóra és a vásáros nép nagy csodálkozására szónokolni kezdett. A csendőrség azután beterelte az embereket a jegyzői hivatalba, ahol tollat nyomtak a kezükbe, hogy írják alá a kész hódoló föliratot. Az aláírók közt a feloszlatott Magyar Pártnak egyetlen tagja (egy gőzmalomtulajdonos) szerepel, rajta kívül még kötélnek állott két kocsmáros, akik az italmérési jogukat féltették, továbbá egy kommunista kőműves, egy Szloboda nevű mészáros, akit erre az alkalomra neveztek ki magyarnak és még egypár írástudó. A jobb gazdákat és az értelmiség tagjait sem fenyegetésekkel, sem ígéretekkel nem lehetett rávenni, hogy odaadják a nevüket.”
Az ismeretlen szerző a fentiekhez hozzátette, hogy a nagyobb délvidéki városokban, ahol Szántót és politikai nézeteit már jól ismerték, a magyarok távol maradtak gyűléseitől. Újvidéken „csak három kocsmai megbeszéléssel” kellett beérnie, míg Szabadkán, „ahol legjobban ismerik a doktort, […] a magyarok kijelentették, hogy Szántóval semmiféle közös akcióra nem hajlandók”.
De nem minden magyarországi napilap festett ilyen sötét képet Szántó parlamenti tevékenységéről. Sőt, egyes sajtóorgánumok rövidebb beszámolókban a délvidéki magyarok érdekében tett felszólalásairól, elért eredményeiről is hírt adtak. A konzervatív Budapesti Hírlap 1932. március 10-ei számában például arról olvashatunk, hogy Szántó Gábor a képviselőház előző napi ülésén a népjóléti minisztérium költségvetési vitája során különböző javaslatokat terjesztett be, amelyekben azt követelte, hogy terjesszék ki a földbirtokreformot a nincstelen magyar földmunkásokra is, és juttassák őket is földhöz. Hozzátették, hogy a képviselő „megrendítő szavakban ecsetelte a Jugoszláviában élő magyar földmunkások rettentő nyomorát és rámutatott arra, hogy a jugoszláviai magyar kisebbség majdnem felerészben ilyen nincstelen földmunkásokból áll”. Az Est 1932. május 26-án egy kishírben arról számolt be, hogy Szántó Gábor közbenjárására a dunabánsági Báni Hivatal jóváhagyta a szabadkai Népkör működését, és megengedte, hogy a tagok magyar kulturális előadásokat, színielőadásokat tartsanak, könyvtárat működtessenek. Hozzáfűzték, hogy a jugoszláviai magyarság legnagyobb kulturális szervezetének működését addig ellehetetlenítették. 1933. január 19-én a szociáldemokraták napilapja a Népszava arról adott hírt, hogy Szántó Gábor jugoszláviai magyar lapoknak bejelentette: Jugoszláviában magyar tanítóképző intézetet létesítenek, és a közoktatásügyi miniszter kötelező ígéretet tett neki, hogy ezt az intézetet már a jövő iskolaév elején megnyitják, és ezzel megkezdődik Jugoszláviában a magyar tanszemélyzet kiképzése. A képviselő hozzátette, hogy a kormány nemcsak a kisebbségek kulturális jogainak a tiszteletben tartását akarja kifejezésre juttatni, hanem lehetővé akarja tenni a jugoszláv–magyar baráti jó viszony helyreállítását is.
Felhasznált irodalom:
A Pesti Hírlap, Az Est, Budapesti Hírlap, Népszava, Keleti Újság és a Bácskai Hírlap korabeli cikkei.
A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken. 1918–1947. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004.
A. Sajti Enikő: Kisebbségpolitika és társadalomszervezés. Várady Imre (1867–1959) bánáti magyar politikus iratai. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2016.
Európa Nemzeti Kisebbségek Kongresszusainak határozatai (1925–1937). Fordította és sajtó alá rendezte: Eiler Ferenc. JATE Történész Diákkör, Szeged, 1996.