Bajsai dr. Vojnich Lajos (1866–1902)
Vojnich Lajos Simon Béla 1866. június 16-án a Vojnich család zobnaticai birtokán látta meg a napvilágot, bajsai Vojnich Simon Károly és gombosfalvi Gombos Ilona gyermekeként. Másnap a bajsai Szűz Mária mennybemenetele tiszteletére felszentelt római katolikus templomban tartották keresztvíz alá. A jogi egyetemet 1883–1887 között Budapesten végezte, majd az ügyvédi képesítést 1890-ben szerezte meg. 1890 októberétől Antunovics Mátyás szabadkai közjegyző irodájában kezdett el közjegyzőjelöltként működni.
Lajos, aki már gyermekkorától kötődött a lovakhoz és a lovagláshoz, hamarosan a Szabadkai Lóverseny Egyesület jegyzője lett, a versenyeken saját lovait is indította. Aktív szerepet vállalt a jégkorcsolya-rendezvények szervezésében is.
1895-ben nevezték ki közjegyzőnek Zentára, ahol 1895. június 11-én kezdte meg működését.
- július 29-én Bajsán kötött házasságot a huszonhárom éves bajsai Vojnich Verával. Házasságukból egyetlen gyermek, Mária Ludovika származott, aki ifj. Mucsy György felesége lett. 1942-ben Szabadkán hunyt el.
Vojnich közjegyző egészségi állapota 1900 elején súlyosan megromlott: gyakorlatilag megőrült, amiről a Szabadkán megjelenő Bácskai Hírlap 1900. március 2-án be is számolt:
„Dr. Vojnich Lajos, a szabadkai előkelő Vojnich család egyik fiatal, rokonszenves tagja, atyja Vojnich Simon zobnaticai földbirtokos, fivére Béla az ügyes úrilovas, nővére dr. Antunovics József szabadkai orvos neje.
A szerencsétlen ember nőtlen korában nagyon szeretett mulatni úgy, hogy mindenütt kedves tagja volt a társadalom előkelő osztályának. Zentán kinevezése óta úri életet élt és csakhamar közkedvelt egyén lett a városban. Gyakran járt be azelőtt Szabadkára bájos menyasszonyához, özv. bajsai Vojnich Jakabné leányához, akit kb. egy év előtt vezetett oltárhoz.
Házassága után Zentán maradt továbbra is, ahol közjegyzői irodáját folytatta, a leghőbb vágya volt Szabadkára költözni irodájával. Nemrég szó is volt róla, hogy Leovics közjegyzővel cserél irodát, de ez abban maradt.
Feleségével a legboldogabb családi életet élte, néha-néha betegeskedett, de semmiféle idegbetegség soha nem mutatkozott nála.
A társaságban legutóbb tréfálkozva mondta, hogy kimegy a búrokhoz a háborúba.
Tegnapelőtt délután, amikor Zentán a piactéren álarcos felvonulást tartottak, a szerencsétlen közjegyző kocsira ült és őrült vágtatással nekiment a tömegnek. A nagy tömeg szétfutott, néhány embert elgázoltak a lovak, mindevvel nem törődve, az ostorral csapkodta a néptömeget. Egy ideig kocsikázott, azután hazahajtott. Otthon rendkívül izgatottan viselkedett, a legcsekélyebb dologért dühbe jött, folyton kiabált – ami kezébe került, hányta-vetette, úgyhogy neje kénytelen volt orvost hívni, sürgönyözött Szabadkára atyjáért és dr. Antunovics sógoráért.
Tegnap reggel érkezett Zentára dr. Antunovics és özv. Vojnich Jakabné, dr. Sántha György helybeli orvos kíséretében.
Amikor dr. Antunovics a szerencsétlen emberhez közeledett, úgy mellbe vágta, hogy a hatalmas termetű ember megtántorodott.
Most belátta a család, hogy a baj komoly, mindenáron tartóztatni akarták, de megszökött hazulról, előbb azonban huszáruniformisba öltözött, kardot kötött fel és bement a járásbíróság épületében levő irodájába, ott kardot rántva, bevágta az utcaajtó ablakait, kimenekült az utcára s ott karddal szétverte az összesereglett népet.
Csak nagy nehezen volt képes négy csendőr a dühöngő embert ártalmatlanná tenni. Hazavitték és tegnap éjjel különvonaton felvitték Budapestre két orvos kíséretében.”
Mivel hivatalát nem tudta ellátni, a szegedi közjegyzői kamara a Budapesti Közlöny 1900. március 15-ei számában megjelent értesítése szerint helyettesítéséről volt kénytelen rendelkezni:
„…ezennel közhírré teszi, hogy dr. Vojnich Lajos, egyik zentai kir. közjegyző, tartós betegségbe esvén, betegsége tartamára Reinitz Márk zentai közjegyző helyettest, helyettesül hivatalból kirendelte.”
Fél évvel később úgy nézett ki, hogy a közjegyző sorsa jobbra fordul, hiszen állapota jelentősen javult, annyira, hogy 1900 októberének közepén irodája vezetését ismét átvehette. 1901. június 5-től azonban már elmegyógyintézetben ápolták. A szerencsétlen sorsú közjegyző harminchat évesen, 1902. április 2-án Szabadkán elhunyt. A Bajai úti temetőben lévő családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.
