Az utak mentén álló kő-, fa- vagy bádogkereszteknek (latinul: crux viator) megvan a maguk története, amely gyakran szomorú is lehet. Felsőhegytől 2 kilométerre délre áll egy ilyen, az első világháborúhoz kötődő kereszt, amely a köztudatban Csépe-kereszt néven ismert.
A szakrális kisemlékműveknek minősülő útszéli keresztek a gyakorlatban a tájékozódást is segítik a tájegységek – falu, tanya, birtok, mező – végének vagy kezdetének jelzésével. A települések fejlődésének, növekedésének következtében gyakran az ősi településhatárt is jelezhetik.
Átvitt értelemben az út menti keresztek a lelki eligazodást szolgálják, figyelmeztetnek a kezdet és a vég jelentőségének felismerésére. A vallásos embert imádságra vagy legalább keresztvetésre késztetik. Jelképesen utalnak arra, hogy az Isten fia az emberrel együtt járja a küzdelmes földi utat. A hegycsúcsokon és dombtetőkön állított keresztek a vertikális határokat jelölik: a hozzájuk való felkapaszkodás azt is jelentette, hogy a kereszt lábánál megpihenő és letérdelő ember megérti és megérzi, hogy a világ határához, illetve megsejtéséhez érkezett el.
Az út menti keresztek zömét – amelyet az egyház csak felszentelt – 1850–1930 között a hívek állították saját költségükön. Általában a nők viselték gondjukat, imádkoztak náluk. A férfiak, elhaladva előttük, megemelték kalapjukat. Halottak napján rendszeresen gyertyát gyújtottak tövükben, a búcsújárások útjába eső kereszteket vallásos énekkel, imádsággal köszöntötték.
A huszonkét éves Csépe János és a tizenhét éves Tóth Anna 1881. október 4-én a zentai Szent István-templomban kötött házasságot, és a Felsőhegytől délre fekvő tanyájukon kezdték meg közös életüket. Első gyermekük, Katalin itt született meg 1882-ben, majd sorra a többiek: Péter Pál (1884), Szilveszter Miklós (1885), Ágnes (1887), Dénes (1889), Antal (1890), Vilmos (1892), István (1894), végül 1895-ben András. Abban az időben a nagy gyermekáldás jelentős gyermekhalandósággal is járt: a felnőttkort csak Katalin, Miklós, Ágnes és András érték meg.
A Csépe család hozzávetőlegesen 40 kataszteri holdon gazdálkodott. 1913-ban házat vásároltak a városban, az Újkút utca 12. szám alatti házat vették meg 7800 osztrák–magyar koronáért. A 1900-as évek elején 1 kilogramm színarany (az ún. pénzláb) 3280 osztrák–magyar koronát ért, vagyis átszámolva a megvásárolt ház ára 2,37 kilogramm színaranyat tett ki. 1913-ban egy kat. hold szántóföldet Bács-Bodrog vármegyében, ahol az egész Magyar Királyság tekintetében a legértékesebb volt a föld, átlagosan 1884 osztrák–magyar koronáért adtak-vettek.
1914 nyarán kirobbant a nagy háború, és Csépe Andrást a mozgósításkor hadba szólították. Öccse, Miklós 1916 májusában, huszonegy évesen vonult be. Mindketten a cs. és kir. 86. szabadkai gyalogezredhez kerültek: András gyalogosként, Miklós pedig egészségügyi katonaként, vagyis szanitécként szolgált.
A cs. és kir. 86. gyalogezred hivatalosan 1883. január 1-jén alakult meg. Kiegészítési területéhez Szabadka, Magyarkanizsa és Zenta város, valamint a Zentai, az Óbecsei és a Topolyai járás települései tartoztak.
Az ezred I., II. és IV. zászlóalját 1914. július 31-én a szerb hadszíntérre irányították, ahol az osztrák–magyar 2. hadsereg kötelékébe lépett. Ezt a hadsereget 1914. szeptember 4-én az orosz hadszíntérre vezényelték át, ahol szeptember 9-én esett át a tűzkeresztségen. Az orosz hadszíntéren 1917. július 2-áig küzdött, ekkor átvezényelték az olasz hadszíntérre. Az ezred katonái számára a háború az olasz hadszíntéren fejeződött be, ahonnan 1918. június 17-én vonták ki őket.
A cs. és kir. 86. gyalogezred kikülönített III. zászlóalja – amely már békeidőben is a boszniai Višegradon állomásozott – 1914-ben a Szerbia elleni hadjáratban vett részt. Olaszország hadba lépésekor átirányították az olasz hadszíntérre, ahol katonái 1918. július 17-éig harcoltak.
A Csépe fivérek az orosz hadszíntéren vívott küzdelmekben vettek részt, a katonaszerencse 1917-ig pártfogolta őket.
1917 tavaszán azonban András sebesülten orosz hadifogságba került. A harkovi (ma: Harkiv, Ukrajna) kórházban ápolták – az erről szóló értesítés a cs. és kir. hadügyminisztérium által kibocsátott veszteséglajstrom 1917. április 26-án megjelent 561. számában jelent meg.
Csépe Miklós szanitéc szintén az orosz hadszíntéren, a Mogila-magaslaton 1917. július 1-jén vívott harcokban tűnt el, vagy vesztette életét. Emlékére szülei emlékkeresztet állíttattak, amiről Péchy Béla, a zentai Szent Szív Plébánia plébánosa – mivel Csépéék városi háza ennek a plébániának a területén feküdt – 1921. szeptember 21-én írt levelében tájékoztatta a kalocsai érseki hatóságot:
„Csépe János zentai lakos fiának, az Oroszországban hősi halált halt Miklósnak emlékére és Isten dicsőségére tanyai földjén egy 3 m magasságú fehér márvány-keresztet emeltetett.
A kereszt számára négy négyzet-ölnyi földterületet átengedett az egyház rendelkezésére, mely területet az egyházi ügyész közbenjárása folytán a zentai Szt. Szív róm. kat. egyház javára betábláztatik.
Alap gyanánt – mély tisztelettel kérem a Tisztelendő Érseki Hatóságot – méltóztassék bizonyos összeget előírni, és ezt ő készséggel hajlandó letenni.
Az egyházi ügyész úr véleményével egyetértően úgy vélem, hogy fenntartási alap gyanánt elegendő volna 4-6 ezer jugoszláv korona (sic!).
Ezen keresztet Csépe János nagyon szeretné minél előbb ünnepélyesen megáldatni.
Ennek következtében a legmélyebb tisztelettel kérem a Főtisztelendő Érseki Hatóságot, hogy a fent említett keresztnek ünnepélyes megáldására, szabadban való misézésre, szent beszéd tartására – és ha szükséges lesz reá – kétszeri misézésre nekem, vagy az esetleg általam megbízandó lelkésznek kegyes felhatalmazást adni méltóztassék.
Megjegyzem, hogy ezen felhatalmazást a mai napon sürgönyileg is kérem a Főtisztelendő Érseki Hatóságtól.
Kérelmem megújítása mellett vagyok a Főtisztelendő Érseki Hatóságnak mindenkor kész és engedelmes szolgája.”
A leírtak alapján az 1921 őszén felszentelt kereszt felirata:
„Isten dicsőségére és szeretett Miklós fiunk emlékére, ki 1917-ben orosz harcztéren hősi halált halt. Emeltette szülei Csépe János és neje Tóth Anna. 1921”
A második világháború után „ismeretlen kezek” vandál módon ledöntötték a feszületet. Csajkás Antal plébános kezdeményezésére a megrongált keresztet 1946-ban helyrehozták. A feszületet kovácsoltvas kerítéssel vették körbe. A szakrális kisemlékmű napjainkban még áll, de mivel nincs gondozója, lassan az enyészeté lesz…
A hadifogságban sínylődő Csépe Miklós sorsa sem alakult jól. Noha hazatérhetett Magyarországra, de – feltételezhetően súlyos betegen – Budapesten kórházba került. A cs. és kir. 16. számú helyőrségi kórházban ápolták, amelyet 1899-ben adtak át rendeltetésének. A gondos ápolás ellenére Csépe Miklós 1920. február 9-én elhunyt, holttestét az Új köztemetőben hantolták el. Halálesetét – mivel az akkor már megszállás alatt lévő Zentán erre nem volt lehetőség – a belügyminisztérium 18146/920 számú hivatalos értesítése alapján a VI. kerületi anyakönyvi hivatalban jegyezték be a halotti anyakönyvbe 1921. április 21-én 956/1920 szám alatt.
Földi maradványait több mint egy évvel később a szülei hazaszállíttatták, és Gózon István prépost plébános közreműködésével a zentai Felsővárosi temetőben helyezték örök nyugalomra 1921. március 26-án. A Szent István Plébánia halotti anyakönyvébe – amelybe 60/1921 szám alatt jegyezték be – a halál nemeként a plébános a kimerülést jelölte meg.
András síremléke, amelyre keresztnevét tévesen Andorként vésték fel, ha sérülten is, de még napjainkban is dacol az idő múlásával. A fekete márványobeliszken egykoron fotó is volt, a felirata pedig:
„Itt alussza örök álmát Csépe Andor. Aki 5 évi szenvedő oroszfogságból bújdosó utakon igyekezett haza drága övéihez, de vágyai megvalósulásának édes perczei előtt Budapesten 1920. febr. 9-én életének 25. évében elhunyt.”
Csépe János 1930. október 24-én hunyt el, vagyonát leányai, Kovács Mátyásné és Sétáló Lajosné örökölték. Özvegy Csépe Jánosné 1939-ben hadigondozási segélyért folyamodott, de az eljárás lefolytatására és érdembeli rendezésére a második világháború kirobbanása miatt nem került sor. Az idős asszony, aki 1947-ben visszavonta hadigondozási kérelmét, 1956-ban hunyt el.