Posztgraduális tanulmányaim során, a múlt század nyolcvanas éveinek második felében, magyar nyelvészetre iratkoztam be az Újvidéki Egyetemen, ám a párhuzamos csoportban, az irodalomról szólóban, ahol Bori tanár úr volt a vezető, a kurzus, vagyis a négy szemeszter befejezése után senki sem rakta le a vizsgáit, hogy a diplomadolgozat megírásához kezdhessen. Én Gion Nándor prózai stílusáról elmélkedtem volna, nyelvészként, Horváth Mátyás tanár úrnál, ám Bori tanár úr erélyesebb volt nyelvi tanáraimnál, s egy egész fakultással elhitette, hogy témám miatt nekem az irodalomtörténeti-irodalomelméleti csoportban a helyem. Szabályosan megharcolt értem. S ő lett a mentorom. Tetszett nekem titkon ez a személyem átigazolásáért történt ragaszkodás, mert komoly pletyka volt egyetemista korunkban a szemináriumban, a Zsidó utcai City kávézóban és a bölcsészkar épületével szemben lévő Gurman vendéglőben meg sokfelé, hogy persona non grata vagyok a tanár úr szemében. Volt némi alapja ennek a mendemondának, de nem lett annyira kemény sorom, hogy ne tudjak diplomát szerezni magyar nyelv és irodalomból.
Azzal kezdem, hogy általános iskolai diplomámmal tanítani kezdtem Zentán az Emlékiskolában, tetszett nagyon ez a móka! Valóban megtaláltam életem értelmét, a katedrát. Komolyan elhatároztam, hogy a középiskolai tanári fokozatot is megszerzem, így lassanként vizsgázgattam, meg leszolgáltam a katonaságot is, 1973 tavaszán szereztem meg a főiskolai után az egyetemi fokozatot. Különféle munkahelyi vargabetűk után végül a Szabadkai Pedagógiai Intézet tanügyi tanácsosává választottak, s ekkor nyílt alkalmam arra, hogy nekivágjak a posztgraduális tanulmányoknak.
Ebből kifolyólag ismerkedtem meg közelebbről is dr. Bori Imre tanúr úrral és szűkebb családjával is.
Igaz, nem először fordultam meg a házukban. Először – s ennek mára már vagy harmincöt éve van – jártam náluk Tripolszky Géza barátommal, a zentai múzeum akkori igazgatójával, egyébként évfolyamtársammal, aznap, amikor a világirodalmi vizsgát letettük, magyarul, Borinál és Szelinél. Így mondtuk akkor, és azután is így emlegettük egymás között a két akadémikus professzor urat. Az újvidéki Magyar Tanszéken világirodalomból magyar nyelven mi ketten voltunk az elsők. Ezt nem azért mondom, mintha ez valami fölöttébb fontos dolog volna, de nálam ezt az egészet egy komoly konfliktus előzte meg Sreten Marić professzorral, aki a Francia Tudományos Akadémia tagja volt, legalábbis mi, magyar tanszékesek így tudtunk róla. Marić professzor úr nem engedte idéznem a magyar fordítást Tolsztoj művéből a vizsgám közben, én meg kirohantam a megmérettetésről. Ebből valakik Marić professzor elleni konfliktust kreáltak, amelyet elgereblyézni illett akkoriban. Faggatott a Magyar Tanszék vezetője, Penavin Olga, a drága Tanárnő, dr. Szeli István tanár úr, aztán a dékán, majd a rektor is beszélt velem. Akkor, az egyszer, egyetlenegyszer voltam életemben fontos személyiség a fakultáson. Nem nacionalizmusról volt szó, ám mindenféle nációk tiltakoztak akkor Marić professzor úr vizsgáztatási elvei és módszeri ellen. De én nem ezt tettem, mert felettébb becsültem őt, szerettem az előadásait, el nem mulasztottam volna egyet sem. Dehogy panaszkodtam, csak kirohantam a vizsgáról, s ennek ment híre! Nem mondtam én semmit sem a professzor úrnak, meg másoknak sem, csak átmentem a Gurmanba egy rizlingfröccsre.
– Te nagyon hülye vagy! – jött utánam évfolyam- és lakótársam, Podolszki Jóka. – Magadra akarod haragítani azt a tanárt, aki legapróbb részletekre is kíváncsi?
– Nem engedte kinyitni a könyvet, mert magyar nyelvű volt! – kiáltottam Jókának. – Nem izgat a professzor úr, lehet, ő sem tud oroszul.
Igaz, a professzor tudott oroszul is, erről később értesültem, amikor találkoztunk egymással egy tudományos tanácskozáson, s ő megszólított: – Maga rohant ki a vizsgámról?
De tény, hogy vizsgázni hozzá többé nem mentem. Viszont a Magyar Tanszék harcának eredménye segített abban, hogy Tripolszky barátommal elsőként vizsgázhattunk világirodalomból az anyanyelvünkön.
Bár jártam én konzultációra Bori tanár úrhoz, de amikor a vajdasági magyar irodalomból vizsgáztatott, bevallom, nem tudtam, ki volt Somogyi Pál. Ezért nyolcas helyett jött a szekunda! Elvágott. Aztán megvettem Somogyi Pál verseskötetét és önéletrajzát, s következő alkalommal már vagy tíz percet beszéltem róla, mire a tanár úr beírta a nyolcast. Aztán, amikor 2011-ben a budai Öveges József Gyakorló Középiskolába kerültem, én is föltettem a kérdést egy tanácskozás alkalmából, ki tud valamit a költő Somogyi Pálról. Tizennégyen voltunk magyar szakosok Pestről, Pécsről, Szegedről, Debrecenből és Miskolcról, de senki, semmit. Viszont érdekelni kezdte őket Bori Imre meg a könyve. Lapozgatták is sokan.
Még annyit: 1991-ben immár az irodalomtudományok magisztereként egy Kossuth klubbeli Gion Nándor-esten is találkoztam Tanár Úrral és feleségével. Ekkor már recenzensem volt, Gionról szóló tanulmányomat véleményezte, amely 1992-ben meg is jelent a Dér Zoltán szerkesztette Életjel Kiadónál. Büszke is voltam rá, hogy agy akadémikus hitelesítette a munkámat, s mint kiderült, ez volt az első monografikus kiadvány Gion munkásságáról, amely nem sokkal később már Magyarországon is az emelt szintű érettségiben tananyag lett. Ezért könyvecskémből több ezer másolatot is készítettek az érettségiző diákok. S mit írt a dolgozatomról Bori Imre? „Balogh István vizsgálódása során… módszeresen igyekszik rátalálni Gion Nándor írói nyelvének jellemző adalékaira, a jellegzetes, a »saját« mondatokat keresi. Mondatstilisztikai elemzésében bőséges anyaggal dokumentáltan bemutatja az egyes mondat- és szövegszerkezeti megoldásokat, a sajátos szószerkezettípusokat, különösen az úgynevezett egyenes beszéd, függő beszéd és a szabad függő beszéd stiláris lehetőségeit. Tanulmányának végén nemcsak irodalmunkban, hanem a magyar prózastílus történetében is megpróbálja meghatározni helyét. Legnagyobb érdemét jellegzetes előadásmódjában, egyszerű és korszerű nyelvében látja. Konklúziója: dokumentumnak tetsző »újnaturalisztikus« prózája történetekből, epizódokból épül fel, hús-vér emberei és valóságos élethelyzetei vannak. Sokszor épít párbeszédre, dialógusai hatásosak, elevenek drámaiak… A vajdasági magyar irodalom jelenős alkotójának írói nyelvéről szóló tanulmány megjelentetésével a szerző és a kiadó, kissé megkésve ugyan, igaz megbecsüléssel tiszteleg az ötvenéves Gion Nándor munkássága előtt.”