El fogok késni, mindig elkésem, és most sem lesz másképp. Már háromnegyed öt! Tíz perce a taxiban kellene ülnöm, és arról csevegni a sofőrrel, hogy miért nem megy gyorsabban, mindig ilyen sokan vannak az utakon és egyebek. Ahelyett, hogy kapkodva készülődnék, még mindig a fehéren csillogó kádban ülök, és inkább az élettelen csempés falat bámulva a gondolataimat kergetem. Hosszú tevékenység ez, hosszú és fárasztó, már fél órája tart, s közben a fürdővíz jéghideg lett, a testemet libabőr takaró fedi, a vizes hajamtól pedig fázik a hátam, amitől gyenge remegés fog el. Hátradőlök a márványszínű kádban, s a csempén levő vízcseppeket figyelem, megérintem, majd lassan végighúzom rajta az ujjaim. A tekintetem a vörös ruhára siklik, amely a fürdő ajtajára van felakasztva. Ide-oda cikázik a tekintetem a ruha vállpántjairól a derekán keresztülhaladva egészen az aljáig. Gyönyörűen borítana be, a barnás napsütötte bőröm elsápadna a vérvörös szín nyújtotta szépségtől. Milyen szép is lenne, a csillogó hóban, persze ha lenne hó. Helyette sár és pocsolya emlékeztet a télre, a levelek nélküli csupasz fák, na meg a kíméletlen, fagyos szél.
Már nem az estélyit nézem, a mennyezetet bámulom, várom, mikor nyílik ketté, és engedi látni a csillagokkal teli eget. Nem! – mondom ki hangosan. – Nem fogok elmenni. – Egy pillanatra a közönyösség ül ki arcomra. – De mit mondok majd nekik? Beteg, igen, beteg vagyok! – ajkam egy kissé megremeg, s ettől a szavak elvesztik erőteljes értelmüket. – Ez nem jó, nem jó kifogás. – Lassan a hideg víz alá csúszom, és nem gondolok semmire, senkire, még magamról is megfeledkezem. A szememet összeszorítom, hogy a víz ne színezze vörösre. Még így, a víz alatt is hallom, hallom a hangokat, amelyek kint dörömbölnek, a fürdő ajtaját ütögetik, és mindig valami mást kiáltoznak. Nem értem, nem is akarom őket érteni, hiszen nincs ott senki, egyedül vagyok a lakásban, sőt az utcában és talán a városban is. A világot nem merem megkockáztatni, hiszen még alig láttam belőle valamit. Egy pillanat elteltével nagy levegőt veszek, s végre kilépek a kihűlt vízzel teli kádból, a víz lecsepeg, végigfolyik a testemen, átáztatja a szőnyeget. A vörös ruhát nézem, majd lehajtott fejjel, magamat megadva szó nélkül elmegyek mellette. Egy jól megszervezett, vesztésre álló küzdelem ez, csakúgy mint a többi.