Kit küldtél te ide, Istenem? Miféle alfaját vagy változatát? Mert embernek ember. Úgy néz ki, mint én.
De láttam magam, Uram, láttam, ahogy előregörnyedő hátára csapok, hogy elűzzem innen. El én, Uram. És ha engednéd, nem a kezemmel csapnék rá, hanem vesszővel. Ha lehetne, meg sem érinteném, pedig nem ragályos beteg. De hozzányúlni akkor sem szeretnék.
Inkább csaláncsokorral űzném el innen. Pedig ez itt nem is templomod, Uram. Csak egy munkahely. Egy kegyhely, amit megőriztél nekünk ebben a munka nélküli világban.
Voltál olyan kegyes hozzánk. Vagy velünk, vagy hogyan is kell mondani. Mert eddig nem kegy volt a munka. Csak volt, és kész.
De ez az ember itt másodállásba jött. És tényleg rohanva, előregörnyedve jár. Mutatja a főnökünknek, hogy a keze már ott is van, és csinálja is, amit kell. Bár ő még, az alteste, oda sem ért.
És mondja is, de tényleg, hangosan vagy csak magának mondja sokszor, hogy kitartás. S ez a szó nálunk baljós, ezt Szálasi mondta egy rossz háborúban, és ezzel a kitartással még ezrek, százezrek haltak meg hiába. Hisz mi pattantunk meg legutoljára a németek mellől. És mi küldtük az utolsó percekig is a zsidóinkat haláltáborokba. De ez az ember mintha nem emlékezne semmire.
Ő fel van mentve minden alól, ő olyan, mint egy veszélyeztetett terhes. Kímélni kell, mert neki hitele van. Igaz, már csak két évig. Nagy mázlista, mert annyit még biztosan kibír. És fia is van, második diplomáját szerző fia, akit egyedül nevel régóta, és akit most már készre is nevel, ha beledöglik is. A két helyen végzett munkába.
De nekem akkor sem tetszik ez, Uram. Ez az alázatoskodás, ez a folytonos, főnöknek szóló nyili-nyali. Mert ez akkor is ilyen, ha a főnök nincs sehol a láthatáron. És ezzel az alázattal és szupergyorsasággal lejjebb veri az értékünket, Uram. Már ő lett a bezzeg munkatárs. Vele vesszőz szóban a főnökünk bennünket. Bennünket, akik hosszú évek óta folyamatosan termelünk neki. És ez az ember ráadásul csak olykor jön, pénzért jön, és kipihenten jön a másik munkahelyéről. Mi pedig folyamatosan le vagyunk terhelve.
Hát miféle igazság ez, Uram? Tehetünk-e mi róla, hogy őt még két évig a bank, a földönfutóság fenyegeti? Tehetünk-e róla, hogy alatta jó ideje reng a föld? Hogy összeomlik az egzisztenciája és vele a háza, a fia jövője és… ő? Ő nem, Uram, biztos vagyok benne, hogy ő már nem rendülne meg semmitől.
Őrajta páncél van már. Őt már nem éri el semmi bántás, semmi fikázás.
Semmi vessző a hátán. Hogy ki innen!
Mert mondta kezdetektől fogva, és mondja most is, hogy én alkalmazkodom.
Hát miféle kaméleont eresztettél ránk, Uram? Miféle emberbőrbe bújtatott kaméleont? Aki csak zsákmányolni van mindenütt a fán. Megkapaszkodni csendben, és elkapni mindent, ami mozog.
Csak ő pont fordítva csinálja. Mozog, gyorsan mozog. Mozog, és elkapdos minden lassút, teszetoszát.
Mert mi azok vagyunk, Uram. Neki azok. Lassú testűek.
És fontolgató agyú, hülye érző lelkek. Főleg hülyék, mert nem értjük, nem az a világ jött el, amiben még szabad érezni.
És őneki nem is ég az arca a szégyentől, amikor nyalizik a főnöknek. Csak a mi pofánk ég helyette. Mert mi ezt nem szoktuk, a mi főnökünk nem is szereti, ha hízelegnek neki. De ettől benyel minden hízelkedést. Biztos nagyon jól csinálja. Igaz is, úgy eszi ölében tartva a munkaebédet, mint valami alamizsnát. Mintha csak ennyiért dolgozna. És fizetést már nem is kéne neki adni. Ez a hálásan kanalazott leves meg olyan a tulajnak, mintha hájjal kenegetnék. Jó vastag neki is a bőre ezek szerint.
És akkor ugyan mondd meg, Atyám: kinek is kellene itt emberségesnek lenni? Nekünk-e őhozzá? A szegény, ártatlan, egyedülálló adósrabszolgához? Aki miatt a felére zuhant máris az értékünk, bár a bérünk még nem. De azért máris hozzá vagyunk igazítva. Több szidást kapunk, mint dicséretet mostanában. Pedig ugyanúgy dolgozunk, sőt talán gyorsabban, és van, aki alázatoskodón, de olyan is van, aki lázadón. Felháborodottan.
Vagy nem inkább az arcbőrtelen rabszolgának kellene-e emberségesebbnek lennie mihozzánk?
Annak, aki elvszerűen nem akar és talán már nem is tud érezni. Már most gépember, Uram. Gép kaméleon.
És ha minden igaz, futószalagon, tömegével gyártódnak most ilyenek, Uram. Tömeges méretű az adósrabszolgaság a világon.
És lassan mi leszünk kisebbségben, Uram. Megint az érzők, az emberségesek. A hazájukhoz, földjükhöz, munkaadójukhoz hűségesek. A maradók.
Akiken mindig csattan az ostor. Csakhogy mi még érezzük is ezt, Uram.
Tedd, hogy könnyen viseljük el a fájdalmát. Ennyi legalábbis járna.
Nem gondolod?