A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
– Mi történt? – kérdezte apa aggódva anyát.
– A levél, a levél – mondta anya sírásba fúló hangon. – A gyerek, a gyerek – mutatott rám.
Első osztályos voltam akkor, nemrég kezdődött el az általános iskola. Könnyedén vettem az akadályokat.
Az első szülői értekezletről nemrég jött haza apa és anya feldobva:
– Klárikám – vágott akkor ünnepélyes arcot apa. – Azt mondta a tanító néni, hogy két igazán tehetséges gyerek van az osztályban. Te és Kovács Eszter. Jól is van ez így, kislányom. Remélem, jó barátnők lesztek.
Akkor még nem sejtettem, hogy Kovács Eszterrel együtt vészeljük majd át nagy egyetértésben az úttörőtábort, szép, igaz élete, három gyermeke lesz neki, és leghűségesebb olvasóm lesz mind a mai napig.
Nem tudtam, mi lehet a levélben, mert azt hittem, minden rendben van az iskolában.
Apa kivette anya kezéből a levelet, átfutotta a sorokat. Először összeráncolta a homlokát, akkor még élesebben látszott az a ránc, amelyet az üzemi baleset miatt viselt az arcán. Kicsike ránc, de én tudtam, hogy apát akkor a Jóisten mentette meg attól, hogy a szeme világát veszítse el húszéves korában. Majd felderült az arca, és azt mondta anyának:
– Jól van, nem annyira nagy a baj, meg fogjuk oldani. Tudod, Katikám, mindent megoldunk. Most viszont – nézett rám – elmegyünk egy eszpresszóba, Klári, ott még nem is voltunk.
– De apa, mi van a levélben? – kérdeztem.
– Majd ott elmondom – mondta apa. Katikám – fordult anyához –, te szerintem maradj most itthon, én megbeszélem Klárival a teendőket.
Bandukoltunk apával kéz a kézben a Tik Tak eszpresszóba. Útközben kivételesen nem beszéltünk.
Megérkeztünk, és apa azt mondta:
– Na, Klárikám, emlékszel arra a reklámra, amit a tévében láttunk, és dúdoltál a múlt héten? – kezdett bele apa. És énekelni kezdte: „Ez a Pepsi-érzés, titihá, titihá, tithá”. Apának szép hangja volt.
– Persze hogy emlékszem, apa.
Én is rázendítettem, ahogy ültünk a Tik Tak eszpresszó teraszán, szép napos időben.
A Pepsi-reklámban strandon röplabdázó fiatalok szerepeltek, akik Pepsi Colát ittak.
– Akkor azt mondtam neked, te még nem ihatsz kólát, majd nagyobb korodban, de tudod, mit? Most kipróbálhatod.
– Legyen szíves – szólt apa a pincérnek.
– Igen – jött készségesen a felszolgáló.
– A kislányomnak kérek szépen egy nem hideg Pepsi Colát. Én pedig innék egy korsó Kőbányai Sört, az lehet hideg.
A pincér felírta egy kis fehér papírra a rendelést, és távozott.
– Apa, most hogyhogy ihatok kólát? – kérdeztem.
– Hát, kislányom, van abban a levélben egy hír, amit könnyíteni akartam neked a kólával.
Egyre jobban tartottam attól, mit van a levélben.
– Mondd, apa! – kérleltem.
Apa kivételesen nem tért a lényegre, hanem rá nem jellemző módon körbejárta a témát.
– Emlékszel, amikor múlt héten az iskolával orvosnál voltatok?
– Igen.
Emlékeztem. Egy nagyon nagy kórházi épületbe vittek bennünket, félelmetes, fehér csempés folyosókkal. Az egész osztálynak sorba kellett állnia egy szigorú tekintetű orvos előtt. Amikor sorra kerültem, barátságtalanul rám mordult, nem szólított a nevemen:
– Kislány, hajolj le.
A hátamat tapogatta.
– Mehetsz – ennyit mondott még, mást nem.
Közben kihozták a kólát. Életemben először belekortyoltam az italba.
– Apa, de fura íze van ennek.
– Kislányom, szerintem olyan, mint a köptető. Én maradok a sörnél. Te is inkább gyümölcslevet igyál!
– Szóval, a doktor bácsi, akinél voltatok, a gerinceteket vizsgálta. És nálad gerincferdülést talált. Ezért sírt anya. Én annyira nem lepődtem meg ezen, nekem is van gerincferdülésem, kislányom. Ezért is hívnak viccből a hallgatóim Taligának a főiskolán. Mert előreesik a vállam, ahogy megyek, sietek, tudod, mindig, hogy jól végezzem a dolgom.
Én csak azt a szót hallottam ki a szövegből, hogy gerincferdülés, és anya emiatt sírt.
– Apa, de nem értem, mi az, és miért sír anya?
– Ez azt jelenti, hogy tornáznod kell. Mindennap. Mert ha nem tornázol, és a gerincferdülés súlyosbodik, azt írták a levélben, akkor fűzőt kell hordanod. És azt semmiképp sem szeretnénk, sem én, sem anya, hogy fűzőben kelljen járnod. A mi drága szép kislányunknak.
– Apa, és akkor nem röplabdázhatok, mint a reklámban?
– Fűzőben sajnos nem.
– Apa, de én nem szeretnék mindennap tornázni.
Apa rágyújtott egy Sophianae cigarettára, és elmélázott a távolba.
– Tudod, mit? – folytatta. – Mit szólnál hozzá, ha kijárna házhoz egy gyógytornász? Ha lenne egy tanár néni, aki segít, úgy lenne kedved hozzá? Persze mindennap nem fog jönni, de a többi nap csinálom én veled a gyakorlatokat. Rám is rám fér.
– Jó, apa, próbáljuk meg így.
Jött aztán Andi néni hozzánk, egy fiatal, szőke, rövid hajú, mosolygós teremtés. Elkísérte a férje is. Amíg én tornáztam, hallottam a konyhából jóízű beszélgetés hangját átszűrődni, ahogyan apa és Feri bácsi totóztak. A lakásban jó kávéillat terjengett, amivel anya kínálta meg a vendégeket.
Nem is lett aztán fűzőm soha. A Tik Tak presszó pedig negyven évvel később, ma is megvan, a kutyámat úgy terelgetem, hogy arra sétáljunk mindennap. Apára gondolok a presszónál, és arra, hogy ő még ezt a nehéz helyzetet is meg tudta oldani.