(Tomán László Bori Imrének)
Nincs annál nehezebb, így húsz év múltán sem, mint a legközelebbi hozzátartozókról, ebben az esetben az édesapánkról, Bori Imre irodalomtörténészről írni. Húsz éve már, hogy azon az áprilisi napon a kamenicai kórház folyosóján részvétnyilvánításukat kifejezve tudatták velünk, hogy édesapánkat nem tudták újraéleszteni. Szomorú nap azóta az életünkben minden április 22-e, mint ahogyan életünkben immáron húsz éve betölthetetlen fájó űrként tátong a hiánya. Ugyanakkor húsz éve nem múlik csodálkozásunk sem, mindenen, ami utána ránk maradt. Ami, mi tudjuk csak, számára a legnagyobb kincs volt, a könyvtára, a tömérdek jegyzetanyag, emlékeztetők és a minden iránt érdeklődő, a kíváncsiságát kielégítő újságkivágások, cikkek, családi emlékek, kéziratok, amelyeknek témái széles skálán mozgóak, amire újból és újból rácsodálkozunk, mert az irodalom, irodalomtörténeti témák mellett szinte minden más fellelhető, ilyen-olyan okból kifolyólag.
Adódik a kérdés: vajon hol kezdődött ez a szerteágazó érdeklődés és gyűjtögetés, és honnan ered az a nagy mennyiségű anyag, ami fennmaradt? Ha jobban belegondolunk, amit ő is többször hangoztatott, a családi, a bácsföldvári családi szokások képezték ennek alapját, valamint nagymértékben hozzájárult a vajdasági magyarság történelmi sorsának alakulása is, amely úgy hozta, hogy a második világháborút követően, 1948-tól az anyaországtól ismételten, mint azt tennie kellett Trianont követően is, elzárva volt kénytelen megteremteni a közösség a művelődési, oktatási és kulturális hálózatát, és ennek a hálózatnak vagy intézményrendszernek már egy új ideológiai paradigmaváltáson is át kellett esnie, nem is egyszer. Elsősorban a merev szovjet irodalmi, esztétikai nézőpontoktól elszakadva, attól eltérően, a szabadabb látásmódokat alkalmazva, egy új „irodalmat” felfedezni, kihasználni a lehetőséget, és a meghurcolt kisebbségi közösség számára egy új intézményrendszert kiépíteni. Ezzel az időszakkal esik egybe édesapánk tanári és írói, irodalomkritikusi tevékenységének kezdete. Szinte évről évre kísérhető az „építkezés”, a közösségért való munkálkodás az adott történelmi keretekben, az ezekkel folytatott ideológiai, világnézeti harcai azokkal a tanár- és írótársakkal együtt, akikkel az úgynevezett, akkor még fiatalnak számító „áprilisi Hidat”, a „fiatalok Hídját” megszerkesztették, és vállalták az ideológiai felelősségre vonásnak a korra és az akkori társadalmi szokásokra jellemző módozatait, amelyeket a felülről jött bírálatok, viták és a kilátásba helyezett büntetések jellemezték, amelyek elől, Tomán László úgy érezte, el kell ásnia a már megírt tanulmányait, verseit, amelyek idővel majdnem teljesen megsemmisültek. Az akkori levelezésükből visszatükröződő „fiatalok csoportját” többek között Fehér Ferenc, Major Nándor, Tomán László is alkotta, akikkel az ideológiai leszámolástól és a büntetéstől mentségükre szolgáló katonai szolgálat letöltése után is kapcsolatban maradt, és viselte az akkori „ellenzékiség” következményeit.
Számára ezt a csókai tanári kinevezés jelentette. Mert mit tehetett 1952-ben a világtól ugyan nem elzárva, de távol eső és szinte csak gyalog megközelíthető, a hármas határ közelében lévő Csókán egy értelmiségi? Mint ahogyan az kiderült, szétnézni, feltérképezni a környéket, mérlegelni a lehetőségeket. Csókán elsősorban a könyvtárat, amelyet annak vezetőjével, Simon Mihállyal mér fel, és tudósítja a Magyar Szóban a világot, hogy a csókai könyvtárban túlnyomórészt a polgári ízlést kiszolgáló „Jókaikat” lehet kikölcsönözni, és jó lenne, ha az állomány gyarapításával modern szerzők művei is elérhetőek lennének az olvasók számára. Bekapcsolódott az ottani kulturális életbe, a művelődési egyesület munkájába, a tanártársakkal együtt bábszínház megalapításán munkálkodott, és irodalomra, az olvasásra és annak szeretetére tanította a csókai, terjáni és a birtok különböző majorságaiból iskolába járó, túlnyomórészt szegény gyerekeket. Közülük is két tanítványt emelhetünk ki, akik költők, írók lettek, Fehér Kálmánt és Cs. Simon Istvánt, de a többieket is, fiúkat és lányokat, akik számára élete végéig az akkori szokásrend szerint „tanár néptárs” maradt. Ugyanúgy a gimnáziumi évek Zentájára átjárt nemcsak egykori tanárához, Szeli Istvánhoz, hanem onnan a zentai könyvtárba is, könyvek után kutatva. A világgal, a vajdasági magyarság kulturális életével, annak akkori hordozóival leveleken keresztül tartotta a kapcsolatot. Könyvkritikákat, esszéket írt, többnyire kézírással, amelyeknek a száma évenként egyre nőtt, s lassan az idősekkel, a vonalon lévőkkel is elérkezett a megbékélés ideje, így Herceg Jánossal és Gál Lászlóval, Majtényi Mihállyal, akik szintén háborogtak a Híd Olajos Mihály nevéhez fűződő szerkesztéspolitikája miatt. A különböző, akkor fontos politikai tényezőkkel, így a Magyar Kultúrtanácsban is megenyhült a „lázadók” iránti feszült viszony, amikor beállt a „szélcsend”, amiről lehetett és írni is kellett, Tomán László szerint: „Ha a dolgok megoldásáról elmélkedsz, tartsd szem előtt, hogy csak Olajos–Farkasék ellenében tehetünk valamit, s nem velük együtt.” – „A vajdasági magyar irodalmat mégis a mi nemzedékünk teremtette meg. Nem most, hanem 50-ben, és nem azért, mert Gál is elismerte, hanem mert mi ezt már akkor tudtuk.” (Tomán L. levelében Bori I.-nek, 1953) Úgy tartotta, hogy a Csókán élő irodalomkritikus írásai „igazságtalanul elbújtatottak”, még akkor is, ha szerinte „rövidebbre sikerült”, mint kellett volna, amit annak jeléül tartott, hogy a vajdasági magyar irodalom abban a pillanatban „tespedtségbe” szorult, és a nagy írásoknak a saját nemzedékükről kellene szólniuk. Arra buzdította barátját, hogy ne csak könyvismertetők, hanem Fehér Ferencről és Ács Károlyról nagy tanulmányok készüljenek. A nyitást az áprilisi fiatalok felé, úgy látszik, nem akarták leállítani. Az enyhülés pedig akkor kezdődött, amikor már világossá vált, hogy eljött a szocialista realizmussal való leszámolás ideje. Mint ahogyan azt szintén Tomán László levelében megfogalmazta: „Adjatok több kenyeret a munkásnak, és adjatok több szabadságot a gondolatnak…” – „Most érzem, mennyire mélyen és mennyire húsz éve halott már Szenteleky. Más nem kellene talán ide, csak Ő, az ő nagy hite, nagy akarata, hatalmas bátorsága, igaz embersége és igazabb magyarsága.” A levelezésből az is kitűnik, hogy az akkori országban az áprilisi Híd jelensége más irodalmi közösségeken belül, így a horvát irodalomban is lejátszódott. Majd a szabadabb és nyugati mintájú irányzata általánosan elfogadottá vált.
Farkas Nándor, a Magyar Kultúrtanács elnöke 1953 végén az „együtt munkálkodásért és a szocialista kultúránk kiépítésében kinyilvánított segítségért” ír köszönetet Bori Imrének. Majd 1954. április 2-án egy Belovai Mihály által aláírt levélben arra kérik, hogy tanulmányozza át a „magyar tudományos kutatás költségvetését”. „A szükséges pénzt a tartományi Közoktatásügyi Tanács rezerválta, és a munkát is ők irányítják majd. A szervezésben azonban a Kultúrtanácsnak is segítenie kell. Ezt a segítséget egy bizottság végzi majd, amely a tervet is kidolgozta, és amelynek Ön is tagja. Tanulmányozza át a költségvetést, mert a Közoktatásügyi Tanács egy közös megbeszélést szervez a nemzeti kisebbségek kultúrmunkásaival, amelyre valószínűleg Önt is meghívják. Ezen a megbeszélésen dől el véglegesen, hogy mit valósítunk meg az idén a tervből.” Így 1954-ben a magyar tudományos kutatás feladatait a következő tárgykörökben határozták meg: néprajz, történelem, nyelv, irodalom, képzőművészet, sajtó, bibliográfia, zene, színház. Ami összesen akkori kétmillió dinárba került volna. Érdekesmód a több mint egy évtizeddel ezután megalapított Hungarológiai Intézet irataiban is a felsorolt tudományos területek kutatását és tudományos feldolgozását jelölték ki célként, ami csak arról tanúskodik, hogy a kitűzött közösségi célok megvalósításától nem álltak el, sem a hatalomban részt vevő vajdasági magyar politikai elit, sem pedig az új idők politikájának köszönhetően létrejött vajdasági magyar „értelmiségi kör” sem. Akkor már 1954-et írtak.
Időközben Csókán feleségre találva, élete örökre egybefonódik nemcsak a tájjal, hanem az ott élő rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel is. Ott, Csókán születtem én is, és talán csak véletlen, hogy nem sokkal születésem után Szabadkán kezdett dolgozni. Hogy Csókáról elpályázott, arról először Herceg János leveléből lehet értesülni, amelyben arról szól, hogy Csóka egy eldugott hely, ő maga többet érdemel, és hogy a közösség számára jobb volna, ha valahol máshol találna állást. Herceg János komoly lépéseket tett, hogy Csókáról a zombori gimnáziumba kerüljön tanárnak. Majd sajnálattal nyugtázza, hogy „de te Szabadkán felvetetted magad”. Előbb a Szabadkán megjelenő 7 Nap hetilap munkatársa lett az irodalmi oldal szerkesztőjeként 1956 februárjától, majd szeptembertől az okmányokból és Lévai Endre leveleiből kitűnik, hogy a szabadkai Vegyes Tanárképző Főiskola tanári állásáról volt szó. A családi fáma szerint azzal az ígérettel, hogy Szabadkán lakást kap. A lakásból nem lett semmi, mert 1960-ig albérlőként éltünk Szabadkán a Nyugati szőlőkben, a Szarajevói utcában, az ottani szomszédsággal szinte idillikus viszonyban. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik a Dési Ábellel való barátság is. Életünknek ez a szakasza nem mondható a nélkülözések idejének, de bizonyos dolgok hiányoztak, így az írógép is. Tehát írásai szinte Újvidékre költözésékünkig, 1960-ig vagy kézzel, vagy Dési Ábel írógépén íródtak. Az írógép használatában, a könyvek csereberéjében és vásárlásában értették meg Dési Ábellel a legjobban egymást, a hosszú beszélgetésekben, a vitákban, ahogyan azt Dési Ábel, a „Szilvi” nevezte. Ha ezt az időszakot megvizsgálnánk, talán a vajdasági magyarság kulturális életét a „vita” jellemezné legjobban. Leveleiben Tomán László is a nagy viták idejét emlegeti, valamint már 1953-ban ismeretlenül Dési Ábel is „vitára” invitálja Bori Imrét. A „viták” pedig olvasásra és írásra buzdítják. Mint ahogyan pár évvel azelőtt is, az áprilisi Híd körüli elégedetlenségüket, ugyanúgy vitairatokkal és beszélgetésekkel adták tudomására azoknak, akiket felelősnek tartottak a szám megjelenéséért. És vitatkoztak a Magyar Irodalmi Társaságon belül is. Így 1953 áprilisában Laták István Tarka élet című elbeszéléskötetének megjelenése előtt az írók, újságírók és művészek klubjában Újvidéken tartottak „vitaestet”, amelyre Majtényi Mihály elnök küldött meghívót.
Életinterjújában, amelyet Vékás Jánosnak adott, arról szólt, hogy „élvezte” a tanítást. Szemmel láthatóan valóban nagy élvezettel tanított, úgy Csókán a nyolcosztályos iskolában, mint Szabadkán a tanítóképzőben vagy Újvidéken a bölcsészkar Magyar Tanszékén, ahol 1959-től nyugdíjaztatásáig dolgozott. Oda pedig a levelezés szerint az akkori vajdasági oktatási biztosnak, Zaga Krdžalićnak, az „új oktatás” és az „új iskola” egyedülálló harcosának intézkedése eredményeként került, akinek üzenetét Penavin Olga továbbította levelében. Így lett egyetemi oktató egykori főiskolai társával, Ágoston Mihállyal együtt. Ő maga mondta nem kis büszkeséggel, hogy számítása szerint egy időszakban Vajdaságban szinte nem volt olyan magyar tannyelvű iskola, amelyben ne tanított volna olyan tanár, aki valamikor, valahol az ő tanítványa volt.
Ekkorra már enyhültek az állapotok a szocialista jugoszláv állam tájékoztató irodás elzártságát illetően. Magyarország felé is megtörtént az óvatos nyitás, így az Élet és Irodalom is tudósított a Rukovet című jugoszláv irodalmi folyóirat akkori legújabb számáról, amelyben nagy terjedelemben foglalkoztak József Attila életével és munkásságával. „Közli a költő részletes életrajzát, továbbá kilenc versét, valamint Bori Imre jugoszláviai magyar író 30 oldalas tanulmányát”. Az újságkivágás pedig az 1958 februárjában Bor Kálmán által írt levél mellékleteként érkezett. Ezt követően már nyilvánvalóvá vált, hogy valamilyen módon igyekezete és szorgalma el fogja vezetni Szabadkáról, ahol 1960 áprilisában megszületett a húgom, Bori Mária, de a család már, édesapánk munkájából kifolyólag, a Magyar Tanszék megalapítását követően további életét 1960 nyarától az akkor már pezsgő és dinamikus fejlődésben lévő, egyetemi várossá kinövő tartományi székvároshoz, Újvidékhez kötötte.
Édesapánk, Bori Imre élvezte a tanítást, az olvasást, az írást, a keresgélést, a búvárkodást és a gyűjtögetést, amit életének utolsó napjaiban is olyan kitartással végzett, mint annak idején, a kezdetekben, az XX. század ötvenes éveiben tette. Az ötvenes évek jelentették nemcsak az ő életében és munkásságában, hanem a Trianon utáni vajdasági magyar közösségben is a művelődés, oktatás és kultúra megalapozásának idejét és kisebbségi életének valamilyen módon azt az útját, amely a kiteljesedésének korszakához vezetett. Így most, halálának huszadik évfordulóján, visszatekintve életének erre a szakaszára, megállapítható, hogy élete az emberi sors és a történelem összefonódásának ékes példája.