– Manapság már létre sem jönnek a párkapcsolatok – jelentette ki a barátnőm.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem.
A barátnőm elgondolkozva cigarettára gyújtott. Hosszú, feketére festett lófarkát hátravetette. Bár inkább voltunk közel az ötvenhez, mint a negyvenhez, szép babaarca volt mindenféle szépészeti beavatkozás nélkül. És neki – velem ellentétben – az élet sűrűjében teltek a napjai. Műkörmösként dolgozott.
– Úgy értem – folytatta –, hogy tudod, amikor a randivonal bejött, váltottál egy-két üzenetet a pasival, aztán találkoztatok is. Ha megvolt a kémia, lett belőle valami, ha nem, elbúcsúztatok egymástól, de legalább találkoztatok, élőben. Ott volt hús-vér valójában egy másik ember.
– És mostanában? – kérdeztem.
– Megismételjem? – nézett rám enyhén csodálkozóan, felhúzta gondosan íveltre szedett szemöldökét. – Nem jönnek létre – hangsúlyozta külön a szavakat.
A konyhában ültünk. Lassan egy évtized telt el azóta, hogy először ültünk ugyanígy, ugyanitt. Akkor még ovis fiaink önfeledten autóztak a szobában, ma már együtt buliznak. De mi megtartottuk ezt a konyhai, világmegváltó beszélgetős szokást. Ki is nyitotta résnyire az ablakot, hogy kimenjen a cigarettafüst, úgy, mint régen.
– Na jól van, mesélj! – mondtam neki.
Én jól elvoltam a könyvek világában, de szívesen hallgattam a pasizós történeteit.
– Elmesélem a legutóbbi sztorit, Klári – kezdett bele a barátnőm. – De úgy érzem, ez most tendencia. A múltkor egy új pasi jött a szalonba, tudod, aki a termékmintákat szokta hozni.
– És?
– Rögtön flörtölni kezdett, megkérdezte, bejelölhet-e a Facebookon. Mondtam, hogy jó.
– Utána mi történt?
– Rögtön rám írt, de ezen nem is csodálkoztam. Tudod, mi nálam a szűrő?
– Mi? – kérdeztem.
– Hogy a profilképe halas-e.
– Milyen? – kérdeztem vissza.
– Sok pasi a profilképén egy óriáshalat fog, amit ő horgászott ki. Nekem ez nem jön be.
– És hogy néz ki a pasi?
– Tudod, az esetem. Már 50 éves, de kisportolt, tisztes őszes halánték, pénze van. Aztán mivel nem horgászos profilképe volt, nem tiltottam le. Elkezdtünk flörtölni, de tudod, olyan szépen, romantikusan, hogy megsimogatná az arcom, meg hasonlókat írt.
– Ma még van ilyen? – kérdeztem.
– Jaj, de naiv vagy, Klári. Hát persze hogy van. Azt kell kideríteni, hogy komolyan gondolja, vagy csak a szép szavakkal akar célba érni.
– És ez a pasi?
– Hát, sajnos inkább az utóbbi volt. Bár már azt is kétlem, egyáltalán akart-e célba érni.
– Hogyhogy?
– Mert ami utána történt, az eléggé sokkoló volt.
– Kiderült, róla valami?
– Odáig el sem jutottunk, hogy kiderüljön. Megbeszéltünk egy randit. Gondoltam, jó, legyen, találkozzunk a kedvenc kávéházában. Tíz perccel korábban odaértem a randira. Gondoltam, rápillantok azért még a telefonomra, írt-e esetleg, és képzeld, akkor mondta le csetben a találkozót.
– Mi van?
– Igen, Klári, így történt. Én meg persze írtam neki rögtön, hogy jaj, valami baj van, meg ilyesmit. De nem fogod elhinni, utána mi volt.
– Mi?
– Nem nézte meg a csetüzenetemet. Ott van mellette, most már négy hete, hogy nem olvasta. Közben gyakran világít mellette a zöld jel. Meg posztol.
– De biztos fogtok találkozni, ha bemegy hozzád a szalonba.
– Á, már más jött.
– És akkor most mi lesz? Így lett vége? Hogy így lóg a levegőben?
– Igen. Egy olvasatlan üzenettel lett vége. És gyakorlatilag nem történt semmi. Csetben mindent elfantáziáltunk, de ténylegesen hozzám sem ért. Ilyen a virtuális világ, a gyávák fantáziaterepe. Gondolj, bele, a 90-es években mindezt meg sem tudtam volna, mert ha élőben nem mondja, nem jut el hozzám az infó, hogyan képzelődik arról, hogy simogat.
– Hát, nem is tudom, mit mondjak. Ez sokkoló. Még jó, hogy én már nem ismerkedem. Mit fogsz most csinálni?
– Mit, Klári, folytatom az ismerkedést. Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Van, hogy avas jut belőle, van, hogy édes.
– Tudod mit, adj nekem is egy cigit – mondtam én.
Rágyújtottam, és ahogy fújtam a füstöt, azon méláztam, miért is gondoljuk azt, hogy nekünk jár a boldogság. És eszembe jutott nagyanyám idős arca. Mindig fekete fejkendőt és fekete, apró mintás ruhákat viselt. Botra támaszkodva járt, pedig nem is volt még idős. Neki nagyon rövid időre mérték a boldogságot.
– Mama, hogy ismerkedtetek meg nagyapával? – szedtem össze egyszer a bátorságom, és kérdeztem meg őt. Sosem beszélt a szerelmük kezdetéről.
– Klárikám, nem volt az bonyolult történet. Szüreti bál volt. Meglátott engem, beszédbe elegyedtünk. Nem sokkal később már hozta a gyűrűket. Komolyak voltak a szándékai. Három hónapra rá össze is házasodtunk.
– És boldog voltál vele, mama?
– Persze hogy az voltam, nemsokára megszületett apád, aztán a húga. Csak az a rohadt háború, az ne lett volna. Eltűnt, a Don-kanyarban, a nagyapád. Onnantól kezdve küszködés volt az élet. Rövidre mérte nekem a boldogság idejét a Jóisten. De ne feledd, kislányom, a Jóisten itt tart bennünket, amíg feladatunk van. És nekem is szép feladatot adott, hogy a gyermekeimet felneveljem. Csak a nagyapáddal az idő, az lehetett volna hosszabb is.
Visszatérve a jelenbe, a barátnőmhöz fordultam:
– Gondolj bele, nagyanyáinknak rövid időre méretett a boldogság. Az én nagyapám ottmaradt a Don-kanyarban. Soha többet nem ment a mama férjhez. Szerintem férfi sem ért hozzá.
– Jaj, Klári, jössz mindig ezekkel a történelmi példákkal. Így meg úgy a Don-kanyar. Nem tudom, feltűnt-e, de már a lakásokban nincsenek könyvek. Már ciki, ha könyvespolcot veszel. Én egyet tudok mondani neked, gyere be hozzám a szalonba, és megcsinálom neked szép pirosra a körmöd, jó? És ne ellenkezz. Élj! Ha így folytatod, egyszer rád omlanak a könyveid, a nagy magányodban. Ez az eltűnős pasi egy gyökér volt, de én hiszek abban, hogy vár még ránk tényleges fickó és valóságos kapcsolat is. Csak hagyd, hogy segítsek neked. Jövő szerda jó lesz?