Hétfő
A reggelhez csak annyit fűznék hozzá, hogy 4:18-kor keltem, és durván 4 óra 18 percet aludtam. Az első probléma akkor lépett fel, amikor pakoltam ki a kofferomból, és rá kellett jönnöm, hogy a hétre csak egy pulóvert hoztam. Azt, ami rajtam van. Ami pedig holnapra már teljesen használhatatlan lesz, mert a városházától az iskoláig egy 20 kilós bőrönddel, amiben még két zsák gipsz is van, egy nagykabáttal, egy hátizsákkal meg egy rajzos mappával félmaraton szagú lesz az ember pulóvere. Már csak remélni tudom, hogy nem lesz kibírhatatlanul hideg ez a hét. A fényképészetről végül csak 5 percet késtem, amit ha fel is lehetne róni valakinek, akkor az a jegyeladó „hölgy” lenne a buszállomáson, aki 5:17-kor is kint dohányzik (itt jegyezném meg, hogy a busz 5:20-kor indul az állomásról), és még ő van felháborodva, hogy miért kopogtatok az üvegablakon. A reggeli órákat nagyjából túléltem attól függetlenül, hogy csak hangfoszlányok maradtak meg. A délutáni órák előtti alvásom füstbement terv, szóval végül, mint egy meghurcolt és kihányt ember, mentem le az alkotóházba…alkotni…
Kedd
Beigazolódott a félelmem. Reggel 5 fok, de feels like -25. Én meg pulóver nélkül egy szál bő kabátban. Az iskoláig az út olyan, mint egy kirándulás a Don-kanyarban. A kora reggeli órákkal csak az az egyetlen baj, hogy kora reggel vannak. Kora reggel várják el, hogy egy idegen nyelven írjak összefüggő, értelmes dolgokat egy dolgozatba, amikor az anyanyelvemen sem tudtam még ma egy értelmes mondatot összehozni. De észrevehető, hogy az agynak egyes területei ilyenkor jobban dominálnak, mint a többi. Például az a része, amely a mély, filozófiai és többletjelentésű gondolatokért felelős. Például azért, hogy miért örökíró az örökíró? És meddig örök az az örökíró? A kérdésre akkor fogalmazódott meg bennem a válasz, amikor a szerb dolgozat kellős közepére értem. Mert hogy az örökíró csak a gondolat kellős közepéig örökíró. Az után már kereshetem ki a tolltartómból a pótörökírót (ha van), ami hatalmas nagy csörgéssel jár, mire meg megvan (ha megvan), elfelejtem, hogy mit akartam írni. Ilyenkor már feladom. Csak gyűjtöm az energiát a nap további részéhez. Ha úgy tetszik, meditálok. A délután valamivel gördülékenyebb volt. Igen gördülékenyen jutottam be. A többire már nem emlékszem. Az biztos, hogy nem nagyon aludhattam ki magam, mert a kerámia szakkörön simán bealudtam. Szinte szörnyű belegondolnom, hogy onnan milyen körülmények között kellett eljutnom a menzára, hogy vacsorázzak. A legrosszabb az volt, hogy amikor kiléptem az utcára, gondolva, hogy egyedül vagyok, a hidegre való tekintettel egy nagyot káromkodtam. Persze én csak azt hittem, hogy egyedül vagyok, mert az élet pont oda küldött nekem egy nénit, aki nem is biztos, hogy nem értett velem egyet. Az biztos, hogy arra az estére csak úgy fogok visszaemlékezni, mint egy veterán Vietnámra.
Szerda
7-ig aludtam. Ez nagy szó. Na, jó, őszinte leszek. Inkább csak 7-ig tettettem, hogy alszom. Igazság szerint már előtte ébren voltam. Egy gondolat nem hagyott nyugodni. Nem is egy gondolat, ez inkább csak egy csésze kávé volt, és annak a körülményei. Hogyan juthat el egy ember egy sima csésze kávéig? Egyáltalán, mit mond közben a másiknak? Nem tudok ezzel az egésszel mit kezdeni. Pedig csak egy egyszerű kávé, elhívom és kész! Pofonegyszerű. Hogy lehetek ennyire képtelen egy egyszerű dologra? Ez a gondolat kergetett öltözködés, fogmosás és a legelső rajzóra elejéig. Olyannyira belemerültem ebbe a bögre italba, hogy nem is vettem észre a hideget, amíg a kollégiumból az alkotóházba értem. Sajnos azt a hideget már éreztem, ami 2 perccel később ért, mert persze, a nagy gondolkodásban elfelejtettem papírt vinni magammal. Soha nem kapom vissza ezt a 4 percet. Mire a tanárnő beállította a kompozíciót, pont akkor értem vissza. A rajzot, persze, mint mindig, 15 perccel később kezdtem, mert mire felszenvedtem a papírt a táblára, meg mire az eszközöket is előbányásztam… A tanárnő szerint sokat tudnék gyorsítani magamon, ha közben kevesebbet beszélnék, de hát, mit tegyek? Szeretek beszélni, persze javarészt csak hülyeségeket, mint például az a bizonyos párbeszéd:
– Árpád, hol a ceruzám?!
– Mit akarsz?
– Hagyjá’ má’!
Ilyenkor a külső szemlélő joggal nem értheti, hogy mit is akarunk ezzel, de őszintén, mi sem nagyon. Jól érintett ma, hogy sikerült a csúszás ellenére is teljesen befejezni a rajzomat. Egy bőrkabát és egy bőrtáska. Meg voltam magammal elégedve (ami ritkán történik meg), és szerencsémre a tanárnőnek is tetszett. Most jut eszembe, hogy jövő héten születésnapja van, lehet, nem lenne rossz beiktatni egy jópofa kis felköszöntést. A tizenegyedik órában belém hasított, hogy egész háromnegyed háromig nem kell semmit csinálnom, csak enni és vegetálni. Grafikán gyakoroltuk a sorbaállás-formációkat, amik még jól jöhetnek a postán. Persze a postán nem lesz enyhe hígító szag, présgép, nyomdafesték, és nem fogunk mind linókkal a kezünkben állni. Szobrászat óra a szentháromságban: zene-agyag-tanár úr. Ja, és igen, nem felejthetem ki a sötétben motoszkálást az alkotóháztól a kollégiumig és onnan az ebédlőig meg vissza. Nem tudom, de mintha minden egyes nap hűlne a bolygó, pedig állítólag globális felmelegedés van. A globális felmelegedés igazán köthetne nekem egy pulóvert.
Csütörtök
A reggel ugyanúgy múlt, mint az előző. Kávé, szemek, mosoly. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Lehet, ez a legjobb dolog, amire eddig ébredtem. Mindenesetre a nap nem volt említésre méltó. Mint bármelyik átlagos nap, annyival volt másabb, hogy egy sikeres magyar dolgozatot tudhattam a magaménak, amit még a múlt héten írtam, de valahogy hiányoltam a megjegyzést belőle. A tanárnő eddig mindig írt a végére egy kis üzenetet, hogy valami miért tetszik neki, vagy miért nem. Most az a piros ötös magányosan állt ott. Lehet, szokatlanok az elvárásaim, de akkor is, volt egy kis… nem is tudom… hiányérzetem. Persze, mind a ketten tudhattuk, hogy nem ez a legjobb munkám, de akár ennek is örültem volna. Lehet, az a magányos ötös nyugtalanított csak. Lehet, gúnyolódott, de hisz ő is teljesen egyedül volt. Nehéz így akármire is rendesen koncentrálni.
Péntek
Pontosan 5×45 perc választ el attól, hogy otthon legyek (plusz a zseniális buszjárat, ami Szabadka–Zenta útvonalat 45 percről 2 órára növeli). Pár történelem- és angolóra után (amiken lélekben nem is biztos, hogy ott voltam) egyből a buszállomásra mentem, és sipirc haza! Direkt nem akarom taglalni a várakozást az átszállásra a semmi közepén, ahol arra számíthatok, hogy ha stoppolok, egy izzadó bajszos, traktoros elvisz magával szántani. De hazaértem! Nehezen, de végre itthon vagyok, és az otthoni kis komfortomban mélyülhettem bele abba, hogy még mennyi befejezetlen festmény vár rám a hétvégén, de ezzel csak holnap terveztem foglalkozni. Egy pillanatig megpróbáltam magamban összefoglalni a hetet, és végül is arra jutottam, hogy most azonnal beteszem a pulóveremet a bőröndbe.