Fénytörés vagy. Határ fény és árnyék udvarán. Látomás. Mind, ami fény, és mind, ami mély sötét, a tükröd. Végül is kép vagy. Fényből és árnyakból építve. A fotó te magad vagy, akkor is, hogyha mások vannak rajta. A fénykép a te történeted, csak mások tárják fel, mintha saját titkuk lenne. A fotó nem az, amit egy pillanatban kiragadsz az életből, és megállítva azt, múlttá teszed, hanem az, ami ennek a megállított pillanatnak a hatására benned megnyugszik és kinyílik. Amit a fotón látsz, az nem több, sem kevesebb, mint amennyi benned van. Csak annyit láthatsz, amennyit a látványhoz hozzáadhatsz. A fény és árnyak találkozása az a hely, ahonnan múltad és jövőd is összerakhatod. Mindennap, reggel, délben, este, minden pillanatban fotókat látsz, fotókat készítesz, a saját fotóidat. Magadat építed. Képek sora vagy. A fénynek éles vagy homályos lenyomata. A megfoghatatlan idő fényárnyéka. Minden percben szemtanú vagy. Önnön szemtanúd. Te vagy a fényzár. A kép, amely retinádba vésődik, időtlen. Nem a pillanatot mutatja, hanem mindazt, amit a kezdetektől hordozol magadban, amit felmenőid fénye hagyott ezüstoxidos arcodon. Képeid visszatükrözik lelked udvarát, ahonnan felemelkednek történeteid. A fény élő jel. Hordani kell.
Kéksötét
Istenként ébredsz. Megkísérled újrateremteni magad. Mindig valamiért. Mindig valami ellen. Ha későn fekszel, a korán kelés reményében. Ha nehéz verítékben forogsz éjjelente, a reggel kegyes menedéked, hát azért. A teremtő melletted ül. Bölcs szakállára hajtja fejét, és várja a feketét. Cukor nélkül issza. Az ébredésnek kávéíze van, álmaid rózsaillatú püspökkenyérként olvadnak el összezsugorodott ínyeid között. Összébb húzod magad, melléd zsugorodik a fény. Hideg az ing a hátadon, derékra kötve pulóver, lábadon a harmat hűvöse. Szorosabbra fogod a gúnyád. A bögre piros pöttyökkel mintázva. Mintha idegen lenne a kéz, mely utánanyúl. A szépen kirajzolódó kéksötét erek között barna májfoltok egész sora. A hajlatok és porcok megvastagodtak. A kezed hiteles tükröd. Minden reggel megbarátkozol azzal, ami vagy. Aztán e néhány mondat órákat vesz el. Rájössz, a teremtés semmi máshoz sem fogható, és nem embernek való. Kiábrándulsz, és újfent csodálkozol: mért szavakat illesztgetsz, mért nem más, világi dolgok egyszerűségével vesződsz? Nem teheted, hiszen reggel van, a teremtés folytatódik. Szembesülnöd kell megtört álmaiddal. Az újrakezdés gyötrelmeivel és gyönyörével. Ez az örökséged.