(Részletek a készülő műből)
Mi minden zsúfolódott bele abba az életbe, amely 1918-ban kezdődött, és 2000-ig tartott? Ez az élet, vagyis nagyapám élete két fő részből állt: a születéstől 1945-ig tartó, huszonhét éves időszakból, amely zömében Szerbiához (és Jugoszláviához) kötődött, és egy másikból, amely Magyarországon zajlott, és a halálig tartott. Vagyis a magyarországi időszak kétszer hosszabb volt a másiknál. Mégis, nagyapám mindvégig vajdasági magyarnak tekintette magát. Gyökereitől senki és semmi nem szakíthatta el. Ha otthonáról beszélt, mindig Kúlát kellett érteni alatta. Írnom kell azonban arról az időszakról is, ami a halála óta telt el. Ez az időszak az egykori nagycsalád széthullását, finomabban szólva átrendeződését okozta. Mintha a sorsfordító időszak történései még napjainkban sem értek volna véget.
A Galambos családba negyedikként köszöntött be a kis Márton – Antal, Sándor és Etuska után. Méghozzá 1918-ban. Születési helyeként Kúla városkát (akkor még nagyközséget) jegyezték be. Kicsiny és nagyobbacska koráról azonban nem maradt semmilyen följegyzés vagy emlék, egyetlenegyet kivéve, de erről majd később. Nemcsak a háború(k) miatt, hanem mert mindkét szülőjét korán elveszítette. Apját lehet, hogy még a nagy háború alatt (vagy közvetlenül utána), az édesanyját talán a kisfiúként, négy-öt éves korában. Ezekről a dolgokról azonban nem szívesen beszélt, talán mert fájdalmasan érintették, vagy mert ő sem tudott róluk semmit. A testvéreiről azonban, tekintettel arra, hogy mindegyikük sokáig élt, már gyakrabban megemlékezett. A világháború után többször találkoztak is, főleg a Tito alatti nyugalmasabb években. Antalt „Anti batyaként”, Sándort „Sanyi batyaként”, Etuskát pedig „Etus nenaként” emlegetve. Mártonka Etuskához kötődött legjobban: testvérek voltak ugyan, de Etuska az elvesztett édesanyát is pótolhatta valamiképp. Az édesanyát egyébként Németh Ágnesnek hívták, ezért lett az én édesanyám is Ágnes. A dédnagyapának, vagyis Márton nagypapa édesapjának a keresztnevét azonban (egyelőre) nem tudjuk. Így azt sem, hogy legkisebb fia miért kapta éppen a Márton keresztnevet. Az azért kiderült, hogy a magyarországi rokonság körében nem volt ismeretlen név ez a Márton. Egy biztos: aligha Luther Márton volt az ihlető, lévén az egész család katolikus. Manapság egyébként újra divattá vált, hogy Mártonnak – Marcinak – nevezzék a fiúkat.
Mártonka, mint már fentebb említettem, kapott egy másfajta „följegyzést” is, méghozzá egy életre szólót. Valahol, valamikor (mikor is? – erre már senki sem tud visszaemlékezni) leesett a szekérről, és az egyik kerék átgurult rajta, éppen az arca közepén. A szekér aligha volt megrakva, különben halálossá vált volna a baleset. Még így is isteni szerencsének tekinthető, hogy csak az orrcsontja törött össze, az arccsontok valamiképp kiheverték a keréknyomot. (Köztudott az arc- vagy járomcsont statikai ellenálló képessége.) Mindenesetre a baleset a fényképen is megörökített elsőáldozás után történhetett, mert akkor még semmiféle sérülés nyoma nem látszott rajta. A serdülőkor előtt álló fiúnak végtelenné nőtt a bánata, megcsúfított arcát soha, egyetlen percre sem tudta elfeledni. Később talán már azzal vigasztalódott, hogy a háború okozta sérülések elszenvedői sokkal rosszabbul járták. Neki legalább keze-lába épségben maradt, csak az arca változott meg. Gondolhatott az ökölvívókra (bokszolókra) is, az ő köreikben gyakori elváltozás azonban távol állt Mártonka békés hozzáállásától. Csendben hordozott még egy másik sérülést is, egy belsőt: a korán elvesztett édesanya és édesapa hiányát. Anyakeresése aztán arra ösztönözte, hogy feleségül vegyen a nála tíz évvel idősebb özvegyasszonyt. Erről majd akkor számolok be, ha eljön az ideje.
A harmadik sérülést mindenki hordozta, aki magyarnak született, de hordozták mások is, azok, akik a magyar fennhatóságot többre értékelték, mint a szerbet. A Trianon után bekövetkező változások ugyanakkor az érintettek elmondása szerint errefelé nem voltak annyira megrázóak, mint más vidékeken, mert a Vajdaságban mindig is sok nemzetiség volt honos. Magyarokon kívül éltek itt szerbek és horvátok, betelepített németek, bosnyákok, ruszinok, ukránok, szlovákok, románok, zsidók, cigányok, még albánok is. A szerb hatalomváltás eleinte nem nagyon zavarta a családok mindennapi életét. Mivel a régi világban a parasztgazdaságok önellátásra rendezkedtek be, az életszínvonal sem változott számottevően. Az egyetlen hatásos lehetőség a hatalomváltás érzékeltetésére a katonaság intézménye volt. Besorozott katonának lenni a szerb királyságban – ez a sors várt Galambos Mártonra.
Nagyapám ugyan sokszor mesélt a katonaidejéről, de évszámot sohasem említett. Ám az ő katonaideje kideríthető az életkorból: mivel 1918-ban született, besorozására tizennyolc–húsz éves korától, vagyis 1936–38-tól kerülhetett sor. Vagyis nem sokkal a második világháború kitörése előtti időkben. A katonaéletből azonban csak egyetlen momentum került említésre. Mégpedig az, hogy Mártont – a szerb elöljárók szerint Martint – egy Nišben szolgáló pukovnik (ezredes) tisztiszolgává fogadta. Nem feltétlenül magyarbarát gesztusból, hanem azért, mert „Martin” rendkívül ízletesen tudott főzni. Márpedig ez a körülmény első helyen állt a szerb ezredes értékrendjében. Niš nagy múltú, régi balkáni katonaváros volt, már a rómaiak előtti-alatti időkben is, mindig sokféle nép birtokolta. Többek között ez a város Nagy Konstantin szülőhelye is. A szlávok 580 körül foglalták el, de további sorsa ugyancsak hányatottnak bizonyult: hol a szerbek, hol a bolgárok, hol a bizánciak birtokolták, végül mégis a törököké lett. A török uralom (megszakításokkal) egészen 1878-ig tartott. Vagyis a szerb fennhatóság akkoriban még csak hatvan éve létezett.
Ma már nem lehet tudni, kitől szerezte Marci papa a főzőtudományát. De aligha kétséges, hogy az ő környezetében a főzés általánosan ismert dolognak számított. Legidősebb testvére, Anti batya hentesként, Etus nena háziasszonyként tanult meg főzni, sőt még Sanyi batyától sem volt idegen ez a tudás, ő többek között tengerészként jeleskedett e téren. Noha a szerbség sem utolsó kulináris vonalon, az ezredesnek mégis Martin főztje tetszett meg. Különösen nagyra értékelte a levágott disznók feldolgozását: hurkafélék, kolbászok, páratlan zamatú szalámik, sonkák, oldalasok és szalonnák láttak napvilágot Martin keze nyomán. Hamar kiderült, hogy a sütés-főzésen kívül nem is akad más dolga. Ezt várta el tőle az ezredes felesége is, aki nem szeretett bíbelődni a konyhában. Szerencsére akadt még katona, aki az ezredes körüli tennivalókért felelt. Így hát Márton elégedett volt katonasorsával, és az ezredes úr is az volt. Nem is akarta elengedni, pedig közben kitört a háború, és Nišben újra zavaros viszonyok kezdtek éledezni.
Nagyapámra igen nagy hatást gyakorolt a katonaélet. Legalábbis a kellemesebb oldala. Olyannyira, hogy amikor mesélni kezdett róla, egyszer csak, minden átmenet nélkül, elkezdett szerbül beszélni. Egyszerűen nem volt képes rá, hogy magyarul gondoljon vissza azokra az időkre. A különféle ételnevek, mint a hurka, kobasica šunka, slanina, salama, pečenje, nem feltétlenül kiabáltak szótár után. Legfeljebb, ha a supa (húsleves), kuvano meso (főtt hús), pita sa sirom (túrós lepény) is szóba került. A katonai vezényszavak azonban számomra már érthetetlennek bizonyultak, de hovatovább ezeket is megtanultam: napred – marš! (indulj!), stoj! (állj!), prvi red (első sor), lezi! (feküdj!), postroji se! (sorakozó!), mirno, na mestu vojno! (pihenj!). Gyakran elhangzott a da li razumeš? (érted?), a kako si? (hogy vagy?), gde ideš (hová mész?) vagy šta radiš? (mit csinálsz?) kérdés is, de azért a szerb nyelvben korántsem voltam képes otthonosan tájékozódni. De nem csak nagyapám használta így a szerb kifejezéseket, mondatokat. A határon túli rokonság körében szinte mindenkire jellemző volt, hogy beszéd közben azt a nyelvet választotta, amelyen a közlendője a legjobban hangzott, vagy amelyik éppen eszébe jutott. Gyakran előfordult, hogy a magyarul megkezdett mondatot szerbül fejezték be (vagy fordítva). Mivel az idősebbek németül is értettek (hisz volt német is közöttük), a mondatok még jobban cifrázódtak.
A katonatörténetek kizárólag a békeidőkben játszódtak. Amint a világháború kitört, már nem volt kedve senkinek sem mesélni, különösen a Vajdaságban nem, mert ott szörnyűséges dolgok történtek. Amikor egy alkalommal összetalálkozott a három fivér, csakhamar saját katonakalandjaik elbeszélésébe fogtak. És amint a szerb szereplők említésére is sor került, hát mindhárman átváltottak a szerb szóra. Ezt apámtól tudom, aki hallgatta őket, és kénytelen volt közbeszólni, hogy „kéretik magyarul beszélni”, mert hát apám egy kukkot sem tudott szerbül. Sanyi batya a tengerészek közé került – nem volt ez ritkaság az akkori időkben, hiszen az első világháborúban ugyancsak vegyes személyzet szolgálta ki a magyar hadihajókat. Akik között, és mint látjuk, később is, jól megfért egy ízig-vérig földművelő magyar is. Persze, Sanyi batya addig ügyeskedett, amíg a hajó pékségére nem került, majd onnan a konyhájára. Ez ugyan azzal járt, hogy ritkán került fel a fedélzetre, de másféle munkára nem kötelezték. Persze azt tudnunk kell, hogy nem hadihajón szolgált. A nagy háború után ugyanis a legtöbb hadihajó olasz kézre jutott, és amelyik nem süllyedt el, azt szinte mind szétbontották, megsemmisítették. A kereskedelmi szolgálatba állított hajók jóval kisebbek voltak, bőven akadt közöttük olyan is, amelyet két-három személy is kiszolgálhatott. Sanyi batya végül egy olasz hajóra került, ez már nagyobb volt, de ezen csak a pék szerepét tudta betölteni. Viszont eldicsekedett azzal, hogy a hajón megtanult olaszul. Így tehát a magyaron kívül németül, szerbül és olaszul beszélt, sőt hellyel-közzel érteni vélte a többi szláv nyelvet is. Az olasztudás pedig érdeklődést váltott ki benne a spanyol iránt. Azt minden vajdasági magyar belátta, hogy nyelvismeret nélkül nem fogja sokra vinni.
Azt nem tudom, hogy nagyapám járt-e magyar iskolába. Valószínűleg igen, írni, olvasni, számolni ugyanis leginkább magyarul tudott. De az írása telítve volt szerb (vagy szláv) jellegzetességgel, például a gyermekeim nála így szerepelt: gyermekejim. Hozzánk érkező levelein nagyokat kacagtunk, ám – szerencsénkre – erre soha nem jött rá. Mert bizony érzékeny ember volt, igaz, sohasem tette szóvá, ha megsértődött. Viszont magába temette, és évekig, ha nem éppen haláláig őrizte sértődése okát, sőt okozóját is. Ezt elkerülendő, mindig és mindenütt a békességet hangsúlyozta. Saját tapasztalatából tudhatta, hogy milyen rossz lelkiállapotot okoz a sértődés vagy a békétlenség. Közvetlenül nem vallásos meggyőződése miatt, de közvetve mégiscsak abból fakadóan. Mert akkoriban csak arra fordítottak gondot, hogy a gyermeket megkereszteljék, meg hogy bérmálkozzon. Ha nem járt templomba, az már magánügynek számított. Márpedig, gondoljunk csak bele, Nišben hova járhatott volna templomba egy katolikus? Vagy a hajón egy tengerész? A modernizálódó világ eleve és sokszor kizárta a vallás gyakorlásának lehetőségeit. És hát az is közrejátszott, hogy az ortodoxok képviselői nehezen viselték el a más vallásúakat. A legtöbb meg nem értést elsősorban a bosnyákokkal szemben gyakorolták, mivel zömében mohamedánok voltak. Pedig nem is olyan régen a (főleg szunnita) mohamedán törökök bárkinek megengedték a szabad vallásgyakorlást. (A síitáknál más volt a helyzet, de ők régen is kisebbségben voltak.) „Csak egyetlen Isten létezik” – mondogatták –, „hinni kell benne, ez minden vallás lényege”. A szerbek ortodoxok voltak, a horvátok katolikusok, az ukránok, a ruszinok görögkatolikusok vagy ortodoxok, a magyarok többféle felekezethez tartozók, a bosnyákok és az albánok mohamedánok, a németek katolikusok vagy lutheránusok – szóval még a vallások terén is nagy volt a sokszínűség. Ha volt is „egyetlen Isten”, akihez imádkozni lehetett, a sokféle nép és felfogás ezt lehetetlenné tette.
A vajdasági rokonság – mint annyi minden más is errefelé – sokfelé ágazott, mégis összetartónak bizonyult. Nagyapám mindig a testvéreit tartotta legfontosabbnak, meg azok családját. Etuska nem ment férjhez, de éppen emiatt mindenkihez tartozott. Úgy ölelte magához az egész nagycsaládot, mint egy jóságos nagyanyó. Mindenkiben megtalálta a szeretni valót, még Sanyi batya feleségében is, aki köztudottan rettenetes, házsártos életet garantált neki, illetve két gyermekének.
Szerette Miloradot is, a montenegrói („crnogorac”) rokont, aki Anti batya egyik lányát (G. Ágit) vette feleségül. A valamikori neves labdarúgó a világháború után sokadmagával települt át a szegény Montenegróból a gazdag Vajdaságba. Magyarul nem tanult meg, bár hellyel-közzel megértette a nyelvet. Viszont beleszeretett a magyar leányba, a maga módján hűséges is volt hozzá, de dolgozni nem szeretett. Egy iskolában vállalt gondnokságot, azzal a biztos tudattal, hogy ott kevés a munka, és ha valami javítanivaló akad, hát elvégzik a szakmunkások. Iskolai szünetek idején (de lehet, hogy nem csak akkor) napközben mindig a kávézóban hűsölt, mint a többi „crnogorac” férfi. A felesége eladónőként dolgozott a városka ruhaüzletében. Két gyermekük született, a nagyobbik kislány volt, Dragicának hívták. A kisebbik, a fiú a Miklós névre hallgatott, de csak a magyar rokonok között. Mert az apja másként, Nikolának nevezte.
Dragicát az édesanyám és az apám még a mi születésünk előtt meghívta Magyarországra. Dragica akkoriban végezte az első osztályt, szerb iskolába járt, és édesanyján kívül a magyar rokonsága tanítgatta magyar beszédre. A szüleim pedig magyar mesék olvasására biztatták. Sajnos az apja nem szimpatizált a helyzettel, egykettőre eldugta a mesekönyveket. Egyikünk sem tudja, mi lett Dragicával (ma nagyjából ötvenéves lehet), reméljük, jó szívvel emlékszik Magyarországra.
Anti batyának csak lányai születtek. Méghozzá öten. Erről persze nem a felesége tehetett, hanem ő maga: bőven mérte az X-kromoszómát. A felesége, Éva néni német asszonyként élt a magyarok között. A németek már régen betelepültek a Vajdaságba, legtöbbjük Mária Terézia alatt. Bár a vegyes házasságot mindkét fél ellenezte, a közös vallás követése sokat könnyített a dolgon. Anti batya lányai közül a legidősebb, Katica, Kiss József, azaz Józsi felesége volt. Etuska, Rozika, Ági és Irma következtek, de nem biztos, hogy ebben a sorrendben. Etuskáék gazdálkodtak, főleg padlizsánt és paprikát termeltek. Rozikáék kissé távolabbra kerültek Kúlától, a Ferenc-csatorna partjára, Újvidék közelébe, talán Rumenkára. Ági és Irma Kúlán maradtak.