Fordította: Serfőző Réka
– Untat ennek a nőnek a szóhasználata – mondta Clovis újságíró barátjának. Annyira szeret bizonyos festményekről úgy beszélni, mint amik „rátelepednek az emberre”, mintha valamiféle gombáról lenne szó.
– Erről jut eszembe – felelte az újságíró – Henri Deplis esete. Meséltem már neked róla?
Clovis megrázta a fejét.
– Henri Deplis a Luxemburgi Nagyhercegség szülöttje volt, foglalkozását tekintve utazóügynök. Üzleti tevékenysége gyakran szólította Luxemburg határain túlra, és éppen egy észak-olaszországi kisvárosban tartózkodott, amikor tudomására jutott a hír, hogy megörökölte egy elhunyt távoli rokonának vagyonát.
Nem nagy összegről volt szó, még Henri Deplis szerény körülményei között sem, de látszólag ártalmatlan pazarlásokra hajtotta a férfit. Kiváltképp arra, hogy a Signor Andreas Pincini által képviselt helyi művészetet támogassa. Signor Pincini volt talán a legkiválóbb tetoválóművész egész Itáliában, körülményei azonban meglehetősen szegényesek voltak, és egy hatszáz franknak megfelelő összegért boldogan vállalta, hogy kitetoválja kliense hátát, a kulcscsontjától egészen a derekáig, Ikarosz bukásának egy kitűnő másával. A mű, amikor végre elkészült, enyhe csalódás volt Monsieur Deplis számára, akinek meggyőződése volt, hogy Ikarusz egy erőd, amit a harmincéves háború idején Wallenstein foglalt el. Azonban annál elégedettebb volt a munka kivitelezésével, amit mindenki elismert, aki részesült abban a kiváltságban, hogy megtekintse Pincini mesterművét.
A legjobb munkája volt, és egyben a legutolsó is. A kiváló mester fizetségét meg sem várva távozott el. Egy díszes sírkő alá temették, melynek szárnyas angyalai egyedülállóan kis teret biztosítottak volna számára imádott művészetének gyakorlására. Hátramaradt viszont Pincini özvegye, akinek járt a hatszáz frank. Így történt, hogy Henri Deplis utazóügynök szembekerült élete nagy válságával. Az örökség értéke költekezései után elhanyagolható összeggé zsugorodott, és amikor egy borszállítmány és egyéb számlák kifizetése vált esedékessé, csupán valamivel több mint 430 frankja maradt, amit fel tudott ajánlani az özvegynek. A hölgy erre határozottan felháborodott, nem csupán azért, magyarázta részletekbe menő aprólékossággal, mert 170 frankkal megrövidítették volna, hanem azért is, mert megkísérelték leértékelni néhai férje elismert műalkotását. Egy héttel később Deplis kénytelen volt csökkenteni ajánlatát 405 frankra, amely körülmény a hölgy felháborodását dühvé változtatta. Visszavonta az alkotás eladását, a férfi pedig néhány nappal később nem csekély megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy felajánlotta azt Bergamo községnek, amely hálásan elfogadta a művet. Deplis feltűnés nélkül hagyta el a környéket, és őszintén megkönnyebbült, amikor üzleti ügyei Rómába szólították, ahol azt remélte, személye és a híres kép nem okoznak majd nagy feltűnést.
De hátán hordta egy ember zsenialitásának terhét. Egy alkalommal, amikor egy fürdőház gőzölgő folyosóján mutatkozott, a tulajdonos, aki Észak-Olaszországból származott, váratlanul visszaparancsolta ruháiba, és mereven elutasította, hogy a híres Ikarosz bukását közszemlére tegyék Bergamo község engedélye nélkül. Az ügy egyre szélesebb körben ismertté vált, a polgárok és a hivatalos szervek figyelmét is felkeltette. Deplis képtelen volt megmártózni a tengerben vagy egy folyóban meleg délutánokon, hacsak nem volt nyakig beöltözve megfelelő fürdésre alkalmas ruházatban. Később Bergamo hatósága azzal állt elő, hogy a sós víz ártalmas lehet a műalkotásnak, és rendeletet hoztak, mely megtiltotta a már eddig is módfelett zaklatott utazóügynöknek, hogy bármilyen körülmények között sós vízben fürödjön. Egészében véve szerfelett hálás volt, amikor munkáltatói új tevékenységi kört találtak neki Bordeaux környékén. Hálája azonban hirtelen elhagyta a francia–olasz határon, ahol a hivatali hatalom egy fenyegető különítménye megakadályozta átkelését, és erélyesen emlékeztették arra a szigorú törvényre, amely tiltja az olasz műalkotások exportálását.
Diplomáciai tárgyalások következtek a luxemburgi és az olasz kormány között, és egyszerre egész Európa közhangulatát beárnyékolta az ügy problematikája. Az olasz kormány álláspontja szilárd volt. Elutasították, hogy akár a legkisebb mértékben is foglalkozzanak Henri Deplis utazóügynök sorsával vagy akárcsak létezésével, de hajthatatlanok voltak azon döntésüket illetően, miszerint Ikarosz bukása (a néhai Andreas Pincini alkotása), amely jelenleg Bergamo község tulajdonát képzi, nem hagyhatja el az országot.
Az izgalom idővel alábbhagyott, de a balszerencsés Deplis, akit lelki ereje már csaknem teljesen elhagyta, néhány hónappal később újra egy heves összetűzés középpontjában találta magát. Egy bizonyos német művészeti szakértő, aki Bergamo községtől kapott engedélyt rá, hogy megvizsgálja a híres műalkotást, hamisítványnak nyilvánította azt. Úgy találta, a mű valószínűleg Pincini egy tanítványának a munkája, akit hanyatlásának éveiben alkalmazhatott. A Deplis által szolgáltatott bizonyíték nyilvánvalóan hasznavehetetlen volt, mivel ő közkedvelt narkotikumok hatása alatt állt a tetoválás felvarrásának hosszadalmas folyamata során. Egy olasz művészeti lap szerkesztője megcáfolta a német szakértő állítását, és megpróbálta bebizonyítani, hogy annak magánélete nem felel meg a modern illemszabályoknak. Egész Olaszország és Németország részt vett a vitában, és hamarosan Európa többi országa is belekeveredett a nézeteltérésbe. Viharos jelenetek játszódtak le a spanyol parlamentben, a Koppenhágai Egyetem pedig kitüntetést adományozott a német szakértőnek (majd bizottságot küldtek bizonyítékainak a helyszínen való vizsgálatára), miközben két lengyel iskolás fiú Párizsban öngyilkosságot követett el, hogy megmutassák, ők hogyan vélekednek az ügyről.
Mindeközben a boldogtalan emberi háttér hasonlóan boldogult, mint azelőtt, és senki számára nem okozott meglepetést, amikor olasz anarchisták soraiba lépett. Nem kevesebb, mint négy alkalommal kísérték a határhoz mint veszélyes és nemkívánatos idegent, de minden alkalommal visszahozták mint Ikarosz bukását (feltételezhetően Andreas Pincini munkája, XX. század eleje). Egy napon egy Genovában megtartott anarchista kongresszuson egyik társa a vita hevében egy maró hatású folyadékot tartalmazó fiolát tört össze a hátán. A piros ing, amit viselt, enyhítette a folyadék hatását, de az Ikarosz a felismerhetetlenségig tönkrement. Bántalmazója komoly szemrehányásban részesült, amiért rátámadt társára, és hét év börtönbüntetésre ítélték, amiért megrongált egy nemzeti műkincset. Amint elhagyta a kórházat, Henri Deplist a határ másik oldalára helyezték mint nemkívánatos űrlényt.
Párizs csendes utcáin, legfőképpen a Szépművészeti Minisztérium környékén, időnként látni lehet egy gondterhelt, feszengő férfit, akinek, ha figyelmesen hallgatják, enyhén észrevehető luxemburgi akcentusa van. Meggyőződése, hogy ő a milói Vénusz elveszett karja, és reméli, meggyőzheti a francia kormányt arról, hogy őt megvásárolja. Minden más témát illetően úgy gondolom, egészen szavahihető.