Thomas J. Andrassal közölték, hogy komoly baja van. Úgy kezdődött, hogy először a lisztes dolgokra lett érzékeny, aztán a csonthéjas gyümölcsökre, utána a húsra, végül a cukorra, és legvégül a gyümölcsre is. Közben gyorsan fogyott, és az orvos azt mondta, hogy maradjon benn a kórházban kivizsgálásra. A vizsgálatok nagyban folytak, de a betegséget nem lehetett beazonosítani, egyre valószínűbb volt, hogy Thomas meg fog halni. Ekkor járt arra John Ngoya.
– John Ngoya vagyok, és a súlyos betegekkel foglalkozom, metodista lelkész vagyok. Külön a szívemen viselem a fiatal betegek helyzetét.
– Tudja, én nem hiszek, és soha nem hittem Istenben, természettudományos műveltségem nem tette lehetővé, hogy mindez beleférjen az életembe, és ezt nem is sajnálom. Csak azt sajnálom, hogy nem marad utánam senki. Rokonaim sincsenek, legalább hat generáció óta egykék voltak az őseim. Tulajdonképpen darwinista vagyok, abban hiszek, hogy az élet az utódaink által folytatódik, és nekem nincsenek utódaim. Nem fértek bele az életembe. Először elméleti matematikát tanultam, de rájöttem, hogy ebből nem tudok majd megélni, ugyanis senkivel nem állnak szóba, aki nem a borostyán liga valamelyik egyetemén végzett, utána mindezt tetéztem azzal, hogy csillagász lettem, végül rájöttem, hogy igazából üzemi mérnökre van szükség, és így egy masterral üzemi mérnök lettem, kétszáz gépet ellenőriztem, alkatrészeket gyártottunk, aztán jött a betegség. A vallások közül az egyik dédanyám vallása áll közel hozzám. Valami európai országból származott, és unitáriusnak hívták a vallását, ők sem hittek az örök életben, hanem abban, hogy az utódaik viszik tovább azt. Nekem viszont se utódom, se rokonom nincs, és nemsokára életem se lesz.
– Ne keseredjen el, egy kalandja biztos lesz még, ugyanis én amellett, hogy lelkész, genetikus is vagyok. Amióta a yottabitok világát éljük, van néhány ötletünk arról, hogy mi lehet a háttérben. Már száz éve minden újszülött és minden elhunyt DNS-ét is szekvenálják. Így teszünk a spontán vetélés és a művi vetélés embrióival is. A bioetikusokkal megegyeztünk, hogy nem tudhatjuk meg senki nevét, de a személyi számát igen, így névtelenül követjük az emberek sorsát. A teljes DNS-ükhöz adódnak hozzá még más adatok is: hogy milyen betegségeik voltak, milyen gyógyszereket kaptak. Minden betegségük után szekvenáljuk a DNS-üket, és megállapítjuk, hova írta magát be egy vírus, ha beírta. Emellett a bizonyítványaikat és életpályájukat is követjük… A spontán vetélések és a magzatok vetélésének időpontja, valamint ezek összehasonlítása megmutatta, hogy milyen gének és DNS szakaszok alapvetően a felelősek az effajta magzati korai halálért, és melyek fontosak az élethez. A halálos kimenetelű genetikai betegségekkel is hasonló az eset. Az utolsó adat mindig a patológiáról jön, az ott szekvenált DNS adatai. De ez nem jelenti a végét a történetnek, sőt! A már passzív adatokat egy sokdimenziós rendszerben szerkeszti a szoftverünk, összehasonlítja a már ismert adatokkal, genomikailag (vagyis a teljes adatsort), kromoszómánként, génenként, a kromoszómaközi és kromoszómán kívüli bázissorokkal is. Így rengeteg szempontból a hasonlóság alapján csoportosítjuk az adatokat (persze ezt is egyes szoftver végzi). Fontos, hogy nem a genomot csoportosítjuk, hanem a róluk szóló adatokat, ezt a szabályt a bioetikusok érték el. A biológiai öröklés négyes számrendszerben dolgozik, mi hatosban, mert a bázispárhiányt és a bázispártöbbletet is jelölnünk kell (utóbbit egy törttel). Ez az adatbázis segít minket, hogy a még aktív adatokat, azaz az élő emberek adatait összehasonlíthassuk a passzív adatokkal, és a még aktívakkal is, így segíthetünk rajtuk. Higgye el, ez rendkívül érdekes, és választ adhat az Önt bántó kérdésekre is. Ha hozzájárul, és a nevét adja az adataihoz, akkor egy Önre vonatkozó személyes keresést is elindíthatunk.
– Rendben, mondta Thomas, más értelme úgy se lehet már az életemnek.
– Hagyok Önnek itt egy Bibliát tartalmazó könyvolvasót, olvasgassa, hátha talál benne valami vigasztalót, szerintem kezdje a prédikátor könyvével, kételkedőknek az a legjobb. És tartson ki. Ez a lötty, amivel táplálják intravénásan, egészen jó, az meg, amivel etetik, nem hagyja pusztulni az emésztőrendszerét, a vég majd csak akkor jön el, ha sejtszinten kezdődnek a felszívódási gondok.
„Nincs semmi új a nap alatt”, és hogy „hiábavalóság”, „minden hiábavalóság” – hallgatta többször is a szöveget, jobban szerette hallgatni, mint olvasni. Amit olvasott, azt mindig elfelejtette, amit viszont meghallgatott, azt örökre megjegyezte. Eléggé pengeagyú volt, és kiszúrta, hogy a prédikátor könyvének legvégén tulajdonképpen azt mondják, hogy „Isten nélkül” nincs semmi értelme az egésznek, és Istennel annak is értelme van, ami hiábavalóságnak tűnik… Azaz Istennel van értelme, de ebben ő nem hitt.
– Érdekes a családneve – mondta Thomas, amikor legközelebb találkozott Ngoyaval.
– Igen. Tudja, a szépapám Kongóból származott, és mivel nagyon magas volt, elhozták ide kosarasnak, elég gazdag lett, és egy koreai anya és egy skandináviai férfi „keverék” lányát, egy szépséget vett feleségül. Aztán a dédapámnak is fehér felesége volt, és minden felmenőnek, így én teljesen „kifehéredtem”, csak az Y kromoszómámon egyértelmű a kongói származásom, és persze a vezetéknevemről. A többi kromoszómámon nyomokban van egy-egy szakasz, amely arra utal. Ezek a megjelenésemre is hatnak, például a fogaim és az orrom formája is furcsa, ha jól megfigyeli. Egyébként a genetika, a genomika, a genealógia és a kombinatorika képezi a kutatásaink alapját. A kutatási központban jó néhány matematikusunk van.
– És mit tudtak meg? – kérdezte Thomas.
– A világon mindössze két olyan ember van és volt, akinek a genomja majdnem egybeesik az Önével, tehát a földön már két olyan ember élt, akinek sav-bázispárra azonos genomja volt, csak néhány párnak a sorrendje volt más egy génközi szakaszon, azonban egyikük sem volt beteg. Tehát a betegsége nagyon ritka. Ezért tudtuk, hogy a mitokondriális DNS-ében lehet a gond, és a megoldás kulcsa ebben van, pontosabban a kromoszómák és a mitokondriális gének genomikai együtthatásában. Azt a bizonyos mitokondriális gént valószínűleg az unitárius ősanyjától örökölte, közöttük viszonylag gyakori, tízezer az egyhez, két RNS-t képző gén helyet cserélt. Annak az esélye viszont, hogy az a mitokondriális kromoszóma és a többi kromoszóma így együtt legyen, szinte lehetetlen, vagyis tizenhatmilliárd az egyhez. Ezt is leellenőriztük. Ilyen ember még nem élt, mint Ön. Egyszóval Ön nagyon különleges. A betegsége is különleges, egy autoimmun betegség.
– Gyermekkoromban nagyon érdekelt, hogy különleges legyek, de ez már nem érdekes, főleg, hogy így vagyok az, a Bibliájából meg azt olvastam ki, hogy minden dolog felesleges és hiábavaló, és hogy a végén mindenki takaríttatik az övéi közé.
– Éppen ez a lényeg – csillant fel John szeme –, csak meg kell, hogy értse, olvassa el Jób könyvét.
– Én haldoklom, maga meg olvasnivalókat ajánlgat nekem?
– Mégis milyen vigaszt kéne adnom? Azt, hogy az Ön élete értékes Isten előtt? Ez nem hatna, hiszen nem hisz Istenben. No, de mondok még két dolgot. Amíg Ön olvas, én dolgozni fogok az ügyén. Meg fogok nézni még egy a hasonlóságot a konkrét szakaszra vonatkozóan a génjeiben, de még egyszer mondom, hogy tizenhatmilliárd az egyhez, hogy valakinek olyan génjei legyenek, mint Önnek, azaz a ma élők között bizonyára nincs is ilyen. És ha már itt vagyunk, én is belenéztem a matematikába, azaz beszéltem a kollégámmal, aki egy matematikai elméletet tud mondani Isten létéről. Persze abban is hinni kell.
– No, erre kíváncsi vagyok! – mondta Thomas.
– Nos, ismeri Gödel „nem teljességi tételét”?
– Hogyne, mi köze ennek Istenhez?
– Csak hallgasson türelmesen… Nos, Gödel azt mondja, nagyjából, hogy nem lehet olyan halmazt elképzelni, amelybe minden beleérthető, mert kell legalább egy külső tag és egy definíció, ami alapján összeáll a halmaz. Olyan ez, mint az imaginárius számok, nem léteznek, de el lehet képzelni őket, sőt nagyban lehet velük számolni is, és valós eredményre jutni. Így van ez a hittel is. Nos, tegyük fel, hogy a világmindenség egy halmaz. Akkor ez azt jelenti, hogy legalább egy elem szükséges, amely rajta kívül van, és egy definíció. Más szóval egy valami, amely egy értelmes módon halmazba rendez, illetve kívül áll az összes többi elemtől. Íme a matematika Istene, akiről a Bibliában olvashat. Aki mondta, és „lőn”.
– Hmm – mondta Thomas, és előállt a lelkészek számára szokásos kérdéssel. − Ha ez így van, akkor miért van a rossz, miért van az, hogy harminchárom évesen meg kell halnom, a sejtjeim kezdik felmondani az anyagcserét, ismét fogyok, és napjaim vannak hátra?
– Tudja mit, ez azt jelenti, hogy még inkább Jób történetét javasoljam, én meg elmegyek dolgozni. Olvasson, azok a sejtek talán nem olyan bolondok, hogy teljességgel irányíthatatlanok legyenek.
Másnap Ngoya ismét meglátogatta Thomast. Thomas dühös volt, azaz megrendült.
– Miért ezt a Jóbot adta olvasni? Az a három fickó annyira unalmas, hogy szinte hihetetlen.
– Hihetetlen – mondta Ngoya –, de van ott egy negyedik személy is. Majd csak a végén ítéljen, amikor meghallgatta Elihut is. És az után, hogy megtudja, mi lett végül Jóbbal. No, de most nem ez érdekes. Ngoya elmondta, hogy a terv már kész.
– A sejtjeiből őssejttenyészeteket csináltak, és azokat be fogják adni Önnek, de várni kell egy kicsit, hogy elég sok ilyen sejt összegyűljön, és a hatásuk se biztos. – Ngoya hallgatott egy kicsit, majd lassan ismét visszatért Gödelre. – Tudja, az van, hogy a halmazban is lehetnek halmazok. A most élők, a majdan születők, a már elhunytak és sok minden más is elképzelhető. Elképzelhető az, hogy a világmindenségen belül más halmaz is van, például azok, akik eleve kívül akarnak lenni a halmazból vagy azok, akik tagadják a halmazt, a tételt, a külső elem részét, a teológia nyelvén ez a kegyelem. De a halmaz definíciója meg is szűnhet vagy módosulhat, és akkor a semmiben lesznek mindazok, akik kívül akartak lenni az elsődleges halmazon, ez viszont az ítélet. Tehát legalább két halmaz van, a világmindenség halmaza és azoké, akik ugyan a világmindenségen belül vannak, de valami okból kizárják vagy ki akarják zárni magukat. Miért olyan nehéz feltételezni Isten létezését? Hiszen, ahogy egy nagyon-nagyon régi bölcs mondta: Ha hiszünk Istenben, csak azt kockáztatjuk, hogy tévedünk, ha meg nem, akkor azt, hogy örökre elveszünk.
– Igen, igen. Most sarokba vagyok szorítva, de mégis milyen Istent képzeljek el?
– Akármilyet − mondta Ngoya −, a tökéletest úgysem tudja elképzelni. Az ember emberszerű Istent képzel el, más lények képzeletéről azonban nem sokat tudunk. Egyébként fut még egy program egy másik tanszéken, amelyben a gondolkodást olvassák le az ember agyából. Az egész annyiból áll, hogy az ember felvesz egy sapkát, amelyben rengeteg érzékelő van, és ez kezdetben csak figyeli, hogy hogyan mennek az ingerek az agyon belül, emellett az ember kap egy számítógépet, és amikor kedve van, írogatja, hogy mire gondol, mit érez. Hátránya a dolognak, hogy az ember így teljesen „levetkőzik”, azaz a pajzán és a sötét gondolatai is ismertté válnak, azonban ezek nem lesznek publikusak, a yottabite-ok korában pedig már néhány ezer ilyen „sapka” volt forgalomban, és ezeknek az összehasonlítását szintén ravasz számítógépes programok végzik. Ha szeretné, hozok be egy ilyen sapkát és számítógépet, azon ugyanúgy kommunikálhat és játszhat vagy olvashat, mint a sajátján.
– Sajnos nem kommunikálok, mert gyakorlatilag nincs senkim, csak a munkatársaimmal beszéltem, de azok már biztos elfeledték, hogy élek. Tudja, kétszáz gépet felügyelni elég levegős munka, azaz nem kerülhetünk közel a kollégához, aki másik kétszáz gépet felügyel. Aztán időnként találkoztam a futárszolgálattal, amely az élelmet és a rendeléseimet hozta, de velük sem lehetett beszélni, hiszen más-más emberek hozták ki a dolgokat, és ha ismerősek is voltak, sietniük kellett, tudja, x idő alatt y helyre mentek ők és a drónjaik. Azt meg tudja, hogy a metrón a „rá nem pillantás” szabálya van érvényben, így ott sem kezdhettem semmilyen emberi kommunikációba. Gyakorlatilag a szüleim után Ön az első, akivel beszélgetek. Csak most jövök rá.
– Igen. Ezért vannak lelkészek. Sajnos kevesen, mert semmit sem termelünk, és nem vagyunk produktívak, éppen ezért vagyok én genetikus is. Most pedig a pszichológiai doktorátusomat írom, és azt hiszem, az lesz a címe, hogy „A haldoklás és az Isten”.
– Miből gondolja, hogy nem az lesz a cím, hogy „A haldoklás és az Isten nélküliség”?
– Tudom. Mert Ön őszinte ember, nem ezt az izolált sorsot érdemelte, és vigaszt fog találni. Nos, mi legyen akkor, hozzam azt a „sapkát”?
Ngoya másnap a sapkáját is elhozta. Tom megörült a gépének, amelynek az interface-e ugyanolyan volt, mint az övé, és ugyanúgy fel tudott vele menni a felhőjébe, mint azelőtt. A felhőjében minden internetes keresés és levél el volt mentve, amit valaha küldött és kapott. Valójában már százötven éve minden újszülött kapott egy e-mail címet, amelyen a levelezését, a hivatalos iratait és az orvosi adatait intézte (ehhez volt hozzáférésük a génkutatóknak).
– Gyerekkoromban igazán boldog voltam. A 47. emeleten volt egy négyszáz négyzetméteres lakásunk. Élveztem, ahogy a gombaszobában nőnek a gombák, aztán a zöldségszobában a zöldségek. A tornaszobában keményen hajtottam a biciklit, és az ebből megtermelt energiából volt úgy, hogy két rajzfilmet is megnézhettem. Az apám emelgette a súlyokat, amelyek szintén áramot termeltek, és az anyám is biciklizett vagy futott, az elhasznált energiánk kb. harminc százalékát megtermeltük. A nappali és a hálószobák mellett volt egy hatalmas teraszunk, amely úgy volt tájolva, hogy télen besütött a nap, nyáron meg nem. Ősszel és tavasszal nyitva voltak az ablakok, és én jót játszottam a gyepen. Télen és nyáron csukva voltak az ablakok, és langyos volt a teraszon. Nyáron a fölösleges hőt visszatápláltuk a földbe, télen meg onnan szippantottuk ki. Az egész háznak volt egy energia- és fénygerince, ahova nem lehetett bejárni, de ahol a hő és a fény cseréje történt. Így a tornaszobában elég sokat voltunk. Aztán jött az iskola. Utáltam, hogy a tanító figyelme tizenkétfelé oszlott, és nem én voltam a központban… Ahogy mesélt, dolgozott rajta a „sapka”, és Ngoyával néha megálltak vizualizálni a helyzetet, amikor valamit kirajzolt a gép, ekkor Tom elmondta, hogy a kép miben különbözik a valóságtól, pontosabban arról, amit gondol, illetve arról, amire emlékezik. Ilyen gondok ma már nincsenek, mondta Ngolya, a gyerekek, ha a szüleik beleegyeznek, születésük után kapnak egy érzékelőt, amely a látóidegek ingereit és az azok keltette képzeteket érzékelik, és gyakorlatilag az egész életüket felvesszük 3D-ben. Persze itt is egyezség van az etikusokkal, a felvételek a felhőben maradnak.
– De minek Önöknek ennyi adat − kérdezte Tom.
– Nos, elárulok Önnek egy titkot. Igazából nem titok, csak szinte senki nem foglalkozik vele, mert mindenki benne van a saját maga által gerjesztett információbuborékban. Szóval, létezik egy program, amely „kapszulákat” küld ki az űrbe az eddig ismert földszerű bolygók felé. A Holdról lövik ki őket, amikor annak az impulzusmomentuma éppen úgy áll, ahogy kell. Ebben a kapszulában benne van minden, amit ma adhatunk, hiszen ha a Keiper-övvel elveszítjük a kapcsolatot, onnantól fogva soha többé nem kommunikálhatunk. A kapszulában egy hatalmas fehérjében és egy hatalmas kristályban őrzünk mindent, amit addig a pillanatig tudtunk. A kapszula voltaképpen nem csak egy űrhajó, hanem egy cyborg, vagyis a lelke, de főleg az agya ember, mivel azonban az ember nem tudná túlélni a több százezer– vagy millióéves utazást, ezért van az, hogy szinte mindent gépek működtetnek. Amikor a kapszulák odaérnek a bolygóhoz megvizsgálják, hogy tényleg jók-e, és ha igen, leszállnak, és a cyborg elkezdi szülni és nevelni a gyerekeket, elsőre kettőt. Ezután felépít egy társadalmat, azért kell sok különböző információ, hogy a társadalom változatos legyen. Ha nagyon nem jó a bolygó, akkor a kapszula galaxisközi útra indul, és egy másik galaxisban próbál meg élhető bolygót találni. Ahhoz, hogy egy bolygó élhető legyen, rengeteg minden kell, növények, állatok, mikroorganizmusok, de mindezzel az alkalmazott biológia tanszéken foglalkoznak, és ezek létrehozásához megtervezik a megfelelő eszközöket. Ezen kívül egy új bolygón mód van az irányított evolúcióra is, például, ha jó a hely, de sokkal nagyobb a gravitáció, akkor meg lehet valósítani a megfelelő genetikai változásokat, ugyanez vonatkozik minden másra a kisebb gravitációtól a víz minőségére, illetve szintetizálására, a fényerőre.
Az első kapszulákban a művi terhességmegszakítások genomját küldtük, ha már itt nem születtek meg, legalább valahol máshol élhessenek. Azonban ma már minden adatot küldünk. Magukat a géneket nem, de az adatok is elégségesek egy organizmus újjáépítésére. Az Etikai bizottság úgy döntött, hogy nem alkothatjuk meg a tökéletes ember genomját, ezért kell egy-egy kapszulában minden a kapszula indulásáig ismert adatot betölteni. Tudja, ezek a kapszulák elég lassúak, még a fénysebesség hatvan százalékát sem érik el, így szegény cyborgoknak elviselhetetlen lenne ilyen hosszan utazni, ezért kap felvett életeket, ezért olvashatja el az egész világirodalmat, láthatja az összes filmet, és élheti át az összes felvett életet, így azt hisszük, bölccsé is válhat. Hiszen a lényege az ember, amely férfiként és nőként is jelen van a digitálisan irányított környezetben.
– Maga mint lelkész ilyenben részt vesz? − fakadt ki Tom.
– Igen − mondta Ngoya.
– Miért nem adja Isten kezébe az egészet?
Ngoya egy kicsit elhallgatott, majd így szólt:
− A hit és a tudás más. Én hiszek mindabban, amiben hiszek. Istenben. Azonban a tudomány más. A hit vonzza az embert, a tudomány taszítja. A hit azt mondja, hogy végtelen öröm vár bennünket, és ez már most elkezdődhet, a tudomány azt mondja, hogy százmilliárd év múlva nyugalmi állapotba kerül az univerzum, nem lesz több történés, a csillagok mind kihűlnek, és a testek, még a fotonok sem fognak egymással találkozni, egyre nagyobb lesz a távolság a végtelen térben minden között. Tudja, az élet olyan, mint egy folyó, megvan a forrása, a kanyargása és a torkolata. Az emberiség olyan, mint az óceánok az összes vízgyűjtő területükkel, a természetes vetélések olyanok, mint a ki nem buggyant forrás, a művi vetélések pedig olyanok, mint azok a források, amelyek eleve a tengerbe ömlenek. Minden fa, állat is ilyen, a kimondhatatlan és elképzelhetetlen Isten alkotása. És Isten előtt semmilyen élet nem felesleges és értéktelen. Isten nem élvezi a szenvedő szenvedésit, és a megepedt nádat nem töri el. Vajon nem nemes dolog ezt szétküldeni az univerzumba, mindazt, ami őt dicséri? Vajon százmilliárd év múlva nem lesz valami jó abban, a semmitől jobb, hogy talán egy vagy több cyborg az összes addigi adattal, ismerettel, bölcsességgel a végtelenben száguld?… Attól, hogy tanultam hébert meg görögöt, nem kell bibliafundamentalistának lennem. Tisztelem Isten minden igéjét és alkotását, de ez nem elég, a hit cselekedetek nélkül halott. Vajon hogyan szerethetném másként az embereket, minthogy vigasztalom, bölcsebbé teszem őket, és vajon hogyan szerethetném másként az emberiséget, ha nem törekednék arra, hogy mindaz megmaradjon, amije van, a gondolatai, az élményei, a génjei, a kromoszómái, a többi élőlény. Lehet, hogy nem értjük vagy rosszul értjük azokat a régi szövegeket. Nem tudom, és nem is tudhatjuk meg, hogy valamelyik kapszula valaha jó helyre jut-e, de nem érdemes esélyt adni erre? Nem is magyarázok többet, megyek a laborba, és megnézem, hogy állunk.
Amikor Ngoya legközelebb visszatért, Thomas sejtjei kezdték feladni a szolgálatot. Gyorsan bekapcsolták az infúziót. Az első és a második csomag tartalmánál még reménykedtek, de Thomas sejtjei egyre kevésbé szívták fel a tápláló anyagot.
– Valami súlyos kombináció van, a megmaradó génjei termelnek olyan anyagot, amely lebontja energiakinyerés nélkül a táplálékot, ezt a mitokondriumból származó RNS generálja valamelyikkel a harminchét génje közül. Majd sorban lefuttatjuk az algoritmusokat.
– Maradjon − mondta Tom. − Azt mondta, hogy volt hatvankét ember, aki genetikailag egyezik velem, vajon hány van még?
– Tudja, az emberek DNS anyaga nagyjából 99,9 százalékban egyezik. Igaz, hogy az a 0,1 százalék elég sok a nagyjából 3,2 milliárdból (kb. 28 millió savbázispár-különbség van a legeltérőbb emberek között).
– Mégis marad meg belőlem valami?
– Igen, mondta Ngoya. Az Y kromoszómája a Közel-Keletről származik, szoktuk Ábrahám kromoszómának is nevezni, mert a leggyakoribb a zsidó és az arab származásúak körében, rengeteg van belőle, mint égen a csillag. És van egy nagyon ritka. Csupán egy nő hordozta, egy régi közel-keleti sírban találták az archeológusok. A teljes genomot nem sikerült restaurálni, mert a melegebb vidékeken erre kisebb az esély, de a DNS kristályból azért valamennyi megőrződött, és ezt a gént soha egyetlen nő sem hordozta. Valami egyszeri mutáció lehetett. Ezen kívül hoztam Önnek egy listát, mert tudtam, hogy ez megvigasztalja. Felolvasom:
– Az első kromoszómái információs anyaga: az emberiség huszonkét százalékával azonos.
– A második kromoszóma információs anyaga: az emberiség negyvenkét százalékával azonos.
– A harmadik …………
Ngoya nem vette észre, mikor csukta be a szemét Thomas. Amikor odaért ahhoz, hogy genomikai azonosság, ennyit mondott, Önnel nincs egy azonosság sem, de részenként ott van szerteszórva az emberiségben. Ekkor megszólalt a pittyegő, Thomas szemei már nyitva voltak, és az arcán halvány mosoly ült.