Határokon innen, az üveghegytől távol, valahol a bácskai sík vidéken, annak is a legzöldebb szegletében terül el a titokzatos Zenta városka. Varázslatos kis hely ez, annyi bizonyos! Egyik szélét tengerként hullámzó búzatáblák szegélyezik, mezsgyéin napraforgók billegnek a napsugarak vezényletére, túloldalát a Tisza simogatja vidám csilingelést hallatva.
Amióta világ a világ, békességben éldegélt itt egyik ember a másikával: magas az alacsonnyal, tagbaszakadt a vékonydongájúval, szorgalmas a lustácskával, módosabb a kevésbé vagyonossal. Ha egy városlakó bajban volt, segítségére szaladt a fél utca, ha valakit örömhír ért, vele ünnepelt az egész szomszédság.
Volt ennek a városnak egy Kukucska nevű része. Szegény halászok lakták, kidőlt-bedőlt házacskáik mind a folyóra néztek. A férfiak kora hajnalban eveztek ki a vízre, és csak késő este indultak haza szerény zsákmányukkal. Bár kamrájuk kongott az ürességtől, folyton korgó gyomruk ellenére boldogságban teltek napjaik.
Történt egyszer, hogy Kukucskába látogatott a város leggazdagabb embere, Tóparti János. Dölyfösen vonult a kunyhók között, kerek pocakját maga előtt tolva pödörgette húsos orra alatt húzódó kackiás bajszát. Ott aztán addig méricskélt, számolgatott, tapogatott, osztott-szorzott, hogy arra jutott, fényűző palotáját a kukucskai viskók tövébe építteti. Még aznap összetrombitálta a környék legkiválóbb mestereit. Ácsok kopogtak, kőművesek rakodtak, szobrászok farigcsáltak éjt nappallá téve. Kisvártatva el is készült az óriási kastély. Kívül ezüst borostyán borította, belül aranyszín tapéta bélelte, három hatalmas gyémánttorony csillogott oldalain. Örvendezett is János új birodalmának! Körbejárta, megcsodálta, csak úgy dagadt a keble a büszkeségtől. Legszívesebben ország-világ előtt dicsekedett volna új hajlékával, de magának való lévén még egy ártatlan pillantást is sajnált az ágrólszakadt kukucskai néptől. El is határozta íziben, hogy erős falakat húzat vára köré, távol tartva ezzel a sok mihasznát becses tulajdonától. Hamarosan érkezett is tíz melák, és olyan magas sziklafalat emeltek szaporán, hogy az felért egészen az égig, ha nem tovább. Hanem azt a falat addig rakták, addig nyújtották, mígnem eltakarta a napot, s egész Kukucskára szürkeség nem telepedett. Szomorkodtak is a halászok: miránk már a nap sem süt, édes komám! – mondogatták. De hát mit volt mit tenni, csendben élték tovább fakó életüket.
Tóparti Jánosnak volt egy szépséges leánya, Jolánka. Amikor sétált, földig érő göndör fürtjei derűs táncot jártak, gesztenyeszemei pajkosan ücsörögtek mosolygó barackarcán. Édesapja a széltől is óvta törékeny gyermekét. A tágas szobákat teletömte minden földi jóval, s megtiltotta, hogy akár egy pillanatra is elhagyja a palota védő bástyáit. Heteket töltött el magányban Jolánka, hosszú hónapok döcögtek tova. Egy nap azonban megelégelte a dolgot, gondolt egyet, s olyan kedvesen, olyan édesen udvarolt apjának, ahogyan csak tőle tellett. János mogorva szíve meg is adta magát hamarjában. Mivel pénze annyi volt, akár a pelyva, jó fizetségért cserébe játszótársat kerített unatkozó csemetéje mellé. Választása a becsületes Vasútiék Pannijára esett. Bár szülei nem szívesen engedték el a segítőkész, jóravaló lánykát, ellentmondani egyikük sem mert a hírhedt Tóparti úr parancsának. Megegyeztek hát, ahogy illik, Vasúti Pál csak annyit kért Jánostól, hogy minden hónap harmadik vasárnapján engedje haza leányát.
A két kislány azon nyomban összebarátkozott. Egy percre sem váltak el egymástól: nevetve kergetőztek a káprázatos kertben, közösen fedezték fel a zöldellő bokrok alján megbúvó növények sorát, s egy kopott meséskönyvre megesküdve örök szövetséget kötöttek.
– Panni, mesélj nekem a városról! – kérlelte újra meg újra Jolánka a barátnőjét.
– De hiszen már mindent elmondtam, Jolánka! – válaszolta ilyenkor Panni.
– Nem baj, meséld újra! Hallani akarok a kukucskai emberekről, meg akarom ismerni a szokásaikat, részese akarok lenni a veszélyes halászatoknak meg a zajos vasárnapi ebédeknek! – kiáltotta, s ábrándos tekintettel bámulta a felhők közé vesző vastag kerítést.
Míg Jolánka merész álmokat szövögetett a kinti világról, Panni ajkait egyre-másra hagyták el a szebbnél szebb történetek, melyeknek főszereplői hol rakoncátlan pontyok, hol engedetlen háziállatok, hol pedig komisz utcagyerekek voltak. Peregtek a napok megállíthatatlanul, s vészesen közeledett Panni hazatérésének napja.
– Vigyél magaddal, drága Pannikám! – esdekelt Jolánka azon a bizonyos vasárnapon.
– Nem lehet, Jolánka, tudod jól! – így Panni. – Megütnénk a bokánkat mindketten, ha édesapád fülébe jutna a dolog.
De Jolánka addig győzködte, olyan hangosan hüppögött, s annyira keservesen sírdogált, hogy Panni ijedtében igent mondott a kérlelő szavakra. El is terveztek mindent lépésről lépésre, s amikor elérkezett az idő, Jolánka belebújt Panni méretes bőröndjébe, mely Pannival együtt a díszes hintón foglalt helyet, és feszülten utazott Kukucska másik végéig. Otthon aztán volt nagy öröm, áradt a jókedv! Nem győzték ölelgetni a rég nem látott Pannikát, s a kis Jolánkát is szívesen látták vendégül. Az egész szomszédság a folyópartra vonult, néma boldogságban élvezték a vígan töltött drága perceket.
– Hogyan tudtok napsütés nélkül élni? – ámuldozott Jolánka. – A mi udvarunkon csak úgy szikráznak a napsugarak!
– Nálunk sem volt ez mindig így – kezdett mondókájába egy fiúcska, de Vasúti Pál leintette abban a minutumban.
– Ha tényleg olyan ragyogó idő uralkodik a kertedben, elvihetnéd a kis Misit! – lépett oda valaki Jolánkához, a leány tenyerébe helyezve egy pihegő kék madárkát. – Talán segítene szegénykén a fényfürdő.
Ám mielőtt a kismadár tüneteit taglalhatták volna, égzendítő ordítás törte meg Kukucska csendjét.
– Ez csakis a papa lehet! Hová is bújhatnék? – sikoltotta kétségbeesetten Jolánka.
Tóparti János haragja elől azonban nem menekülhetett senki fia! Bőgő oroszlánként rontott a megrémült kukucskaiak közé, hóna alá csapta riadt leányát, átkot szórt az egész Vasúti családra, majd nagy csinnadrattával elviharzott.
János dühe nem ismert határokat. Még szigorúbb lett szegény Jolánkához, aki már a rügyező fákat is csak szobájának ablakából figyelhette. Egész nap egy széken ült, áhítozva csodálta a kertben nyiladozó virágokat. Egyre visszahúzódóbbá vált, alig akart enni, nem beszélt senkivel, egyedül a törött szárnyú Misi madárkát ápolgatta szívvel-lélekkel. Ahogy Misike erőre kapott, úgy erőtlenedett el Jolánka, nemsokára ágynak is esett. Megijedt ám Tóparti János! A legnevesebb orvosokat hívatta kastélyába, de mindhiába! Jobbra-balra forgatták, vizsgálgatták, nézegették a leányt, de egyikük sem talált gyógyírt a titokzatos betegségre.
Kukucskát hamar bejárta e szomorú hír. Panni egyfolytában az egereket itatta. Azonnal szaladt volna a gyengélkedő Jolánkához, de Tóparti úr még a palota közelébe sem engedte. Egyik bús reggelen azonban halk kopogásra lett figyelmes két könnycsepp között.
– Misikém! Hát te vagy az? – dörgölte hitetlenkedve szemét Panni. – Hogy kerülsz te ide?
– Érted jöttem! Jolánkának nagy szüksége van rád! Ne is kérdezősködj sokat, hanem mondd utánam: Zsugorodik Pannika, pricci, pracci, pruccaca – hadarta a madár.
S amint Panni kimondta a varázsigét, akkorára összement, mint egy katicabogár.
– Most pedig mássz fel a hátamra! – rendelkezett Misi. – És kapaszkodj erősen belém!
Azzal felrepültek a magasba. Csak repültek, repültek, már rég a bolyhos fehér felhők felett jártak, amikor elérték a Tóparti-vár falának mohás tetejét, ahonnan ereszkedni kezdtek az aprócskának tűnő liget felé. Misi egyenesen Jolánka szobájába vitte Pannit, majd a következő mondókát ismételtette el vele: nagyra nő a Pannika, pricci, pracci, pruccaca.
Ekkor Panni nőni kezdett, s egy szempillantás alatt visszanyerte eredeti méretét. Az ébredező Jolánka el sem merte hinni, hogy barátnője áll az ágya mellett. Sírva fakadt örömében, gyenge kezével tétován nyúlt a mosolygó Panni felé.
– Végre itt vagy! – súgta. – Most már egészen biztosan meggyógyulok!
– Ahhoz ebből a finom levesből is enned kell! – mutatott az érintetlen ételre Panni, és Jolánka mellé kuporodva etetni kezdte a falfehér kislányt.
– Mi az ördög folyik itt? – dörmögött egyszer csak egy hang a hátuk mögül. János rontott be mérgesen a szobába, de egyből visszahőkölt, amikor meglátta, hogy Jolánka jóízűen falatozik.
– Édes gyermekem! Te eszel? – kiáltotta.
– Panninak köszönd! – felelte Jolánka.
– És Misi madárnak! – mondta szégyenlősen Pannika.
Tóparti János percekig meg sem tudott szólalni a boldogságtól. Amikor összeszedte magát, Pannihoz fordult.
– Mivel hálálhatnám meg, hogy visszahoztad az én kislányom életkedvét? Kívánj bármit, és én teljesítem!
– Romboltasd le a kastély köré épített sziklafalat, apám! – ragadta magához a szót Jolánka. – Egész Kukucskának ez lenne a legszebb ajándék!
Az öreg Tóparti engedelmeskedett, már aznap lebontatta a szürke bástyákat. Azóta Kukucskában is hét ágra süt a nap, s Tóparti úr csodás kertjében szaladgál a kukucskai gyerekek apraja-nagyja.