A férfi vezet.
Amikor túlfeszülnek a dolgok, nem születik meg a feloldásra váró igény, de növekedni kezd a tehetetlen kétségbeesés.
*
Nem hiába találták ki a decembert. Ebben a hónapban sűrűsödik össze mindaz, ami egész éven át gyűlt, töltötte meg hátunkra nehezedő láthatatlan puttonyunk. A nyári melegben verítékező napok, a hosszúra nyúló ősz, ami értelmetlenné teszi ruhatárunk legjobb darabjait, gombával tölti meg a körömcipő orrát, lábszaggal a bokacsizmát. Bámuljuk a telefonon a hónap napjait, felidézve a régi idők naptárait, amelyeknek a letéphető lapjait kísérő, önkéntelenül felszakadó sóhaj olyan volt, mintha meg nem történtté tehetnénk napokat, hónapokat, kicsinyes zsörtölődéseket, a kánikulában lustaságunk miatt senyvedő muskátli barnuló, pödrődő levelét, lelkifurdalásunkat, hogy okos testmozgás helyett értelmetlen rohangálással töltjük az órákat. Eredményeink nincsenek, decemberben minden, amit fontosnak éreztünk, olyan apróvá és jelentéktelenné zsugorodik.
Mi zsugorodunk apróvá és jelentéktelenné. Elférünk egy tenyérben.
*
Ezért a nevetés, mint lélektani szempontból furcsa és nehezen meghatározható állapot, és ezért a sírás, mint a nevetést titkon kézen fogó barát, ki így hív: maradjunk együtt, ne menjünk sehova. Nézzük együtt a fiatal lányok arcát, akik tekintetében megtörik a fény, könnyes pillájukon szivárványszínekben ragyog a nevetés, túlcsordul bennük a szeretet és a remény. Földi dolgok, ők még nem tudják, idővel elmúlnak. És amikor már elmúltak, akkor kell a titkon egymást kézen fogó két barátra figyelni, hogy megkeressük, előhívjuk. Az andalúziai kutya bevezető snittjét alkalmazva magunkon. Borotvával a kezünkben felvágjuk a bal szemünket, hátha a nyomára akadunk annak, ami régen nevetés volt és sírás, kézen fogva jártak, nevük is volt, túlcsorduló szeretet.
*
A túlcsordulás természetesen nem a szeretet mértékét, hanem annak élettani mértéktelenségét jelenti. Ezért is folyamodunk – képzeletünkben – szürreális megoldáshoz. A valóságnál valósabb dolgok izgatnak ilyenkor. A tudatunk mélyén rejlő. Miért a bal szemet? Talán a szív miatt, talán csak azért, mert a jobbkezesnek egyszerűbb úgy a művelet. De ha mégis a szív miatt, ami a szeretet mértéktelenségének élettani kifejezője, akkor felmerül a kérdés, ki által kaptuk és mi végre? Jutalom ez, ami önmagában hordozza büntetését?
*
Néhány sorral feljebb megtört a kimondhatatlanság. Újfent elárult engem, amikor ,,elszólta magát”. Mintha csak erről beszélve nyerne értelmet a káosz, melyben alakultunk, fiatalságunk egyre fogyó életfenntartó ereje, amelyben egyre fogyó mosolyok és könnyek között száradunk ki, mígnem, akár egy napon felejtett kesztyű, arra jövünk rá decemberben, hogy használhatatlanná váltunk.
*
Mi tudjuk, hogy a december beszél hozzánk. Sajnos gyakran nem értjük, mit mond, hiszen ez az időszak a kivárás időszaka. És mi már nehezen tudjuk felidézni, mi az, amit kivárunk? Mi az, amire várunk? És vajon a nyári napon felejtett, összezsugorodott fél pár kesztyűnek, amivé az évekkel lettünk, van-e dolga? Már nem kell elhitetnünk, hogy az ajtón túl új látvány tárul fel. Ha megtettük, nincs dolgunk. Ha nem tettük meg, talán azzal tettünk jót. Miféle küldetés volna az, amelyiknek a sikere nem más, mint a nevetés és sírás után borotvával felvágott szemben kutató, azt mégsem lelő, megkeményedett kesztyűk nevelése? Ezt azonban nem mi döntjük el. Arra várunk, arra vágyunk, más színben tűnjenek fel a dolgok és mellettük mi is. Régi decemberek emlékei legyünk. Vagy mégis arról van szó, hogy nekünk magunknak kell elhinnünk, hogy az ajtón túl új látvány tárul elénk? Összehúzzuk magunkat, elférünk egy tenyérben.
*
December hónapot, eget vizsgáló tapasztalataik alapján az idő beosztói is nagy becsben tartották, lévén, hogy utolsó. Utolsóból lesz az első. Az elsőből lesz az egyetlen. December az egyetlen hónap, amire egész évben várunk? A decemberek sora a hónapok sora, amikre egész életünkben készülünk? Rosszul, kiszikkadva, kitikkadva, akárha egy Nyárhozó Uralkodóhoz készülnénk. Össze-vissza helyeken születünk a világban. Ki itt, ki ott. A Fagykirály máshol Nyárhozó Uralkodó, csak a várakozásunk, a készülődésünk ugyanaz? Tehetetlenségünk, amellyel kifogyasztjuk magunkból a mosolyt és a könnyeket, keményedünk, kérgesedünk, miközben pontosan emlékezünk arra, milyen volt, amikor még nem kellett borotvával felvágni a bal szemünket, hogy lássunk. De ez nem biztos. Lehet, hogy csavarosabb ennél a dolog és mások vágják fel helyettünk – hogy ne lássunk. Attól még lehetünk királyok, vakszeműek közt a félszemű.
*
Így kell lennie – akárhogy is van, ez a kitétel nem a puszta létezés egy módját jelzi: így van, hanem annak előre elrendeltségét. Már nincs bennünk eltökéltség, ahol vagyunk, ott megpihenünk. Amiről mi magunk úgy hittük, nagyképűen és fiatalos bátorsággal, hogy eltökéltségünk találkozik azzal, ami előre el van rendelve: a sorsunkkal. Csak azt nem tudtuk, hogy tényleg így van. El van rendelve és mi azt fogjuk beteljesíteni, rúgkapálva vagy engedelmesen, felismerve vagy sértődötten. Pillanatnyi szakadás – ha ezt tudjuk, akkor a nevetés és sírás helyét nem kell borotvával felvágott bal szemünkben kutatnunk. Akkor ott van, csak átalakult, a kurva fizika kíméletlen törvénye szerint, hiszen semmi nem vész el, csak átalakul. December a remény hónapja lesz így. Babapopsi krémmel esünk neki a kiszáradt, megkeményedett fél pár kesztyűnek. Itatjuk a testét, jól beitatjuk a krémmel.
*
Egyetlen születésnek sincs időpontja. A születésnek pillanata van, általa rögzül minden más, ami tetteinket mulandóságunkhoz köti. Félek a folytatástól. Hiszen egyik előtt sem volt semmi és egyik után sem lesz semmi. Mégis óriási a különbség. Születésünk pillanata, szülésünk pillanata, felajánlásunk reménye, Egész életünkben csak ítéltetünk, a búcsú időpontja azért lehet szép, mert akkor befogadtatunk.
*
December ideje, a bizonytalanságok sűrítménye. Vagy éppen ellenkezőleg, az egyetlen bizonyosság. Az év hónapjai a hátunk mögött, az évek a hátunk mögött, az évtizedek a hátunk mögött, megannyi bizonytalanság, hiszen nem lehetünk biztosak abban, hogy jól csináltuk. Kutatunk, mert az ember kíváncsi lény, bal szemünk borotvával felvágjuk, nyomozunk a nevetések és könnyek után, pihegünk, babapopsi krémmel ápoljuk azt, amink még van, hátha oldódik kérgessége, és bizonyosságnak tudnánk ismét tekinteni a bizonytalanságok sűrűségéből előbukkanó valamit – nevezzük decemberi érzésnek, ami által akarva-akaratlan az életünk mégis járhatóvá válik. Beláthatóvá.
*
Mi pedig belátóvá.
*
Emberi léptékkel mérve, a december a befejezés ünnepe. A siker ünnepe. A teljesített ünnepe. De csak akkor fogjuk megtudni, hogy mihez képest teljesítettünk és jól-e, amikor az utolsó december ideje eljön. Micsoda felszabadultság és áradó öröm, megtérés és megdicsőülés, amikor már sem önnön bal szemünk felvágásával nem kutatunk, sem mások szemével nem mérjük magunk, csak ünneplőbe öltöztetjük felkészült lelkünk.
*
Úgy legyen.