Ha nem írsz meg estére egy novellát, akkor nem foglak szeretni.
Dehogynem fogsz, mondtam, és megcsókoltam a lányt. Hiszen nagyon szeretsz.
Nagyon szeretlek, de ha nem írod meg, akkor ma este nem foglak szeretni.
És megcsókolt.
Az utolsó csók, mondta, remélem, csak estig.
Kilibbent az ágyból, és eltűnt a fürdőszobában.
Felkeltem én is, kimentem a konyhába, reggelit készíteni.
A fürdőszobában megeredt a monszuneső, volt, hogy én is beálltam a monszun alá.
Feltettem a kávét. Vinettás, más néven padlizsánkrémes pirítóst csináltam, nagyanyám készítményéből. Amíg nem találtam rá a lányra, vagy talán a lány énrám, a nagyszüleinél laktam egy fűtetlen előszobában. Azért jobb itt. Elállt a monszun, forró pára csapódott ki a füriből. Tálcára raktam a reggelit. A lány már az ágyban várt. Szerettem tálcán vinni a reggelit, reméltem, ez megadja a nap alaphangját. Leültem az íróasztalhoz, rajta volt az Erika írógépem, amit a lány használt az egyetemi dolgozatok megírásához. Pénzt is kerestünk belőle, kevés embernek volt írógépe, számítógép meg még nem létezett, így kölcsönadtuk Erikát, aztán Erika árából elmentünk vacsorázni. Én éppen nem jártam egyetemre. Kirúgtak két évre. Irodalompolitikai okok miatt. Hiába történt rendszervált(oz)ás, a kommunista tanárok ott maradtak az egyetemen.
Befűztem egy üres lapot, és néztem magam elé, tehetetlenül. Ötlettelenül. Nem tudtam, hogy kell novellát írni.
A lány, miközben itta a kávéját, kuncogott.
Mit kuncogsz? – kérdeztem.
Nehezebb, mint egy szigorlat, ugye?
Nehezebb. Visszabújhatok? Szereznem kell egy kis valóságalapot vagy epikai hitelt. Hátha akkor megy. Lehet szerelmes novellát is írni.
Drágám, már annyi valóságalapot és epikai hitelt kaptál tőlem, hogy abból nagyregényt írhatnál. Amúgy is mennem kell. Este duplán bepótolom. Ha…
A debreceni egyetem klubjában ismertem meg. Emlékszem, szerda esti diszkó volt. Bent a teremben dübörgött a zene, tömeg, kint a büfében ment a nagyüzemi piálás, a folyosón meg ott állt egy lány a falnak dőlve, jobb lábát felhúzva és a falnak támasztva, kezét karba fonva. Gyönyörű volt. Ott állt egyedül. Megálltam vele szemben ugyanúgy, ahogy ő. Rápillantottam. Rám pillantott. Néztük egymást farkasszemmel, aztán elnevettük magunkat. Csaba vagyok. Én meg Györgyi. Jössz táncolni? Táncoltunk. Úgy táncolt, hogy azt hittem, átment a lábamon a villamos.
Hazakísérhetlek?
Hazakísérhetsz.
Hajnal négy volt, mire a lépcsőházuk elé értünk, az egyetemtől kicsit távol levő úri lakótelep legutolsó házában lakott albérletben. Utána már csak egy erdősáv, aztán végeláthatatlan szántóföld. Álltunk a lépcsőház ajtaja előtt.
Messze laksz, kérdezte.
Másfél óra alatt hazagyalogolok.
Gyere, aludj nálam. Valahogy elférünk. De nem lesz semmi.
Két másik lánnyal lakott együtt, övé volt a kisebbik félszoba. Csak egy falnak tolt franciaágy, egy íróasztal és egy beépített szekrény. Nem tudtam, hogy majd évekig ez lesz az egyik otthonom.
Néhány nap múlva megtörtént „az” is.
Soha nem írtam még sem novellát, sem verset. Valahogy tényleg elterjedt az egyetemen, hogy költő és író vagyok, csak nem jelentetem meg az írásaimat. Hagytam, hadd terjedjen, nem érdekelt. Hát most nagyon ráfáztam. 1992. március 28-a. Estére meg kell írnom egyet. Szerelemből. Voltak író és költő barátaim, jártam nagyon sok ún. író-olvasó találkozón, normálisnak tűnt, hogy novellát vagy verset hetekig, hónapig, akár évekig is csiszolgatnak az írók, no de egy nap alatt megírni a lehetetlent?
Bezárt félszobában, száraz torokkal nem szárnyalhat a képzelet, úgy döntöttem, lemegyek a Nyulasba, hátha eszembe jut valami. Amíg lesétáltam a Nyulasba, azon gondolkodtam, zsaroltak-e már ki szerelmet novellával. Olyannal igen, ha nem iszol, akkor… ha leszoksz a cigiről, akkor… ha lesz munkád, akkor… ha nem lesz másik csajod, akkor… De hogy ha megírsz estig egy novellát, akkor…?
A Nyulas különleges hely volt, a debreceni egyetem mellett. Egy nagy fabarakk, kerthelyiséggel, a kerthelyiség sarkában meg Szent István piros, fehér, zöld elszáradt virágokkal díszített rozsdás koronájával. Korona vascsontvázával. A korona a híres Debreceni Virágkarneválról maradt itt, senki nem tudta, hogyan szerezte meg Cégély Vendel, a Nyulas tulajdonosa. A koronán belül állt egy nagy faasztal néhány műanyag székkel, a világ talán legkülönlegesebb ivóhelye. Gondoltam, ha beülök oda, kérem Szent István áldását, csak eszembe jut valami különleges dolog. A Nyulasban négyféle ételt lehetett kapni, halászlevet, babgulyást, túrós csuszát és slambucot, egy különleges szalonnás-krumplis-lebbencstésztás pásztorételt. A különlegességet az adta, hogy páratlan napokon slambuc és csusza volt, páros napokon csusza és slambuc. Amíg nem fogyott el a slambuc, nem adtak csuszát, amíg nem fogyott el a csusza, nem adtak slambucot. Előfordult, hogy csuszát akartunk enni, de még akadt három adag csusza. Kisorsoltuk, ki egye meg a csuszát. Fordítva is megtörtént. Hétfő lévén gondoltam, eszek egy slambucot, iszom egy Unicumot és sört, hátha kegyelmi állapotba kerülök.
Nem volt még slambuc, ittam a pultnál egy kis Unicumot, és egy üveg Borsodival beültem a korona alá. Szomjas voltam, megittam gyorsan. Megittam még egy Unicumot, és kértem még egy sört. Csaba, baj van? – kérdezte Manyi néni, a pultosnő. Baj van, mondtam. Nagyon nagy baj. Rák? Nem. Az gyógyítható. Az enyémbe viszont egy nap alatt bele lehet halni. Manyi néni már hozzászokott a hülye egyetemi hallgatókhoz és tanárokhoz, érdeklődve nézett rám. Mi a baj? Szerelem, mondtam. Odaadta a sört, na, ülj vissza a korona alá, láttalak már ott szerelmeskedni. Visszaültem, és akkor különleges illat lengte be a kerthelyiséget. Disznópörkölés szaga vagy illata. Valamelyik szomszéd ház udvarából fújta oda a tavaszi szél.
És akkor bekattant az agyam. Végre kegyelmi állapotba kerültem. Eszembe jutottak a videodisznók.
Az apai nagyszüleim egy, a magyar–román határ menti kis faluban, Mezőgyánban éltek. Néhány évvel ezelőtt odautaztam disznótorra. Leszálltam a falu központjában, a buszmegálló mögött működött a Vadász presszó és étterem. A presszó üvegajtaján nagy plakátot láttam:
VIDEODISZNÓ
szombat este 20 óra
Felizgatott a dolog, disznótorra jöttem, de még soha nem hallottam videodisznóról. Bementem, csak néhány nyugdíjas meg kinézésre munkanélküli üldögélt az asztalok mellett, vagy éppen támasztotta a söntéspultot. Kértem egy sört. Mi az a videodisznó, kérdeztem a pultos hölgyet. Elkezdett kacagni. Fiatalember, az videodiszkó, bár vannak, akik disznó módon viselkednek. Holnap este lesz. Jöjjön el.
Ültem a Nyulasban a korona alatt, orromban perzselt szaggal, és kezdett összeállni bennem az első novellám. Előttem volt egy üres füzet, és hirtelen eszembe jutott egy történet. A videodisznókról Mezőgyánban, Cégély Vendelről, a Nyulas tulajáról, aki a kocsma hátsó udvarán rendez disznótorokat. Bükkszentkereszten volt egy nyaralónk, a faluban élt Kerkó Jani, egy félkezű sírásó és kosárfonó, kondást csináltam belőle. A Debrecen melletti Hajdúböszörményben született az édesanyám, sokat nyaraltam a nagybátyjánál, Miklós bácsinál. Talán hihetetlen, de a hetvenes évek elején még járt konda a városban. Reggel végigszarták a disznók a macskaköves utcákat, este meg ültünk a ház előtti lócán az öreggel, vártuk a disznókat. Miklós bácsi a világháborúról beszélt állandóan, én meg mindig megkérdeztem, hogyan találnak haza a malacok, hogy találják meg a sok disznó között az anyjukat. Ilyenkor kivette szájából a pipáját, és csak annyit mondott, gyerekem, a disznó okos állat. De beugrott Sebestyén atya figurája is, a felvilágosult bükkszentkereszti plébánosé, akivel sokat beszélgettünk Francis Fukuyamáról, a kor sztárfilozófusáról, aki kijelentette, hogy a történelemnek vége. Valahogy elkezdtem életem első novelláját abba az üres füzetbe, szinte önkívületben írtam le a címét: A videodisznók esete Kerkó Jánossal.
Nem tudom, hány óra alatt írtam meg életem első novelláját, mindenesetre nem egy másodperc alatt, mint ahogy a lányba beleszerettem, már kora délután volt, amikor kibújtam Szent István koponyaváza alól. Hazamentem az albérletbe, útközben vettem egy üveg pezsgőt, behűtöttem. Leültem az íróasztalhoz, Erikán lepofoztam a kéziratot. Hallottam, hogy Györgyi megjött, eldugtam a fiókba, szűz papírt tekertem be Erikába. Ültem némán, nem mentem ki elé. A lány bejött a szobába, rám nézett, aztán az üres papírra, megint rám, megsimogatta a fejem búbját. Nem gondoltam komolyan, te kis bolond.
Jó. Akkor vetkőzz le, és bújj be az ágyba. Mindjárt jövök. Amikor visszajöttem az üveg pezsgővel és két pohárral, Györgyi már a paplan alatt feküdt az azúrkék hálóingjében, ami olyan szépen illett össze az azúrkék szemével. Töltöttem a pezsgőből, és leültem az íróasztalhoz. Na most figyelj! Elővettem a kéziratot, mindössze három oldal, kilencezer karakter, és elkezdtem olvasni.
A videodisznók esete Kerkó Jánossal.
Miközben olvastam, egyre többször nevetett fel, néha csak úgy felszisszent, hogy te őrült vagy, de a legjobban akkor kacagott, amikor a „Nagy Gyesznyó monológjához” értünk.
„Ekkor a legnagyobb kan gyesznó tudja tisztelendő uram amelyiknek ekkora agyara van a Cégely Vendelé a korcsmárosé szóval a legnagyobb gyesznó odajön hozzám oszt azt mondja követségbe jöttem hozzád Kerkó Jani. Tudom hogy te aki a fűrésztelep mellett lakol és itt az öreg malom mögött szoktál minket makkoltatni hogy te jó ember vagy és mi tudjuk hogy tulajdonképpen te nem tehetsz erről az egészről de hát mi csak veled tudunk érintkezni és kérünk hogy panaszainkat közvetítsd a felsőbb hatóságokhoz. Szóval ezt mondta a gyesznó atyám ne nézzen már úgy rám látja hogy nem vagyok berúgva de hát ez megtörtént bár tudom hogy vannak olyan dolgok amik igazak mégis hihetetlenek.
Hát azt mondja a gyesznó hogy nekik van az ólban tévéjük merthogy az emberek rájöttek arra hogy a gyesznó ha a tévét nézi akkor szórakozottabb és éhesebb lesz és akkor többet eszik és már nemcsak moslékot esznek hanem az esti filmhez sós mogyorót is kapnak meg pirított makkot. És hogy a hajnali adásban valami Fukugyama nevű fószer azt mondta nekik hogy a történelemnek vége és hogy ezt állítólag direkte a magyar disznóknak üzeni szóval hogy a történelemnek vége és hogy már nincs is haladás meg ilyeneket mondott az a Fukugyama a gyesznóknak azok meg nekem. És akkor a legnagyobb kan amikor a gazda hajnalban hozta a moslékot azt mondta neki szó szerint ezt mondta hogy atyám most figyeljen hogy papa a történelemnek vége már nincs fejlődés hát hova etet hát hova hizlal a történelemnek vége papa már nem a moslék már nem a hova hizlalás a lényeg papa gyönyörködjön az életben nézze mily csodás a világ papa nézze milyen csodás a világ és akkor azt mondta a gyesznó nekem hogy a zsálya meg a kökörcsin meg a parti sás szebb mint a moslékban úszó árpaszemek. És hát azt kérték tőlem a gyesznók hogy csak úgy hadd ejtőzhessenek az árnyékban hogy csak akkor kelljen enniük makkot ha akarnak és még azt is mondták hogy velem jó mert én rendes vagyok hozzájuk és én akkor azt gondoltam hogy amekkora gyesznó olyan jószívű ez és akkor mondtam nekik hogy hát ha van tévéjük akkor biztosan elfáradnak az éjszakai műsorban azért olyan lusták nappal és hát nyugodtan pihenjenek az árnyékban. És akkor mind úgy megörült és kedvesen körberöfögtek. A legkisebb odajött hozzám és azt mondta, hogy ő látta ám a híradóban hogy már vannak olyanok is hogy állatvédők és hogy én írjak már a főbb hatóságoknak, hogy ő nem szeretne meghízni hogy levágják. És csurogtak a kis malackönnyei.”
Györgyinek is csurogtak a kis malackönnyei.
Hajnalig szeretett. Évekig.