– Ki akarja átszelni a Nílust? – A szobában síri csend, mindenki elképedve néz a katonára. A hallgatóság nem tudja eldönteni, hogy ez egy rossz vicc vagy egy még rosszabb komolyan gondolt ötlet. A kérdésre nem érkezett válasz, így újból meg kellett ismételni. – Na, talán a fületeken ültök? Ki akar velem Afrikába jönni? – Kiderült, hogy András nem viccelt. A családtagjai arcán a döbbenet és az aggodalom keveredése látszott.
A katona felesége felkelt a kanapéról, és a gyermekeihez fordult. – Gyerekek, menjetek a kertbe, játsszatok valamit. – Ibolya hangja komoly és határozott volt, a kisvárosi gyermekek mégis reménykedtek, hogy hamarosan majd a sivatagban tevegélnek, és igazi krokodilokkal, vad oroszlánokkal fognak harcolni. Nem tudták, mit mondjanak az apjuknak, így inkább csak mosolyogtak, majd kiszaladtak az udvarra világutazósat játszani.
– Ez meg mi volt? – fordult a férjéhez a harmincas éveiben járó nő. – Teljesen elment az eszed? Tudod, hogy a gyerekek mindent komolyan vesznek. Nagyon rossz vicc volt, ugye nem gondoltad komolyan, hogy Afrikába akarsz menni? – Ibolya izzadt tenyerét a szoknyájába törölte, és elindult a konyhába megnézni, hogy megsült-e a hús. A férje utánasietett, nem akart távol lenni feleségétől. Az ajtófélfának dőlt, és nézte, ahogy a gyerekei anyja idegesen tesz-vesz a szűkös kis konyhában. Egy ideig hallgatott, majd halkan így szólt: – Komolyan gondoltam. – Ibolya dühös tekintetét a férjére szegezte, a konyharuhát az asztalra dobta, kezét a homlokára tette, majd a férje felé fordult.
– András. Ez egy lehetetlen dolog, és ezt te is tudod. – Ibolya megfordult, és már az evőeszközöket pakolta az asztalra, majd megkeverte a levest és kinyitotta a kis konyhai ablakot, úgy érezte, megfullad a hirtelen ránehezedő hőségben. Idegesítette, hogy a férje a tekintetével mindenhova követi, és a gondolat, amely valószínűleg egyik napról a másikra született meg a férje fejében, mert ilyen csak a filmekben van. A helyzet az, hogy Ibolya ebben az egyben tévedett.
– Semmi sem lehetetlen. – András Ibolyához lépett, a vállára tette a kezét, és szelíden rámosolygott. De Ibolya nem engedett, és kitört belőle az elfojtani kívánt harag.
– Oh, ugyan kérlek! Láss már kevesebbet, mint az a nagyon nagy világ! Nézz körbe! – Lerázta magáról a férje kezét.
– Ibolya, én… – De a nő nem engedte szóhoz jutni.
– Neked kellene a legjobban tudnod, hogy milyen helyzetben élünk, hiszen ott vagy, mindennap látod! De te csak álmodozol, és olyan terveid vannak, ami csak lázálom marad. – András nem kapott levegőt, hiába volt kinyitva a konyhai ablak, úgy érezte, mintha fojtogatnák, Ibolya erre is előre gondolt, a veszekedésre, ezért nyitott ablakot. Csend lett, a fáradt nő a konyhapultra támaszkodott, és kifújta a levegőt. Nem sokszor vitáztak az elmúlt évek alatt, nem véletlenül. A házasságuk során jöttek rá igazán, hogy kivel is kötötték össze az életüket. Mind a ketten tudták, hogy az egyikük gyengébb, míg a másik erősebb. Ahogy az egyik lélek dönt, maradandó pusztítást okozhat a másikban, mert a szavaknak nagy erejük van, ha jól forgatják őket. Ibolya ezt jól tudta, de mindig is rejtegette, kivéve ilyenkor.
– Miért viselkedsz így? Tudod, lehetnél megértőbb is… mégiscsak a férjed vagyok. – András vállalta a kockázatot, hogy Ibolya hozzávágja a fakanalat, vagy odamegy, és felpofozza a férjét, nem félt a feleségétől, saját magától tartott. – El szeretnék menni, Ibolya, hát nem érted? – András várta a reakciót, de a felesége még mindig a konyhapultra támaszkodva, lehajtott fejjel nézte a csempét. Hirtelen megfordult, majd így szólt:
– Nem, te nem azért akarsz elmenni innen, mert menekülsz vagy félsz, hanem mert önző vagy, és kitaláltál egy utazást, amire nemhogy pénzünk nincs, még értelmetlen is. A fővárosba sem tudunk elutazni, nem egy másik kontinensre! Neked sosem volt jó semmi, mindig valami más kell, valami, ami nem biztos, hogy jobb annál, ami most van, de annyi biztos, hogy más és furcsa. Neked nem kell új autó, jobb munka, új ház vagy, ne adja az ég, egy másik nő. Neked egy ritka könyv, egy egész hétvége vidéken, a semmi közepén, vagy a csillagos nyári éjjelek, egy verseskötet, és most pedig egy utazás kell. Hát milyen ember vagy te? Nem gondolsz te semmire, ami lényeges.
András hallgatott, máshogy látta az életet, mint Ibolya, ezért szerettek egymásba, és ezért sem tudtak soha egyetérteni, legyen szó bármiről. András, aki még mindig a katonai egyenruhájában volt, most érezte úgy, hogy valami megmozdult a lelkében, valami, ami eddig még csak a létezéséről sem adott életjelet. Felkapta a sapkáját, és menekülőre fogta, mielőtt még az a valami kiutat talál a lelkéből, és elszabadul a pokol. Kilépett a konyhából, de még elejtette a következő mondatot:
– Nem tudsz te semmit… – Ibolya meghallotta, és a férje után indult, nem állt be a szája, mindenféle mocskot és hibát, bűnt és megtett vagy meg nem tett dolgot ráolvasott András fejére.
– Lehet, igazad van, de gondolj bele, te egy szürke, egyszerű és unalmas ember vagy, András. Ahogyan én is, ugyanúgy, mint akik körülvesznek minket, esetleg egy-két kivétel akad. A mi feladatunk nem az, hogy Afrikába menjünk, vagy épp ahova tetszik, és azt csináljuk, amiről általában csak a gyerekek álmodoznak. Mert nem tehetjük meg, egyszerűen nem erről szól az élet. A gyerekeink talán egyszer majd eljutnak oda, és megtehetik ezt meg azt, de te vagy én semmiféleképp sem.
A férfi nem akarta elismerni, hogy nem változhat meg az élet, nem akart mókuskerékben élni, egyszerűen a természete nem engedte, nem engedett az elnyomásnak. A fülére tette a kezét, hogy ne hallja a felesége egyre hangosabb szavát. Ibolya azonban nem hagyta abba. Úgyis tudta, hogy ugyanaz lesz a vége, mint máskor. András elmegy, egy-két órát távol lesz, és hazatér, másnapra úgyis elfelejti majd a vágyálmát.
– És ne hidd azt, hogy itt végeztem… neked fogalmad sincs… – Ekkor megtörtént a változás. Az András lelkébe zárt valami erőre kapott, és megmutatta erejét. Ibolya sohasem gondolta volna, hogy az a gyermeklelkű férje, aki mindig nyugodt és csendes, egyszer képes lenne megütni őt. Elborította a félelem, a meglepettség, de egyben valahogy megnyugodott. Andrást borzasztó érzések vették körül, a feje majd szétpattant az idegességtől, az ajkát összeszorította, és ahogy ránézett Ibolyára, meglátta saját tenyerének vörös lenyomatát. Félt, még nem történt vele ilyen, hiába volt katona, sohasem bántott senkit, nem erőszakoskodott senkivel, egy ártatlan nőnek mégis sikerült kihozni belőle az ördögöt, amiről azt hitte, sosem kerül mások szeme elé.
– Hát ez egy borzasztó történet! Mondja, honnan tud ilyeneket, uram? – kérdezte Imelda nővér. Az idős világjáró nem felelt, csak a szájára emelt ujja jelezte, hogy titok. A naplementét nézte, amely végighúzódott a horizonton, eszébe jutott a családja, annyi éven át nem gondolt rájuk, és most, ahogy elnézte a vörös napot, amely lassan magával vitte a sivatag összes csodáját, egy váratlan könnycsepp gördült le ráncos, hosszú évektől barázdált férfiarcán.