Beszélgetés a Petőfi Irodalmi Múzeum drámainstruktoraival a János vitéz (h)arcai című interaktív foglalkozások kapcsán
„Be szép volt Iluska! a tündérleányok
Gyönyörködő szemmel mind rábámulának;
Őt királynéjoknak meg is választották,
A tündérfiak meg Jánost királyokká.
A tündérnemzetség gyönyörű körében
S kedves Iluskája szerető ölében
Mai napig János vitéz őkegyelme
Szép Tündérországnak boldog fejedelme.”
Ezen a ponton hagyta magára Petőfi és vele együtt mi, olvasók is János vitézt és Iluskát, a kalandok és nehézségek után a legnagyobb boldogságban, harmóniában. Népmesei fordulattal élve akár úgy is mondhatnánk, boldogan éltek, míg meg haltak. Na de mi történt ezután? Születtek gyerekeik? Voltak nehézségeik, félelmeik? Milyen kihívások elé állította őket az élet? Ezek a kérdések is felmerültek a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum múzeumpedagógiai foglalkozásain, amelyeken vajdasági gyerekek is részt vehettek a Palicson megtartott Nyárhangoló Fesztiválon. Krassza Ildikó és Bíró Dorottya, a Petőfi Irodalmi Múzeum drámainstruktorai várták a kicsiket és a kicsit nagyobbakat.
Nagyon különleges dolgok vannak itt, látok például egy gumikesztyűből készült boszorkányt, telefontokból, töltőből és fülhallgatóból megformált Iluska – János vitéz párost, ecsetekre festett francia királyt meg királylányt.
Krassza Ildikó: – A programok középpontjában a János vitéz című elbeszélő költemény áll, interaktív módon, izgalmas formai és vizuális megoldásokkal próbáljuk közelebb hozni a gyerekekhez Petőfi klasszikusát. Három különböző korosztálynak szóló foglalkozásunk van: a legkisebbeknek, 5–8 éveseknek szóló mesés, játékos foglalkozás és a kicsit nagyobbaknak való, 9-től 12 éves korig. A harmadik programunk a hatodik–nyolcadik osztályos diákokat szólítja meg.
Bíró Dorottya: – Mindegyik korosztállyal más-más formában vesszük elő ezt a történetet. A kicsiknél rövidített verzióban elhangzik maga a János vitéz mese, majd egy közös játék során át is éljük azokat a kalandokat, amelyekben neki része volt. A nagyobbaknál pedig különböző döntéshelyzetekkel játszunk, de az egy kicsit más történet, mint a János vitézé, mert az onnan indul, ahol Petőfi abbahagyta, már Tündérországban vagyunk, Iluska és Jancsi későbbi életében, a gyerekeikkel kalandozunk. Ezt a programot kifejezetten a Petőfi-bicentenáriumra készítette a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Mesemúzeum, egy évig tart, egészen november végéig.
K. I.: – Az emlékévre bábpályázatot is kiírtak, a János vitéz szereplőit lehetett megformálni mindenféle egyedi módon. A bábok ááltal a gyerekek egyrészt megismerkedhetnek különböző bábtechnikákkal, másrészt pedig ezek a figurák segíthetik is őket a foglalkozások során abban, hogy könnyebben kapcsolódjanak a szóban forgó műhöz.
Ez utazó foglalkozásként működik, Magyarországon is várjátok a gyerekeket, és határon túlra is elviszitek a János vitéz (h)arcait. Mekkora az érdeklődés iránta?
B. D.: – Nagyon nagy az érdeklődés, a központ Budapesten van, de tavaly szeptember–október óta sokfelé eljutottunk vele. Sokat járunk vidéki városokba, van, ahova három napra meghívnak, ami azt jelenti, hogy három napon át napi három foglalkozást tartunk meg az ottani gyerekeknek. A határon túli településekre és távolabbi európai országokba is eljutottak már ezek a foglalkozások. Az mutatja legjobban, hogy mekkora az érdeklődés, hogy ez a programsorozat az eredeti terv szerint augusztusban zárult volna, de úgy tűnik, hogy eltart novemberig.
A János vitéznek mind a története, mind a költői kifejezésmódja kiemelkedő értéket képvisel az irodalmunkban. Nehezen találnánk olyan magyar embert, aki ne hallott volna róla. Van-e különbség a foglalkozások levezetésében vagy a résztvevők reakcióiban aszerint, hogy Magyarországon vagy annak határain kívül tartjátok?
B. D.: – Eddig azt tapasztaltuk, hogy talán jobban ismerik a történetet Magyarországon, de talán azért van így, mert a pedagógusok sokszor előkészítő órákat tartanak a gyerekeknek, felolvassák vagy megnézik a János vitézt, mielőtt eljönnek hozzánk. Itt pedig szülők érkeznek a gyerekeikkel, persze előfordul, hogy ismerik a már mesét. Ilyen különbségek akadnak, de a játékokban, a próbatételekben nincs semmilyen eltérés. Az például, hogy együtt repülünk a griffmadárral, mindenki számára ugyanolyan élvezetes.
K. I.: – Ezt a programot a Mesemúzeum múzeumpedagógusai állították össze, csaknem egy éven keresztül dolgoztak rajta, mi, drámainstruktorok pedig megtanultuk az általuk kidolgozott tervet, és megtartjuk a foglalkozásokat. Annyi szabadságot kaptunk, hogy mindegyik foglalkozást saját magunkra formáltuk.
Beszéljünk egy kicsit a múzeumpedagógia vagy drámapedagógia fogalmáról is. Miben látjátok a jelentőségét? Mennyiben járul ez hozzá ahhoz, hogy később múzeumlátogató felnőtté váljanak a gyerekek?
B. D.: – A foglalkozás Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban kapott helyet, és az épület nagyon jó helyszínt ad ennek a programnak. Szerintem jobb, ha a drámafoglalkozás kifejezést használjuk. Inkább a dráma és a mese eszközeivel dolgozunk, és az irodalomhoz, konkrétan János vitéz történetéhez próbáljuk közelebb hozni a gyerekeket. Ne azt érezzék, hogy ezt kötelező, muszáj elolvasni és akár még be is magolni, hanem segítünk nekik meglátni a kapcsolódási pontokat a saját életükkel. Mert lehet, hogy János vitéz is félt, neki is voltak problémái, amelyeket meg kellett oldania. Ebben látom a jelentőségét, hogy olyan élményt kapnak, amely által egy irodalmi hősre felnézhetnek, vagy azonosulhatnak vele. Akik a Petőfi Irodalmi Múzeumban találkoznak ezzel a programmal, valóban úgy érezhetik, mintha mondjuk a francia király palotájába lépnének be, mert egy csodálatos vörös teremben játszunk. Ez is fontos, hogy ha azt hallják, múzeum, ezután ne csak olyan helyre gondolnak, ahol semmihez sem lehet hozzáérni, hanem számukra ez játékteret is jelentsen. Így összefonódik a dráma- és a múzeumpedagógia.
K. I.: – Az alsós korosztály hivatalosan még nem ismeri a János vitézt, mivel csak ötödikben tanulják, viszont így már korábban hallanak róla, és a múzeum- meg drámapedagógiai foglalkozások által előre megkedvelik és várni fogják, hogy odaérjenek a tananyagban, mert emlékeznek, hogy milyen érdekes és jó volt, amikor együtt, játszva legyőztük az óriást, és Jancsi minden kalandját átéltük. Kedvet csinál ahhoz, hogy később örömmel olvassák el, és aktívak legyenek az iskolai feldolgozás során is.
Mivel a János vitéz a kötelező tananyag része, különböző formákban fel is dolgozták, nálunk, Vajdaságban például nemrégen táncelőadást készítettek. Hogyan lehet még valami újat kihozni belőle?
K. I.: – A játék a kulcs nálunk. Elmeséljük ugyan a történetet, de el is játsszuk. Nem gondolom, hogy az iskolában minden fontos pillanatot eljátszanak, de mi igen. A nagyobbaknak szóló programban pedig a János vitéz történetének a továbbgondolásáról beszélünk, arról, hogy az ő gyerekeik mit csinálnának, mi történne velük, és ez már egy teljesen új oldala az eredeti mesének.
B. D.: – Egyik foglalkozás sem működik a gyerekek nélkül, főleg a legnagyobbaknak szóló, úgynevezett lakoma, amelyet hatodiktól nyolcadikig szoktunk ajánlani. Ebben egy tervező csapat szerepét kínáljuk nekik. Egy tematikus éttermet alakítunk ki, és az ő segítségüket kérjük. Ez semmiképp nem működik, ha ők nem aktívak. A társasjátékban is össze kell dolgozniuk, mert csak úgy tudnak döntéseket hozni. Szerintem ez a fajta közösségi élmény az, ami pluszt ad ahhoz képest, mintha megnéznének egy előadást, vagy az iskolában felolvasnák.
Ha elvonatkoztatunk a János vitéztől, más irodalmi mű esetében hogyan lehet a mai gyerekek figyelmét felkelteni, mennyire kell modern, interaktív formában tálalni? Hogyan lehet alkalmazkodni az ő igényeikhez?
K. I.: – A mai világban, a mai gyerekek életében, mindennapjaiban erőteljesen jelen van a közösségi média, ez az, ami érdekli őket, és ez az, amivel le lehet kötni őket. Egy történet kapcsán lehet Facebook-oldalt készíteni, vagy elképzelni, milyen lenne egyik vagy másik szereplőnek az Instagram-profilja, vagy éppen TikTok-videót csinálni egy témára. Ez például olyan feldolgozási mód, amely érdekes lehet a számukra, amelyben találhatnak valamit, ami felkelti az érdeklődésüket a klasszikusok iránt is.
B. D.: – Bármiről lehet készíteni ilyen interaktív programot, sőt kell is, főleg azokról a kötelező olvasmányokról, amelyeket a mai gyerekeknek nehezebb átadni. Én most egy Brecht-drámával foglalkoztam, és annak a kulcsmotívumát emeltem ki, ami a hatalom, a hatalomhoz való viszonyunk, illetve az, hogy mi mennyire védjük meg a saját értékeinket vagy áldozzuk fel magunkat. Azt kerestem, hogy számukra ez mit jelenthet, és olyan játékokat hoztam, amelyekben ezt ők ki tudták fejezni. Ez a legfontosabb, hogy nekik és róluk szóljon a dolog. A János vitéznél is az az érdekes, hogy ők hogyan bátrak, hogyan terveznek, vagy hogyan fognak össze.
Titeket mi vezetett a drámapedagógia felé? Van esetleg gyermekkori élményetek hasonló foglalkozásról?
K. I.: – Nem emlékszem, hogy voltam-e ilyen foglalkozáson, de ahonnan kiindult az ide vezető út, az a színház. Ami engem nagyon érdekel, az a színháznak meg a pedagógiának az összefonódása. Ezért a tanítóképző után színházi neveléssel foglalkozó mesterképzéssel folytattam, így összeért a két érdeklődési köröm, ami a drámapedagógiában teljesedik ki.
B. D.: – Én is a színház felől érkeztem, a színházban, nézőként és alkotóként is mindig az érdekelt, hogy milyen változást lehet elérni a nézőben. Ennek sajnos elég sok színház nem ad teret, főleg a hagyományosabb vonalon működő kőszínházak. Ahogy kutattam, hogy mi lehetne a számomra megfelelő irány, rátaláltam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a drámainstruktor szakra, színházi nevelés, drámapedagógia és civil közösségformálás volt az alapja a tanulmányaimnak, és így érkeztem el ide, hogy most drámafoglalkozásokat tartok.