Madár Anikó:  A magyar operettjátszás lelke a virtus

Beszélgetés Kerényi Miklós Gábor Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas rendezővel

Vasárnap délután a második alkalommal megszervezett Nyárhangoló Fesztiválon a palicsi Nyári színpadon egy csapat fiatal művész próbál, sürög-forog, énekel, táncol. Egyelőre még flitter, léggömbök, pezsgőpukkanás és holdfény nélkül, de már a primadonnák, szubrettek és bonvivánok lelkesedésével és lendületével. Biztos a siker, hiszen kit érdekel a hőség és a szúnyogok, amikor a színpadon Marica grófnő, Verecky Szilvia vagy éppen Albert herceg dalol káprázatos díszletek között?! A közönség már a kapu előtt tolong, valószínűleg magában vagy hangosan a Hajmási Pétert dúdolja, amikor én még arról érdeklődöm Kerényi Miklós Gábor – Kerótól, a 120 perc a Föld körül című operettgála rendezőjétől, hogy kik a fiatal művészek, és mit képvisel a Monarchia Operett.

– A Monarchia Operett egy nagyon izgalmas vállalkozás, a mai, korszerű operettjátszást próbálják népszerűsíteni, és abban a stílusban játszani a kiváló táncoskomikus, Kollár Péter Erik vezetésével. Azt az elvet követik, hogy a magyar operettjátszás lelke valójában a virtus, a nagy erő, a szellemesség, a közönség bevonása, ezáltal pedig korszerűsítik az operettet. Jelen pillanatban egy nagyon klassz kis csapat dolgozik, Frankó Tünde Liszt Ferenc-díjas operaénekes, érdemes művész segítségével és Árvai Dániel szólistával. Az egész csapat komolyan veszi azt, hogy az operett ma is lehet népszerű, ha nagy lendülettel, fiatalosan játsszák, és hogyha kiderül az operett lényege – ami fontos –, hogy mindenki lehet szerelmes. Szóval az operettet nem úgy kell játszani, mint egy panoptikumot. Elnézést kérek, imádtam annak idején, és ma is nagy tisztelője vagyok Honthy Hannának, de ma már nem úgy kell énekelni, ahogy ő, és ahogy nosztalgikusan visszatekintünk, hanem úgy, ahogy most egy fiatal ember szeret, táncol, beleőrül, mert most ilyen a világ. Ezt képviseli a Monarchia Operett.

Ha létezik megosztó zenei műfaj, akkor az az operett. Talán nem is a zene miatt, inkább a már-már giccsbe hajló szövegkönyvek és az egy kaptafára íródott romantikus történetek miatt vitatják egyesek az operett értékét. Ön hogyan vélekedik, mitől lehet esetleg igazuk azoknak, akik giccsesnek vagy elavultnak tartják?

– Azért van igazuk, mert a száz évvel ezelőtti szövegfordításokat ma egy az egyben előadni és álmatagon játszani, a szerelmet úgy előadni, hogy „jaj, de nagyon ábrándoztam utánad”…, ez nem csak az operettben, minden más műfajban is giccses. Ennek a játékmódnak sajnos van egy hagyománya, sőt a német és osztrák operettben mind a mai napig jelen van. A magyar operett azért világhírű, mert az igazi fő képviselői, Latabár Kálmán, Rátonyi Róbert, Oszvald Marika, Lehoczki Zsuzsi pontosan azt a tüzet vitték bele, amitől ez nem elavult. Nyilvánvaló, hogy a szöveget a mai nyelvhez kell igazítani. Mondok egy nagyon izgalmas példát: a Szentivánéji álom című Shakespeare-darabnak van egy kiváló fordítása Arany Jánostól. Meseszerű, gyönyörű nyelvezetű, fantasztikusan bájos fordítás, de ma egy színház, amely komolyan veszi a dolgát, nem ebben a fordításban játssza, hanem Nádasdy Ádáméban, vagy még frissebbet választ, mert ez a darab sokkal durvább, sokkal keményebb és állatibb, mint ahogy Arany János lefordította, nagyszerűen, a 19. század stílusának megfelelően. Na de mi itt ma a 21. században élünk. Az operettet is megírták száz vagy százhúsz évvel ezelőtt valamilyen nyelvezettel, lefordították magyarra, de ma ezt újra kellene fordítani. Bizonyos szlogeneket persze érdemes megtartani, például azt, hogy: „Te rongyos élet, bolondos élet…” Ezt nem kell bántani, mert ez ma is igaz. Azt is meg kell őrizni, hogy „jaj, cica eszem azt a csöpp kis szád”, de csak ezt az egy sort, mert a következő már úgy néz ki, hogy „nélküled még a mennyország is fád”. Szerintem azt a szót, hogy fád, a ma magyarul beszélők 95 százaléka nem érti. A fád azt jelenti, hogy rosszkedvű, ehhez már nem kell ragaszkodni, ehelyett újat kellene írni. Mi ezt úgy énekeljük, hogy „jaj, cica eszem azt a csöpp kis szád, érzem, hogy elborít a férfivágy”, ami ugyanannak egy sokkal modernebb változata. Persze álmatagon énekelve ez sem mozdít meg senkit, de ha van benne lendület, tűz, akkor érzem, hogy itt egy olyan srácról van szó, aki pillanatokon belül ráugrana a hölgyekre.

A 120 perc a Föld körül című operettest milyen dalokból, darabokból állt össze?

– Kálmán Imrének azokból a műsorszámaiból és dalaiból állt össze, amelyeket különböző országokkal, városokkal kapcsolatosan írt, Budapesttel, Béccsel, Párizzsal, Moszkvával, Újdelhivel, Bombayjel, New Yorkkal és Kolozsvárral. Ez az utazás, amely tulajdonképpen körbemegy a világon, rendkívül izgalmas, és nagyon érdekes, hogy Kálmán mindegyik országnak, országrésznek a koloritját beleírta a zenéjébe, amely mégis mindig mindenütt megmaradt magyarnak.

Mi az ő titka?

– Jaj, istenem, ezt nagyon nehéz megmondani. Koessler Jánosnál, a Zeneakadémia professzoránál – Bartóknak és Kodálynak is ő volt a tanára – együtt végzett három fiú, három operett-zeneszerző, Szirmai Albert, Jacobi Viktor és Kálmán Imre. Koessler azt mondta, hogy közülük a legokosabb, aki tényleg egészen fantasztikus, az Szirmai Albert, a legtehetségesebb, aki zseniális és igazán különleges, az Jacobi Viktor, de aki a legtöbbre fogja vinni, az Kálmán Imre. És igaza lett. Valószínűleg tévedett abban, hogy ki a legtehetségesebb, mert bár Jacobi tényleg csodálatos zenéket írt, én is a rajongója vagyok, de Kálmán Imrében az a csodálatos, hogy az ő zenéjében lelkek szólalnak meg. Az operett az ő keze munkája nyomán igaz dallamokról szól, olyan igaz dallamokról, amelyek nem felületesek, amelyeket ha valaki komolyan vesz és komolyan énekel, nem giccsesen álmodozva, hanem azzal a mélységgel és erővel, ahogy ezt Kálmán szándékozott hallani, az mindenkit megérint. Például amikor Mister X megszólal, és énekli, hogy „trombita zeng és pereg a dob, lesi a nép az attrakciót…”, akkor valóban mindenkinek megdobban a szíve. Nem lehet szépelgően énekelni, hanem szívből, lendületből, erőből és a belső vágyak szenvedélyéből. Ez az operett titka, és ebben a világon a legjobb Kálmán Imre.

Mi itt, Palicson nagyon büszkék vagyunk erre a gyönyörű nyári színpadra, és szinte ünnepként éljük meg, ha egy rendezvényt itt tudnak megtartani. A szabadtéri helyszín mennyire szolgálja az előadás sikerét?

– Mindig kérdéses, hogy a körülmények mennyit rontanak és mennyit javítanak egy előadáson. A szabad tér jellegzetességei miatt az előadás egy bizonyos százalékot romlik, és ezzel gyengébb lesz, ugyanakkor a szabad tér varázsa, hangulata, hozzátesz. Tapasztalatom szerint többet tesz hozzá, mint amennyit ront. Lehet, hogy a világítás nem tökéletes, mert nincs elég sötét, lehet, hogy jön néhány szúnyog, a takarások talán nem annyira rejtelmesek, de az egésznek az a varázsos hangulata, hogy a fák között, a színpad mögött a várat idéző kőépülettel egyszerre csak megszületnek érzések, vágyak, remények, ez ebben tulajdonképpen segít. Imádom a szabad teret, azzal büszkélkedhetek, hogy az én előadásaim alatt sütött legtöbbet a hold a Szegedi Szabadtéri Játékokon, száz esténél többször játszották a produkcióimat, és nagyon szerette a közönség. Tehát elvben az mostohább körülmény, mint egy zárt tér, de messze pótolja a hangulat és az erő. Ez itt Palicson szintén csodálatos helyszín, harmadszor vagyok itt, először 1986-ban Verdi Macbeth című operájával szerepeltünk még Ljubiša Ristić meghívására, aki akkor Shakespeare-fesztivált szervezett itt, másodszor pedig 2011-ben a Lévay Szilveszter-énekversenyen. Mindkétszer fantasztikus élmény volt itt szerepelni.

Kálmán Imrével és a magyar operett korszerűsítésével kezdtük a beszélgetést. Felmerül bennem a kérdés: ha külföldre is el tud jutni egy-egy ilyen előadás, akkor hogyan fogadják? Az operett örök?

– Magyarországon létezik operettközönség, de nagyon fontos az, amiről már beszéltem, hogy hogyan adják elő az adott művet. Van egy lejáratós stílus, amikor előveszik az osztrák–német stílust, és az operettet úgy akarják játszani, ahogy megírták, nem akarnak változtatni rajta, és nem központi kérdés az, hogy milyen új táncvariáció, milyen új poén kerül bele, ez esetben bizony az operett kihalásra ítélt műfaj. Muszáj nagyon erősen korszerűsíteni. Külföldön kifejezetten azt várják, hogy mi egy igazi, erős, magyar virtusos produkciót mutassunk be, ott ennek van értéke, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy régebben az Operettszínház harminc-negyven előadással vendégszerepelt Németországban, Ausztriában, Olaszországban a Marica grófnővel, a Csárdáskirálynővel meg a Víg özveggyel, az elmúlt öt évben viszont egyetlenegy előadás sem hívtak meg. Tehát ez élesen bizonyítja, hogy magyaroktól német–osztrák típusú operettjátszást senki nem akar nézni a világban.

Viszont önnek nemcsak az operett kedves, hanem ugyanannyira jártas az opera és a musicalek világában is. Ezt a hármat el lehet-e választani, lehet-e rangsorolni, vagy Kerényi Miklós Gábor maga a zene?

– Ezt nem merném mondani, hogy én vagyok a zene, sokkal csúnyábban azt szoktam mondani magamról, hogy mindenevő rendező vagyok. Imádom a zenés műfajt. Ami az operát illeti, nagyon büszke vagyok arra, hogy a Magyar Állami Operaház repertoárján szerepel a Pillangókisasszony-rendezésem, most éppen hat előadás volt, mind telt házzal. Nagyon szeretem a musicaleket is, sok izgalmas darabot sikerült színpadra állítanom, október 13-án Budapesten az Arénában újra látható lesz a Rómeó és Júlia című rendezésem, amely tízezer nézőt vonz, és nagyon örülök, mert jelen pillanatban az egyik legnagyobb siker a Lévi Story musical, A farmerkirály, amely a farmernadrág feltalálásáról szól, ezt Jávori Ferenc és Müller Péter Sziámi írta. Ha dicsekedni kell, akkor elmondhatom még, hogy a Szegedi Szabadtéri Jákokon az idén a legnagyobb sikere az én Tévedések vígjátéka rendezésemnek volt, amit prózában állítottam színpadra. Nagyon szeretem a prózát is, annak idején Az ifjúság édes madarát rendeztem a Nemzetiben a csodálatos Béres Ilonával és – hihetetlen nagy színész volt, csak nem annyira ismerik – Kaszás Attila Tádéval. Hiszek a színházban, abban, hogy el kell varázsolnunk a közönséget, hiszek abban, hogy „szórakoztatni” kell – nálam a szórakoztatás lekötést jelent, és örömet kell szerezni. Fontos, hogy olyan gondolatokat tudjunk az előadás alatt vagy által átadni, amelyek az embereket foglalkoztatják, és reggel borotválkozás, sminkelés közben, ha tükörbe néznek, akkor eszükbe jut, hogy vannak furcsa és érdekes dolgok a világban.

Nem csoda, hogy a vérében van a zene, és számos stílusban jártas, hiszen a szülei énekmesterek voltak, és mondhatjuk azt is, hogy ez a zenei tehetség tovább is adódott, hiszen a három gyermeke közül kettő ugyancsak zenei, színházi ember lett. Épp egy Márai-estről jövök, ahol elhangzott, hogy a család elől nincs menekvés. Így van ez?

– Nem hiszek igazán a genetikai kódban, de nem tudok tiltakozni sem, valóban, édesanyám a Színművészeti Egyetemnek volt az ének- és beszédtanára, édesapám pedig a Bartók Béla Konzervatóriumnak a tanszékvezetője, és mindmáig az ő Az éneklés művészete és pedagógiája című könyvéből tanulnak a Zeneakadémián. Rengeteg zenei élményem van kölyökkoromból, a zongora alatt ülve írtam a matekleckét, amíg mondjuk Gregor Jóska és B. Nagy János – most példaként mondtam két nagy magyar énekest – ott skálázott az apukám mellett. A gyermekeimről is el kell mondanom, hogy Dávid fiam Harangozó-díjas magántáncos az Operában, és koreográfusként is dolgozik, Máté fiam Junior Prima díjas színész, elsősorban zenés színész, musicalekben, operettekben lép fel, a harmadik gyermekem, Kerényi Tünde Sára – aki Frankó Tündével közös gyermekünk – éppen most diplomázott közgazdászként, valamint felvették a Színművészeti Egyetemre, rendezői specifikációra, és nagyon szépen énekel. Úgy tűnik, hogy benne is buzog a színházi vér, meg a vőlegénye is a Színművészeti Egyetemre jár, rendező szakos. Róla azt terjesztették sokáig, hogy az én fogadott fiam, nagyon jóban voltunk, mind a ketten nagyon sokat voltak velem, de most kitoltak velem, most egymással foglalkoznak, menyasszony és vőlegény, úgyhogy nem is tudom, ezt hogyan élem túl.

Megfér ennyi dudás egy csárdában? Családtagokból lehetnek jó kollégák? Támogatják egymást, vagy rivalizálnak?

– Nálunk mindig nagyon jó a hangulat, igazából sem féltékenység, sem egymással való szurkálódás nincs, nagyon jóban vagyunk, meg is értjük egymást, próbálunk egymásnak segíteni, lelkileg is. Az összes családtagom felé rengeteg kötelezettséget vállaltam, támogatom őket, és most, hogy végül is egy magasabb korba kezdek lépni, nagyon boldog vagyok, hogy sok segítséget kapok tőlük vissza.

Miután a neve 2017-ben felmerült egy metoo-botrányban, évekig nem dolgozott Magyarországon, most viszont visszatért. Sikerült-e a nehéz helyzetből előnyt kovácsolni, a nehézségeket a javára tudja-e fordítani? A külföldön töltött idő alatt milyen tapasztalatokat szerzett?

– Nagyon jó hangulatban dolgoztam Németországban, Oroszországban, a kedvenc színházam a Szentpétervári Zenés Komédia Színház, ahol még most is több előadásom van műsoron, a Monte Cristo grófja és a Jekyll és Hyde Wildhorntól, Lehár Ferenctől a Frasquita meg természetesen Kálmán Imrétől a Marica grófnő, de komoly tárgyalások folynak, hogy a Csárdáskirálynőt is színpadra állítom, mert olyan lelkesedéssel és szeretettel vár ott egy társulat, hogy annak nehéz ellenállni. Közben azért dolgoztam Magyarországon is, de azt kell hogy mondjam, hogy a külföld egyfajta nyugalommal veszi tudomásul a világ változásait, mi Magyarországon eggyel hektikusabbak vagyunk. Nem tudom, hogy ez itt, akár Palicson, Szabadkán vagy Újvidéken hogy van, de amikor most dolgoztam Eszéken – ahol a Csárdáskirálynőt „bűvöltem” – és Kolozsváron – ahol pedig egy eszelősen jó musicalt, a Sándor Mátyást rendeztem, Szemenyei János írta a zenéjét, és óriási siker volt –, mindkét színházban kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb volt a hangulat, mint ahogy mi most Magyarországon dolgozunk. Kicsit úgy érzem, hogy a világ problémái, mindenféle ütközéspontok, a politika harcai direktebben teszik be a lábukat a mi színházi világunkba. Politika nélkül persze nincs színház, anélkül nincs színház, hogy a szenátorok, képviselők, minisztériumok ne befolyásolnák, anélkül sincs, hogy egymással is bizonyos harcokat ne vívnánk, de Magyarországon ebben a pillanatban direktebb ennek a feszültségteremtő ereje. Ez nagyon érdekes, de természetesen az ember, ha úszó, akkor úszik, akkor is, amikor sima a víz, és akkor is, amikor viharosabb, mert ez a szakmája, meg hát úszni jó. Most egy kicsit nagyobbak a hullámok, de megmondom őszintén, nem bánom, mert ez erősíti a karizmot.

Már említettünk néhány aktuális és nagy érdeklődésre számot tartó előadását. A palicsi gála után mi következik Kerényi Miklós Gábor életében?

– Júliusban az Apostol-musical, a Nem tudok élni nélküled megy a RaM-Art Színházban, aminek a dramaturgja, közreműködő alkotója voltam. Ez a premier elég fontos, utána egy pici pihenő következik Görögországban, ahol egy darabnak a fordításával foglalkozom, aztán augusztusban A farmerkirály a Városmajori Szabadtéri Színpadon, októberben a Rómeó… És utána így tovább, bizakodunk, bizakodunk, bizakodunk.