Nekem a könyv egy szent forma

Nekem a könyv egy szent forma

Maurits Ferenc Fotó: Dávid Csilla

Maurits Ferenc: A Telepen lettem emberré

1. rész

Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről… Nem a szavak embere, így viszonylag ritkán mesél, ez tehát egy kivételes alkalom.

– Gyönyörű innen a kilátás a városra – jegyzi meg a beszélgetésünk helyszínén –, de már teljesen más, nagyon sokat változott az évek során.

Maurits Ferenc Újvidéken született 1945-ben, itt is nőtt föl.

Hogyan jellemezhető az az Újvidék, amelyben felnőtt? Milyen volt itt gyereknek lenni?

 

– Valóban más volt a régi Újvidék, valamikor szép város, különösen az a rész, ahol én születtem, a Telep, de annak már nyoma sincs sajnos. Nagyon nehéz, kemény és sötét gyermekkort éltem meg, hatalmas szegénységben nőttem fel, de az a szegénység gazdagságnak is számított egyben. Mindenem megvolt nékem ott, ami kellett, ahhoz, hogy felnőjek, és legyen elegendő eszem. A nehézségek mellett persze szép dolgok is akadtak, imádtam a természetet, a Kis-Dunát, a kiserdőt, a szép templomunkat, a Kört a könyvtárral, de a Duna jelentette a mindent. Oda jártunk fürödni, és a Horgász-szigeten elterült egy szép kis erdő, amely már szintén eltűnt, meg azt a részt is szerettem, ahol a hajógyár áll, amikor én tízéves voltam, gyönyörű ezüst homok borította végig.

Nekem a könyv egy szent forma
Szerző: Maurits Ferenc

Közvetlenül a második világháború utáni évekről beszélünk. Meséljen az akkori mindennapokról!

– Én édesapám halála után születtem, közvetlenül a világbéke napja előtt, ami, azt hiszem, május 9-e, én pedig 4-én születtem. Édesapámat lelőtték, tudnivaló, hogy miért meg mikor, nem részletezem. Nagycsaládban nőttem fel, hat gyerek és a mama a hetedik. Nehezen éltünk, éheztünk, fáztunk. Rettentően hideg évek voltak azok, emlékszem, befagyott a Duna, szekerekkel át lehetett menni rajta, a farkasok jöttek át Szerémségből, figyelmeztettek is minket, hogy ne járjunk ki az erdőbe. Olyan hatalmas hó volt, hogy nem láttunk át a túloldalra. De a szegénységben megtanultam mindent, amit meg kellett tanulnom. Megtanultam, hogy mit jelent dolgozni, tenni valamit. Nagyon korán megértettem, hogy minden attól függ, hogy mit teszel. Kezdve az iskolától, ami nekem nem nagyon tetszett, hogy mindennap kell menni, tudtam én, hogy nem jó lesz… de hát az embernek meg kell tanulnia olvasni. Vannak nagyon élénk emlékeim a gyerekkoromból, amikre rá is kérdeztem édesanyámnál, és csodálkozott, de megerősítette, hogy mindenre jól emlékszem. Például 1947 végén, olyan két és fél éves lehettem, jöttek az oroszok, és egy tengerésztiszt a családjával ott lakott mellettünk. Édesanyám egy vasárnap egy tál kelt rétest, dióst, túróst – az ízeket már nem tudom felidézni – sütött, és megkínálta őket. Ők ilyet még nem ettek, de nagyon ízlett nekik. Néhány napra rá jött egy teherautó, annyi lisztet és cukrot hozatott nekünk a tiszt, ami abban az időben majd két évig kitartott. A tisztnek az arcára is emlékszem, meg a gyönyörű, duplán vasalt sötétkék öltönyére, ragyogó fehér sapkát viselt a fején. Tetszettem neki, amikor találkoztunk, mindig felemelt. Egy másik ilyen emlék, hogy akkoriban jegyre lehetett vásárolni, és előfordult, hogy egész éjszaka vártunk a bolt előtt. Én akkor az egyik idősebb nővérem ölében aludtam át az éjszakát a fatelep vagy a koloniális bolt előtt. Aztán ott volt a kiskápolna a katolikus temetőben. Aki ministrált, az a temetésekre is ment, úgyhogy fiatalon éveken át jártam én is. Rengeteg temetésen részt vettem, így az a kápolna komoly szimbólummá vált a számomra. Egy alkalommal, már felnőtt koromban, találtam egy gyönyörű idézetet, Ottlik mondta, hogy az ember nem is tudja, mennyi fénykép van bennünk, amiket nem tudunk előhívni. Bennem is rengeteg ilyen fotó van, de én elő tudom őket hívni. Jó mélyen vannak, de ügyelek rájuk.

Hogyan lobbant föl ilyen szegénység közepette a művészetek iránti érzékenység, érdeklődés, fogékonyság?

– Ha nem is nagyon tetszett nekem mindennap iskolába járni, de jártam, mert kellett, és megtanultam olvasni. Szegény család lévén nem akadt könyv a házban, de volt a könyvtárban. A telepi könyvtárban mindent elolvastam. A nagy francia regényeket szerettem legjobban, de Balzactól Tolsztojig mindent elolvastam. Nagy előnyt jelentett, hogy feltétel nélkül lehetett könyvet kiváltani és olvasni, ez döntő szerepet játszott. Nékem a könyv egy szent forma. Évtizedeken át készítettem könyveket, és pont mire megtanultam könyvet készíteni, addigra vége lett a tudománynak. Készítek még most is, de keveset. Ez a mesterség tragikuma, egy életen át tanulsz valamit, megtanulod, és egyszer csak vége.

A könyvek szeretete irányította az iparművészeti középiskolába, grafikát tanulni?

– Először, ahogy befejeztem az elemit, gimnáziumba indultam, a Papp Pál gimnáziumba. Egy évet be is fejeztem ott, nem mentem mindjárt a grafikai szakra, mert első alkalommal nem vettek fel, nagyon nehéz volt a felvételi, de másodszorra sikerült. Talán a színek vonzottak, a színek miatt döntöttem úgy, hogy jobb lesz, mint a gimnázium. Jobb is lett. A könyvekben elsősorban a szöveg érdekelt, mert hát az ember olvasás nélkül nincs, de a könyvtárban abban az időben már tartottak szép, magyarországi könyveket is. A könyvtárban láttam meg véletlen néhány Sáfrány Imre-portrét is, ami szintén sorsdöntőnek bizonyult. Később egyik mesterem lett Sáfrány, nagyon szerettem őt, de sajnos keveset élt. És van még egy lényegi momentum, a telepi templom. Ötven méterre születtem a templomtól, tudták otthon is, hogy ott rosszat nem tanulok, sokat jártam oda, ministráltam is. Amikor én tartottam a tálcát az áldozás alatt, beláttam a szájukba és az agyukba az embereknek. Abban az időben még rengeteg hívő járt a templomba, vasárnap a kismisén is meg a nagymisén is megtelt. Volt mit néznem, jó néhány arc, amit érdemes volt jól megnézni. Nem beszélve a toronyról, a harangozásról meg a szent sírról. A márvány Krisztust néha meg is tapogattam, hideg volt. Azt gondoltam, hogy Jézus melegebb… A későbbi portréim ezekből az arcokból indultak ki.

A műveiben, a képeken és a versekben is gyakran visszatérő angyalmotívum innen, a templomból ered?

– A karácsonyfánkon volt egy angyal, gyönyörű ezüst szárnyakkal. Minden alkalommal, amikor díszítették a fát, megnézhettem, sőt meg is tapogathattam, de egy alkalommal elejtettem, és eltörött az egyik szárnya. Utána mindig mondta a mama, hogy nagyon vigyázzak rá. Ezek az angyalok aztán szintén sokat jelentettek az életemben, mert akadt belőlük jócskán.

Két kötetre való biztosan, hiszen két kötete is a címében viseli az angyalt, a Néma angyalok 2008-ból és a Bukott angyal ablaka, amely 2015-ben jelent meg. Mit jelent az ön számára az angyalmotívum?

– Állandóan kerestem az angyalokat, meg azt képzeltem, hogy selyemben, muszlinban röpködnek körülöttünk. Fenét, nem röpködnek, de énnékem az angyal mint figura egy hatalmas szimbólum, azokat szerettem a legjobban a templomban. A lényegi dolog, az persze Rilke, a Duinói elégiák és Az angyalok című vers. Rilke az egyik kedvenc költőm kamaszkorom óta, Pilinszkyvel együtt. A Rilke-csodálatban is sokat jelentettek az angyalok. A Bukott angyal esetében egy kicsit magamra gondoltam, Madridban sétáltam egy hatalmas parkban, és láttam ott egy ledöntött kaput, ez ihlette a címet. A Néma angyalok esetében pedig egy nagy portérsorozatot készítettem – talán a kilencvenes évek végén –, azok voltak a néma angyalok, onnan eredt a cím is.

Ahogy végignéztem a kötetei listáját, az elsők között van, egész pontosan a második a Telep, később eljutunk a Berlini versekig és más világvárosokban született fényverseket tartalmazó kötetekig. Úgy tűnik, mintha a kiindulóponttól kiszélesedne a világ, Franciaország, Spanyolország, Németország felé, a legutóbbi, Arcversek című kötetben pedig mintha visszatérne önmagához.

– Lehet így is mondani, de a Telep az a gyermekkorom, amibe beleszülettem, meg ahol éltem a fiatalságomat. Ott tanultam meg mindent, amit tudni kell, ott lettem emberré. A Telepnek egy kicsit szociográfiai jellege is van. Ez a lényegi kiindulópont nemcsak a költészetben, hanem a rajzban és a festészetben is. Minden ott dőlt el. Nagyon szerettem ezeket a lankákat. Egy kis csónak járt át Kamenicára, azzal átmentem Popovicára, és éveken át a lankákat rajzolgattam. Nagyon szerettem a tájat. Édesapám öccsének, a drága nagybátyámnak a ladikjával kijártunk a Dunára. Eveztünk, horgásztunk, és már kiskoromban megtanultam úszni, úgyhogy ilyen értelemben is szerettem a Dunát. Az Arcversek esetében is természetesen saját magamra gondoltam. Ez a kötet már 1993-ban elkészült, átadtam a kiadónak, aki nagyon lelkes volt, de időközben sajnos meghalt, és csak most sikerült megjelentetni. A rajzok itt szinte paralel készültek a versekkel, még időrendben is.

Kicsit előreszaladtunk az időben, pedig voltak még fontos pillanatok az életében, amelyekről érdemes beszélni. A középiskola után szinte azonnal munkába állt, és nem is akármilyen munkákról beszélünk, az Új Symposion, majd a Híd folyóirat és a Forum Könyvkiadó Intézet grafikai szerkesztőjeként dolgozott. Hogyan emlékszik azokra az évekre?

– Többször is kiemeltem már, hogy hatalmas szerencsém volt, mert a kellő pillanatban tizen-egynéhány fiatal író, gondolkodó közé kerültem, akik azokban az években egy folyóiratot szerettek volna létrehozni. Később ez meg is történt. 1960 őszén, még nem a Tribünön, hanem a Szép Szó irodalmi estjén megismertem Bányai Jánost. Ez sorsdöntő találkozásnak bizonyult. Bányai után Tolnaival is összehozott az élet egy másik irodalmi esten, a Telepen. Ottó valahonnan megtudta a nevemet, és meghívott engem, úgyhogy már ’61-ben a Symposion mellékletben közölték a rajzaimat, és ’62-ben már a Domi, Domonkos István írt verset a rajzomhoz. Amikor Bányai meghallotta a verseimet, mindjárt felfigyelt rám, és biztatott, hogy írjak tovább. Ő hatott a leginkább rám, olyan értelemben, hogy ő mondogatta, hogy fegyelmezetten és keményen kell dolgozni. Ottó más típus, ő is komoly ember, de inkább költő. Ha ő elkezd beszélni, az elandalító, imádom hallgatni, és hosszú évek óta hallgatom is. Mindamellett Ottó értett ehhez, nagyon jól ráérzett, hogy kit kell ebbe a körbe még beszervezni, meghívni, nem csak velem történt meg ez. Akkor már minden a helyére került, én is, csak tenni kellett a dolgunkat. A mindennapi szerkesztőségi élet, amikor már megalakult a folyóirat, és a Tribünre kerültünk, rettentően intenzív volt, rengeteg jó új vers, új novellák és tanulmányok. Ez évekig tartott, és nagyon szép volt.

Feltételezem, hogy ezek a szakmai kapcsolatok életre szóló barátságokká mélyültek. A Berlini versek című kötetben meg is emlékezik azokról a kortársairól, akik már nincsenek köztünk, sőt azt a könyvet teljes egészében Bányai János emlékének szentelte.

Nekem a könyv egy szent forma
Szerző: Maurits Ferenc

– Természetesen, testközelben volt a költészet, ott voltak mellettem a költő barátok. Hallgatva is nagyon sokat tanultam tőlük, nem csak olvasva őket. Gondolok itt többek között Gion Nándorra, Utasi Csabára, Bosnyák Istvánra, Brasnyó Istvánra, akik különösen sokat írtak. Én négy vagy öt évvel voltam fiatalabb náluk, ez akkor sokat jelentett, most már nem. Akkor azt hittem, hogy soha nem leszek húszéves, most meg már majdnem nyolcvan vagyok. Az idő már csak ilyen, de nem baj, hogy eljár fölöttem, mert megérte. Azon az esten, ahol Bányaival megismertük egymást, én szavaltam. Remegett az egész testem, soha nem fogom elfelejteni, szinte égtek a térdeim, annyira gyötört a lámpaláz. Ezek kis absztrakt versek voltak, de Bányainak megtetszettek, és már ott kezdett kialakulni köztünk a jó viszony. Néhány év múlva már írt a rajzaimról, és tulajdonképpen aztán az egész életén át nagyon sokat írt rólam, meg beszélgettünk is gyakran, aminek rendkívüli jelentősége van a számomra. Bányai már a hatvanas évek elején szép szövegeket írt a képzőművészetről. Neki ajánlottam a kötetet, mert az életben a legszebb, ha az embernek barátai vannak, kortársak. Sajnos sokan nagyon hamar elmentek, és ez a legnehezebb az egészben. Februárban emlékezünk meg Bányai halálának az évfordulójáról, és el sem tudom mondani, hogy milyen sokat jelent nekem az, hogy az életművem egy része a Bányai-emlékházba kerül. Különösen azért, mert neki valóban nagyon jelentős és pozitív hatása volt az egész életemre, úgy érzem, ez a legkevesebb, amit az emlékházért tehetek. Nagyon összetett, szép anyag lesz, most válogatom. Valahol Ausztriában vásároltam egy könyvet, gyönyörű, merített papír, és készítettem egy Pilinszky-kötetet, in memoriam Bányai János. Még élt, amikor elkezdtem, több mint két éven át dolgoztam rajta, nyolcvanvalahány rajz van benne, és ötven-hatvan Pilinszky-vers, rövidebbeket választottam. Ez is ott lesz az emlékházban, Bácsfeketehegyen.

Az interú 2. részét márciusi lapszámunkban olvashatják.