„Az ember nem ismételgetheti állandóan, hogy rossz időben, rossz helyen született.”
Az idei budapesti Ünnepi Könyvhét alkalmából jelent meg Géber László Vershamisító című verseskötete a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. Jelen interjúban nemcsak a frissen megjelent kötetére összpontosítunk, de igyekszünk közelebb kerülni a szerzőhöz és az opusához is.
Még mielőtt rátérnék az új könyvedre, engedj meg egy alapvetően életrajzi ihletettségű kérdést. A nyolcvanas években politikai tudományokkal foglalkoztál, s egy ideig külpolitikai újságíró voltál… Bár politika és költészet nyilván nem zárja ki egymást (sőt!), érdekelne, hogy a pályád elején a tanulmányaid, a világlátásod hogyan alakította a lírikus énedet? Különösen, hogy a kezdetek kezdetétől kötődsz a zenéhez, a vizuális kifejezésformákhoz, a (nyelv)filozófiához, a keleti szellemi tanokhoz – és még sorolhatnánk. És a nyolcvanas évek közepe az a periódus, amely – talán nem túlzok: – az erotikus töltetű szólamokban, a testköltészetben s tán nem utolsósorban már a természet- és tájélményekben, ezek versbe ágyazottságában formálódott, alakult. – Na de lényeg a lényeg: mikor és milyen „késztetésre” szólalt meg benned a költői hang?
– Sok mindent említettél, de a vallásról nem szóltál. Nem is ez indította el bennem a versírást, de azt gondolom, hogy enélkül semmi sem lett volna. Hogy hogy teremtethette Isten hat nap alatt a világot, hogy mi történt addig, amíg Jézus a sírban volt. Hogy tényleg megmosta-e a tanítványainak a lábát, ahogy akkor kis ministránsként a székelykevei pap az én lábamat is megmosta? Ezek és az ilyen kérdések indították el bennem azt a valamit, amiből később éppen vers született. Mert ha gazdagabbak lettünk volna, fényképek és film is születhetett volna. A versíráshoz elég volt egy ceruza. Igaz, hogy az elemi iskolában Petőfi, aztán a gimnáziumban Ady nagy hatással volt rám, de verset már az egyetemi éveimben kezdtem el írni. Méghozzá azután, hogy élőben hallgattam Allen Ginsberg amerikai költőt Belgrádban. Akkor már valamennyire ismertem Tolnait is, meg Sziverit is, aki Pancsován élt egy ideig, de őket akkor még nem hallottam verset olvasni. Érdekességként mondom el, hogy az első versikém a söprögetés ellen szólt. Sok fa volt az udvarunkban és az utcán, és a lehullott falevelet mindig fel kellett söpörni. A politika, a filozófia, a képzőművészet azért érdekelt, mert a teremtés kérdését akartam megérteni. Említetted az erotikát, érdekes módon az is a valláshoz kötődik. A hatodik parancsolat: Ne paráználkodj! – Hogy tudhat egy harmadikos elemista, elsőáldozó paráználkodni? A trafik kirakatában látja a meztelen mellű nőt, és mire gondolhat. Arra – és ez egy édes bűn. Noha semmit sem vétkezett. Nem tudom, hogy ma ez hogy van. A számítógépen minden elérhető.
Verseid megjelenésével neveztek téged a „melankólia költőjének”, a „közérzetlíra művelőjének” és így tovább. Alkotásaid ekkor az „egzisztenciális nihil” és az ehhez kapcsolódó „intellektuális magány” közötti feszültségben születtek. – Minden efféle megállapítással egyet is értek, annál is inkább, mert az Akinek az ég című, rádióesszé-, majd A Szigetlakó című esszékötetben is ezekkel az írói beállítódásokkal találkoztam – ekkor már e könyvek szerkesztőjeként. Hogyan viszonyultál akkoriban és hogyan most ezekhez a megállapításokhoz?
– Nem nagyon izgatott, hogy mit mondanak rólam. Valószínűleg igazuk volt. Nem tartoztam semmilyen csoporthoz. Mire Újvidékre kerültem, a háború miatt már mind elmentek a költőbarátaim. A nyolcvanas évek végén Kamenicán laktam, fent dolgoztam a tévében, és nem is jártam le nagyon Újvidékre, akkor volt az úgynevezett joghurtforradalom, s én mint Nietzsche-kedvelő és Babits-olvasó „Mint különös hírmondó” tekintettem le Újvidékre. Én csak annyit mondtam akkor a posztjukat féltő főnökeimnek, hogy nem baj, ha változás történik, csak az a fontos, hogy az új vezéreket is időben le tudjuk váltani. Sajnos ez nem így lett. Több mint tíz évet kellett várnunk. Most is várunk valamire.
Az imént mondtam, nem nagyon izgatott, hogy mit mondanak rólam. Most viszont azért egy kicsit zavar, hogy az elköltözött költőtársaim „erősen harmadvonalbeli szerzőknek” titulálják azokat, akiknek kötetük jelenik meg itt. Én is idetartoznék? Az én problémám az, hogy távol akarok maradni ettől a politikai csatározástól, egymás bepiszkításától, de sehogy sem tudok.
Sem a költészetedben, sem az esszéidben nem írod túl a témáidat, semmi terjengősség, épp csak annyit mondasz, amennyi szükséges – nincs ez másképp a mostani interjúnál sem. Mi az, ami „visszafog”? A nyelvvel nem akarsz „visszaélni”, vagy egészen egyszerűen ez az ars poeticád? Mert számolnunk kell azzal is, hogy van, hogy haikuban, egysorosban; van, hogy hosszúversben szólalsz meg, és a legújabb köteted megjelenésével a hosszabb-prózai műformától – vagyis az esszéktől – visszatértél a rövidebb-lírai kifejezésmódhoz. Ez elbúcsúzás az esszéktől vagy határozott visszatérés a vershez?
– Nem búcsúzok semmitől, senkitől, néha csak az élettől. Ebben a korban, amelyben most én vagyok, minden este el lehet búcsúzni az élettől. De ezt megtanultam már kis ministránsként. Rádiós vagyok, voltam. Itt röviden kell fogalmazni. Egy kicsit székely vagyok, ők sem beszélnek sokat. Az élet sem kényeztetett el. Magyar gimnáziumban jártam, de sok tantárgyat szerbül hallgattam. Szerb egyetemre jártam. Tudom, hogy sok mindent nem tudok. Tudom, hogy rossz szóhasználattal mindent el lehet rontani, ezért óvatos vagyok. Nem tudom előre, hogy a vers hosszú lesz-e, vagy rövid. A vers valahogy elindul, aztán belezöttyen egy kerékvágásba, fölvesz egy ritmust, s útközben derül ki, hogy mi lesz. Esszét akkor írnék, ha biztosan tudnám, hogy valahol elhangzik, megjelenik, és ha tudnám, hinném, hogy annak van is értelme. Most nem hiszem, hogy van értelme. De hát ez megváltozhat. Verset lehet az asztalfióknak is írni.
Vonatkoztassunk el egy kicsit a nyelvtől, ettől az egzakt jelrendszertől… Az egyik esszédben a „szavak jelentése” és „igazság” fogalma kerül egymás mellé, lesz téma. A Jó szöveg szalonna című – korai, egyébként a kritika által üdvözölt – hosszúversednek a zárlata pedig szerintem kiválóan summázza az esszéköteteid – és nem mellékesen a verseid – alkotói hozzáállását. Jól érzem azt, hogy ha már élünk a szavakkal, akkor az felelősség, ha meg mellőzük őket, akkor kizárólag amor fati marad? De mondasz te olyanokat is a szövegeidben: „Jelentek-e én bármit bárkinek, ha nem szólalok meg, ha nem kérek senkitől semmit.” Vagy Wittgensteint idézve: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” – Mi múlik nálad a szavakon általában, és mi akkor, ha adott esetben egy esszében vagy mondjuk lírában öltenek testet?
– Lehet, hogy erre a kérdésre te jobb választ adhatnál. Te vagy a nyelvész. A modern kor problémája, hogy egyáltalán ez felvetődik. A szavak használatának, jelentésének a kérdése. Egy szobrász tudja, hogy van ilyen kő meg olyan kő, ilyen fa meg olyan fa. Ebből ezt lehet faragni, abból pedig azt. Bambusznádba nem lehet csapot vésni. Ott másképp kell a kötést megoldani. Kísérletezni persze lehet. Hosszú évtizedekig kísérleteztek a szavakkal. Ezek a művek valószínűleg elvesznek. De az emberi hang megmarad, még ha nem is értjük. Idős nénikék imádkoznak a templomban, ugyanazokat a szavakat, mondatokat mondják el százszor. Igazából semmi értelme, s mégis van hatása. Ez is egy érdekes kérdés. Szerelem is addig van, amíg egymás okoskodását nem halljuk meg, hanem csak egyszerűen szeretjük a másiknak a hangját, a mosolyát. A sorsunknak a szeretése, amor fati, egy összetettebb probléma.
Nem titok, hogy a Vershamisítóban a ’94-es versesköteted óta megjelent verseidet válogattad be, de vannak közöttük újabbak és egészen újak, tavalyiak. Elárulnád az olvasóknak, hogy e széles időintervallum hogyan képes aktuális maradni, illetve hogy voltak-e az időszerűséggel kapcsolatos aggályaid? Vagy esetleg fenntartod azt a beállítódásodat, amelyet tíz évvel ezelőtt egy esszédben megfogalmaztál: „Nem is próbálok aktuális lenni.” Egyáltalán: szem előtt kell-e tartanunk e könyvnél az „aktualitást”? Mi volt az összeállítás fő elve?
– Hogy aktuálisak-e a versek, azt a kritikusok mondják meg, ha egyáltalán ilyesmivel valaki még foglalkozik. Itt van csaknem harminc év. A kilencvenes évek nagy inflációja, a belgrádi tüntetések, a bombázás, a hatalomváltás, szerelem, halál, járvány, tavasz, nyár, ősz, tél. Vannak ilyen-olyan madarak, főleg varjak. Remélem, hogy nem ismételtem magamat. Még annak idején Bori Imre kért tőlem verset, ezután szinte senki sem, úgyhogy ezek a versek meg akartak születni, s ezért születtek meg. Tény, hogy örültem, amikor tíz év szünet után jelentkeztek. Nem is akartam nagyon mutogatni őket. Úgy terveztem, hogy maradjanak hátrahagyott versek. Úgysem hagyok mást hátra. Most már késő. Kérdezed, hogyan állt össze? A kérdés csak az volt, hogy milyen sorrendbe rakjam őket. Én néhány újabb rövid verssel kezdtem volna, de az olvasószerkesztő úgy vélte, hogy a hosszabb versek által az olvasók könnyebben belépnek a világomba. És úgy hitelesebbnek találják a rövidebbeket is. Ezt most én találtam ki, de ez a lényeg. Végül is, amikor valaki kezébe veszi ezt a kötetecskét, ott kezdi el olvasni, ahol kinyílik, és egy rövidebb verset pillanatok alatt át lehet futni. Ha az nem érdekes, akkor a hosszabbakat sem kezdi el olvasni. Még annyit teszek hozzá, hogy előbb Hajléktalan otthonteremtő volt a kézirat címe, de végül Vershamisító lett. Ezt a verset mintha valaki diktálta volna, elüt a többitől.
Forduljunk újra egy pillanat erejéig a Jó szöveg szalonna című hosszúversedhez. Már csak ebből kiindulva rögtön tapasztalható – bár több nevet is említettél feljebb –, hogy kik hatottak a költészetedre. Jómagam a „hatás” fogalmát – úgy általában az irodalom kapcsán – inkább amolyan „szerzők közötti természetes interakciónak” tekintem, mindenesetre az előbb említett verset újraolvasva már a mottó tekintetében ott van Domonkos István Kormányeltörésben című műve, később kicsit talán a Kuplé is, de ott lüktet Kassák, Tandori, Parti Nagy, Rilke, Heidegger és persze Thoreau – párat említve csak –, valamint bibliai áthallásaink is lehetnek, vagy épp egy teljesen hétköznapi nagybácsi meséje elevenedik meg. – Mennyiben köszönnek vissza ők az új kötetben, illetve kikből és mikből merítettél még inspirációt időközben? De egyáltalán: mit jelentenek ezek az alkotók-gondolkodók számodra, és kikkel egészítenéd még ki a sort?
– Olyan izgalmas idők voltak – igaz, most sem unalmas –, hogy nem kelletek irodalmi hatások. Csak nyitott szemmel és lélekkel kellett nézni a dolgokat. Természetesen a munkámból kifolyólag is egyfolytában olvasok, figyelem, követem az eseményeket. Ezek hatnak rám, de olyan, hogy no, felfedeztem volna egy írót, filozófust, aki megváltoztatta volna beállítottságomat, ilyen nem volt. Inkább arra törekedtem, hogy a természetet figyeljem, hallgassam, úgy is lehet mondani, olvassam.
Ha már említed ezt a figyelő, hallgató beállítódást… Akaratlanul is bevillan ezzel kapcsolatban a „tanulni kell; a téli fákat” imperativusa. Az egyik bemutatónkon – az új köteted kapcsán is – a pesszimista lírai én megfigyelő-szemlélődő verspozícióit hangsúlyoztam. Akkor erre az utalásomra egyfajta kikerülő módon reagáltál, a beszélgetés után négyszemközt viszont elárultad nekem, hogy ez a „pesszimizmus” jóformán egy életstratégia. Arra kérlek, ezt mindenképp oszd meg velünk, az olvasókkal, akár a megjelent köteted szempontjából is.
– Annyi minden történt azóta, már el is felejtettem, hogy mit mondtam. Tény, hogy szörnyű dolgok történnek a világban. A legaggasztóbb a környezetszennyezés, az éghajlatváltozás. De ha egy kicsit távolabbról tekintünk a dolgokra, akkor ez sem szörnyű. Én meghalok, de valaki életben marad. Az Északi-sarkon rohamosan olvad a jég, ijesztgetnek a hírekkel, de ugyanott mélyen a talajban szenet találtak. Ez azt jelenti, hogy valamikor ott erdő volt. A természet majd kijavítja a hibáinkat. Közben fejbe kólint néhányszor. Próbálom vigasztalni magam. Abban a Hajléktalan otthonteremtő című versben ez röviden benne van. A versek nagy része ilyen hangulatú. Azt gondolom, hogy előbb-utóbb mindenki eljut addig a pillanatig, határig, amikor a természet mellé kell állnia, mert más kiút nem lesz. Nem tudom, hogy ezt lehet-e életstratégiának nevezni. Az ember nem ismételgetheti állandóan, hogy rossz időben, rossz helyen született.
Könyveid, mint e beszélgetésben tapasztalhattuk, nemcsak szövegileg átgondoltak és precízek, hanem vizuális értelemben is megfontoltak, előre eltervezettek. Legalábbis ezzel szembesülhet az olvasó, ha kezébe vesz egy Géber László-könyvet. Köteteid zömében a saját fotóid találhatók. Általában kész ötleteket mellékelsz vagy osztasz meg a kéziratod mellett, megjelenés előtt. A Szöveg szalonnában Csernik Emese illusztrációit láthattuk, A Szigetlakóban Maurits Ferenc alkotásai bukkannak fel, de a fedőlap a te fotód. A Vershamisítóban kizárólag a te fényképeid láthatók az egyes ciklusok előtt, a fedőlapi kép is a te alkotásod, ami szerintem egy képi telitalálat. A fotózás hobbi számodra, vagy annál több?
– Említettem, hogy ha gazdagabbak lettünk volna, nem is kezdek el verset írni, hanem fényképezek és filmet forgatok. Gimnáziumba jártam, amikor a nagybácsimtól kaptam egy japán Petri fényképezőgépet. Meg is tanultam az alapvető dolgokat, de a film, az előhívás, a papír drága volt. Nem volt pénzem. Aztán sikerült vennem egy olcsóbb tükörreflexes digitális gépet. Ezzel fotóztam több éven át. Jártam a várost, Újvidéket, esőben, hóban, éjjel és nappal. Ugyanazt akartam elmondani, mint amit a versekkel mondok. Egyszóval arra törekedtem, hogy minden képen ott legyen a hangulatom, látásom. Jobban szerettem volna, ha ezt az új verseskötetet valaki fiatal illusztrálta volna, de sürgetett az idő, meg talán a pénz is közrejátszott. A Vershamisítóban a fotók viszont fekete-fehér filmmel készültek, lehetnének jobbak is, de remélem, hogy nem rontják el nagyon a verseket. A fedőlapi kép digitális.
Mivel foglalkozol mostanában, szabadidődben, és hát óvatosan kérdezem: esetleg szerepel-e a terveid között egy újabb kötet – még akkor is, ha azt mondtad most, hogy az utókorra akarod/akartad hagyni a verseidet.
– Faragok, kisebb-nagyobb szobrocskákat fából. Apám bognár volt, aztán ács, kőműves meg földműves. Kocsikereket nem tudok csinálni, de sok mindent megtanultam tőle. Legutóbb egy két méter hosszú fapadot csináltam csak kézi szerszámmal. Se szög, se ragasztó. Ülök rajta a kertben, s egyszer csak eszembe jut az a régi versem, amelynek a címe A napon, a padon, a porban. Most már itt van a pad is, a por következik. Természetesen nyitott vagyok, örömmel ragadom meg a verset, ha jelentkezik – vagy a fában a formát, ha ki akar belőle törni.
Még egy kicsit a cipőmet koptatnám
Október van. A cipőm elkopott sarkába kis kavicsdarabkák
szorulnak. Amikor hazaérek, kiszedegetem őket.
Már több marék ilyen kavicsom van. Ma is három,
kisebb kő hullott ki a cipőmből. Ez is az útnak pora,
konstatálom higgadtan. Munkába menet gyógyfüveket,
kis formás ágacskákat, szentjánoskenyeret szedegetek.
Aztán otthagyom valahol, mint a madarak.
Az ég madarai tudják, hogy Isten gondoskodik róluk.
Én nem tudom, naponta tanulom ezt tőlük.
Látom, hogy előbb fel kell jól emelkedni,
ehhez pedig mindenféle tehertől meg kell
szabadulni. Végül a szavaktól is, mert ha nincs teher,
nincs akadály, súlytalanná válnak a szavak.
S kérdés, úgy érdemes-e használni őket?
Szerencse, hogy a kis kavicsdarabkák a földön tartanak,
súlyt adnak, így a szavam semmitmondó, de hiteles marad.
Lehet, hogy fent is hiteles lennék, és érezném is,
hogy az Isten gondoskodik rólam, de akkor hallgatnom kellene.
Mi lesz holnap, holnapután? Ezt sem kérdezhetem.
Hisz ez is teher, gond. Ettől is meg kell szabadulnom.
Október van. Nincs holnap, nincs holnapután.
Van néhány sirály, az ablakon büdösbogár. Por, kavics,
sár. Az égen felhő. A szobában csend. Mindegy, hogy kint
vagy bent, fönt vagy lent. A kertben kutyát sétáltat egy lány.
Nem ismer, nem is lát. De akkor ez miért fáj? – Maradjatok
ti a magasban, ég madarai! Hozzatok majd zöld ágacskát!
Én még egy kicsit a cipőmet koptatnám, vinném az útnak
porát. Göröngyös, kavicsos, fájó porát.
2021. október
Aki nem ismerné, annak mindenképp bemutatjuk őt, de amúgy sem mehetünk el szó nélkül életrajza mellett: Géber László költő, esszéíró, műfordító, szerkesztő 1959-ben született Kevevárán. Belgrádban a Politikai Tudományok Karának nemzetközi szakán szerzett diplomát. 1987-től a médiában helyezkedik el, előbb az Újvidéki Televízió külpolitikai újságírója, majd az Újvidéki Rádió irodalmi műsorainak, a Lírai tízpercnek, az Új könyv, új írásnak, az Irodalmi kistükörnek, a Könyvek, írók, embereknek és a Szempontnak a szerkesztője. Amikor már nem ő szerkeszti a Szempont című műsort, jellegzetes hangja eltűnik az éterből.
A nyolcvanas évektől kezd el verseket publikálni többek között a Hídban és az Új Symposionban, és szintén az 1987-es évnél maradva kiemelendő, hogy ekkor válogatják be verseit a fiatal, kötettel még nem rendelkező alkotók antológiájába, a Teleírt világba (Forum), amelynek címe épp az ő egyik kötetbeli versének címét viseli. Immáron önálló verseskötete az 1994-ben megjelent Szöveg szalonna (Forum), majd elmúlik húsz teljes év, amikor is 2014-ben megjelenik a rádióesszéket tartalmazó könyve, az Akinek az ég (Forum–VMMI). Négy évre rá, 2018-ban magánkiadásban lát napvilágot A Szigetlakó című esszékötete, valamint idén a Vershamisító című könyve.