Az olasz hadvezetőség 1915. október 16-án újabb nagy támadást indított az osztrák–magyar védelem ellen. A november 7-éig tartó 3. isonzói csatában a Krn hegycsúcstól (ma: Szlovénia) az Adriai-tengerig húzódó 60 kilométeres frontszakaszon – sokkal nagyobb kiterjedésben, mint az első két csatában – tombolt a harc. Ebben a csatában részt vett a szabadkai cs. és kir. 86/III. zászlóalj, amely már 1915 júniusától az olasz hadszíntéren küzdött.
A szabadkai 86-osok a tolmeini hídfőben, Selónál (ma: Sela pri Volčah, Szlovénia) tartották a védőállásokat, amelyeket ekkorra már sikerült kellően megerősíteni: a sziklás talajban az összekötő- és futóárkokat 2,5 méterre mélyítették, a vonal mentén pedig 18 – deszkával kibélelt – kavernát alakítottak ki, amelyek egyenként 40–50 katona befogadására voltak alkalmasak.
Az Isonzó mentén vívott harcokban a 86-osok bátor helytállását kiemelte az 1915. október 24-ei hivatalos hadijelentés is, amelyet Franz Höfer cs. és kir. altábornagy, a vezérkar főnökének helyettese írt alá, amiért Höfer jelentésként emlegették:
„Az Isonzó melletti csata még folyik. Az ellenség rohamai bátor gyalogságunk szívós védelmében rengeteg veszteséggel megint összeomlottak. A Mrzli Vrh harcvonal ellen a Tolmein-i hídfőig bezárólag az olaszok még mindig kétségbeesett erőfeszítéssel támadnak. Különösen a Santa Luzia-tól [ma: Most na Soči, Szlovénia] nyugatra fekvő magaslatot támadják szakadatlanul. Alpinik [olasz hegyivadászok] itt behatoltak a védőállás egy kis szakaszába, de az 53. [cs. és kir. zágrábi 53. gyalogezred] és a 86. gyalogezred részeinek erélyes ellentámadása hamarosan újra kiverte őket onnan.”
A 3. isonzói csata során nemcsak az olaszok szenvedtek érzékeny veszteségeket, hanem a 86/III. zászlóalj is. Az ezredtörténet adatai szerint a zászlóalj ötvenegy embert veszített: egy tiszt és ötven legénységi állományú katona halt hősi halált.
Az elsők között, október 17-én vesztette életét a 9. századhoz beosztott Hollósi Frigyes Károly (Szepesófalu, 1891) hadnagy, amikor éppen a század balszárnyának kiigazítására vonatkozó utasításokat vett át Bozó Antal századostól, a géppuskás osztag parancsnokától. Később életét vesztette dinnyeberki Bozó Antal őrnagy is, aki a 3. isonzói csatában nyújtott vitéz magatartásáért kiérdemelte a III. osztályú Katonai Érdemkeresztet. A 11. isonzói csatában szerzett súlyos sebesülés következtében 1917. szeptember 11-én hunyt el.
Az olasz támadások október 24-én is folytatódtak:
„…az olaszok kilenc rohamot intéztek a 86-os zászlóalj ellen, de a védők puska- és géppuskatüzében mindannyi összeomlott. A bersaglierik [olasz könnyűgyalogság, tagjai széles karimájú kalapot viseltek, amelyet fekete siketfajdtollak díszítettek] ezután abbahagyták meddő támadásaikat. A 86-os vitéz kitartása következtében nem tudott diadalmaskodni az olaszok egyetlen támadása sem, legfeljebb a védőállás előtt levő holttestek szaporodtak néhány százzal.”
Ezen a napon halt hősi halált a földművescsaládból származó, huszonegy éves Rind Antal, aki 1894. január 13-án született Topolyán. Antal fiatalon, már tizenkilenc évesen megnősült: 1913. június 4-én vette feleségül Tóth Juliannát.
A népfelkelőként szolgáló Antalt 1915. október 24-ei hősi halálát követően a Selónál kialakított temetőben még ugyanazon a napon eltemették Fuchs tábori lelkész közreműködésével.
Az október 25-ei harcokról az ezredtörténet ennyit említ:
„…a 10. század felváltotta a 12. századot a jobb alszakaszban és a 12. század zászlóaljtartalék lett. Ezen a napon harci tevékenység nem volt, ami úgy értendő, hogy az olasz gyalogság nem támadott. Tüzérségük és géppuskáik azonban igen élénk tevékenységet fejtettek ki, miáltal érzékeny veszteséget okozott a zászlóaljnak (5 halott és 25 sebesült). A viszonylagos harci szünetet a századok az állás és az akadályok helyreállítására fordították.”
A hősi halált halt öt katona egyike volt a huszonhárom éves, nőtlen Sáfrán András tizedes is. András 1892. november 30-án látta meg a napvilágot Szabadkán, a római katolikus Szent György-templomban keresztelték meg. Apja, Károly ókéri (ma: Zmajevo, Szerbia) származású vasutas, édesanyja pedig a temesvári származású Mészáros Rozál volt. A szabadkai gimnázium értesítőjében közölt adatok szerint András az 1904/05-ös tanévben fejezte be az első, az 1906/07-esben pedig a harmadik osztályt. Nem volt jó tanuló: az osztályokat elégségessel végezte el, egyszer meg is bukott. 1915. október 25-ei hősi halálakor az ezred halotti anyakönyvében feltüntetett adatok szerint diák volt. Őt is halálának napján temette el a harctér közelében kialakított temetőben Fuchs tábori lelkész.
A két fiatal hősi halott örök nyugvóhelye azonban nem az Isonzó mentén kialakított temető lett. Hozzátartozóik ugyanis 1916 tavaszán úgy döntöttek, hogy földi maradványaikat hazaszállítják. Ebben a Rind család, Antal szülei és sógora vállaltak szerepet. Sáfrán András bátyja, a gépészmérnök végzettségű Ferenc is közreműködött, aki Érsekújváron teljesített szolgálatot MÁV-műhelyfőnökként.
A sírok felleléséhez szerencsére részletes vázlatrajz állt a rendelkezésükre. A szigorú hatósági előírások betartása mellett lehetőség volt arra, hogy az elesett/elhunyt katonák holttestét, földi maradványait hazaszállíttassák. Ezekről az esetekről részletesen az 1916. március 1-jei keltezésű, a Belügyi Közlönyben megjelent, báró Hazai Samu honvédelmi miniszter által aláírt A harctéren elesett és a tábori egészségügyi intézetekben meghalt katonai egyének kiásása és szállítása című körrendelet intézkedett. A rendelet értelmében az ilyen ügyekben a polgári személyeknek a tartózkodás szerint illetékes közigazgatási hatósághoz, illetve polgármesterhez kellett kérvénnyel fordulniuk. A kérvénynek tartalmaznia kellett a folyamodó neve és lakhelye mellett az elhalt nevét, rendfokozatát és csapattestét, a folyamodóhoz fűződő rokoni kapcsolatát, az elhalálozás nemét, helyét és idejét, valamint a sír jelenlegi és szándékba vett helyét, illetve annak a személynek a nevét, aki az exhumálás alkalmával az azonosítást elvégzi. Ha a polgári hatóság rendben találta és igazolta a kérvényben közölt adatokat, akkor továbbította azt az illetékes katonai parancsnoksághoz. Amennyiben a katonai parancsnokság szabályszerűnek és kivitelezhetőnek ítélte meg a kérvényt, akkor ennek jóváhagyásáról határozatot/engedélyt állított ki, amelynek birtokában a folyamodó hozzáláthatott a gyakorlati kivitelezéshez, viselve annak minden költségét. Hullakiásás csak egyes sírokból történhetett, és a szállításra vonatkozó szabályokat (például fémkoporsó) a legpontosabban be kellett tartani.
A budapesti Marx és Grossmann Érckoporsó- és Ércárugyár által Sáfrán Ferenc részére kiállított számla értelmében a koporsókért 724 – egyenként 362 – koronát kellett fizetni, és ebben még nem szerepelt a vasúti szállítás költsége (az összehasonlítás kedvéért: egy mázsa „új” búza hatóságilag megszabott ára 1916 nyarán Bács-Bodrog vármegyében 41 koronát tett ki).
Az akciót siker koronázta, a koporsók június elejére hazaérkeztek: Rind Antalt 1916. június 6-án Topolyán, Sáfrán Andrást pedig 1916. június 16-án Szabadkán helyezték örök nyugalomra. Béke poraikra!
A cikk megírásához nyújtott segítségért köszönet illeti Bálint Norbertet.