Volt egyszer egy ember, akinek olyan gyorsan nőtt a haja, hogy az csoda. Hiába nyírta meg jó rövidre a borbély, két nap múlva a haja már eltakarta a fülét, még két nap múlva pedig a vállát verdeste az a fránya hajzuhatag.
Ne is mondjam, mennyi bosszúságot okozott ennek az embernek a borbélyhoz járás! És hogy mennyibe került az a sok hajvágás!
Bizony nem éltek nagy lábon a feleségével. Mondta is az asszony az urának:
– Ha kend nem járna olyan sokat a borbélyhoz, nem ennénk mindig csak ciberét meg kubikosszármát. Mi a fenéből van kendnek a haja, hogy olyan gyorsan nő? Kár volt nekem kendhez hozzámennem. Inkább mentem volna egy kopaszhoz!
Mérgelődött ezen az ember, hogyne mérgelődött volna, hisz ő sem szerette a kubikosszármát, a ciberét még annyira sem. De hiába szeretett volna báránycombot enni, mire arra összegyűlt egy kis pénz, a haja már a hátát verdeste, el kellett mennie a borbélyhoz.
Egy napon aztán megelégelte a dolgot.
– Ide figyelj, asszony, én nem megyek többé a borbélyhoz.
– Megbolondult kend? – nézett rá az asszony. – Hisz már most a nyakába lóg a haja, mi lesz holnapután?!
– Akármi lesz is, nem megyek többé! – jelentette ki az ember.
No, eltelt a két nap. Az embernek már a háta közepéig ért a haja. De hiába noszogatta az asszony, nem ment el a borbélyhoz.
Eltelt még két nap. Az ember haja ekkor már a derekát verdeste.
Ki is nyitotta az asszony a száját:
– Most aztán menjen el ahhoz a borbélyhoz! Hogy néz ki kend? Szégyellek kenddel az utcára kimenni! Ki se megyek, vegye tudomásul!
De hiába, nem tudta rábeszélni az embert, hogy menjen el a borbélyhoz. Pedig a haja, úgy látszik, minél hosszabb volt, annál gyorsabban nőtt.
Két nap múlva már a lába szárát verdeste. Ha kiment az utcára, mindenki rajta nevetett. Ha kiment a kis földecskéjükre szántani, szanaszét fújta a szél a haját, úgy nézett ki, mint egy madárijesztő.
Az asszony nem bírta tovább cérnával:
– Tudja meg kend, hogy ha nem megy el a borbélyhoz, én bizony itt hagyom!
Ebbe már belegondolt az ember.
– Csillapodj, asszony! – mondta. – Inkább hozd az ollót, ha annyira hosszallod a hajamat.
– Micsoda?! Még hogy én nyírjam meg kendet? Nem értek én ahhoz!
– Hozd ide azt az ollót, ha mondom! – emelte föl az ember a hangját, és már le is ült a hokedlira.
Na, az asszony odahozta az ollót.
– Hallja kend, én azt se tudom, hol kezdjem.
– Hozd csak ide a nagyfazekat! – mondta az ember. – Azt, amiben a gatyákat szoktad forralni.
Nagyot nézett erre az asszony, de odahozta a nagyfazekat.
– Na látod – mondta az ember. – Most tedd szépen a fejemre, és vágd körbe, ami a fazékból kilóg.
Az asszony tényleg nem értett a hajvágáshoz, hallgatott hát az emberére. Ráhúzta az ember fejére a nagyfazekat.
– Húzd lejjebb, ameddig csak lehet! – kiáltott az ember.
– Akkor húzza be kend a vállait! – szólt rá az asszony.
Az ember elég soványka volt ugyan, mégsem fértek a vállai a fazékba. Összehúzta hát magát, ahogyan csak tudta, az asszony meg jó erősen lefelé ráncigálta rajta a fazekat.
– Jó lesz így? – kiáltott az embernek, egészen közel hajolva a fazékhoz.
– Jó hát – szólt az ember a fazék alól. – Most nyírd le szép egyenesen körbe, ami a fazékból kilóg.
Az asszony fogta az ollót, körbejárta az embert, szépen körbenyisszantotta a haját, ami kilógott.
– Megvan! – kiáltotta diadalmasan.
– Akkor vedd le rólam a fazekat – nyöszörögte az ember. – Már alig kapok levegőt.
– De mit csinálunk a többi hajjal? – aggodalmaskodott az asszony. – Hisz még mindig a derekáig ér kendnek!
– Vedd már le rólam azt a fazekat! – nyögte az ember.
No, az asszony megragadta a fazekat, de hiába húzta volna felfelé, nem jött le, beleszorult az ember.
– Vedd már le, vedd már le! – könyörgött az ember a fazék alól.
– De hát beleszorult kend! Legjobb lesz, ha lefekszik kend a földre, hátha úgy könnyebben le tudom ráncigálni kendről.
Az ember jajveszékelni kezdett: most mi lesz vele?! De az asszony megvigasztalta:
– Nyugodjon kend, kihúzom kend alól a hokedlit, lefekszik a földre, és csitt-csatt, lehúzom kendről azt a fazekat!
Ki is húzta azon nyomban az ember alól a hokedlit, az lenyekkent a földre, csak úgy koppant a feje a fazékban.
– Jaj, te asszony, mit művelsz velem?! – óbégatott az ember a fazék alól.
– Most sikerülni fog! – kiáltott az asszony.
Letérdepelt a fazék mögé, megragadta, húzta-húzta… De hiába!
– Tudom már! – csapott a fejére az asszony. – Mindjárt csinálok szappanos vizet, beleöntöm a fazékba, és úgy kicsusszan belőle kend, mint a pinty!
Az ember hiába tiltakozott, könyörgött, csinált az asszony egy jó nagy vödör szappanos vizet, már hozta is!
– Legjobb lesz, ha fejre áll kend. Ha így beleöntöm a vizet a fazékba, mit sem ér, kifolyik. Ki kell szabadítanom kendet, hát mit képzel kend, miben forralom én ezután a gatyákat?! Másik fazekat nem tudok venni!
Azzal megfogta az ember lábait, fejre állította, beleöntötte a szappanos vizet a fazékba. Hej, prüszkölt az ember, szitkozódott!
De ha szitkozódott is, az asszonynak lett igaza. Nagy nehezen felültette az embert, megragadta a fazekat, az meg, hopp! abban a pillanatban lecsusszant róla.
Na, mondott is az ember olyanokat, amiket máskor kétszer is meggondolt volna!
Megszárítkozott, és már ment is a borbélyhoz.
Hogy aztán ettek-e életükben valaha báránycombot, az ebből a meséből nem derül ki. Talán majd egy másikból.